Ferenciek tere, aluljáró. Beállok a közepesen hosszú sorba a jegypénztárhoz, a tagbaszakadt alteregó (ld. később), aki lehetne szimpla bekpekker is, beáll mellém, nem a sorba. Azonnal felméri a konszolidált, pillanatnyilag kisimult és bizalomgerjesztő külső mögötti potenciált, azt a nemességet, amelyet egy hét szabadság az arcra simít. Magyarországon voltaképpen bók, ha külföldinek nézik az embert, pláne az aluljáróban, pláne ha a tapasztalt és művelt csöves tesz így, aki végül angolul szólít meg. 

Egy százforintos érmét tart a tenyerén, ujjai széttárva körötte, és mondja-mutogatja: kettőt kért, vagy csak kér még, helyette, mellé. Hamar leesik, hogy nem váltani akar, de a miheztartás végett ájemhángri, dzsászfifti szentsz. Profin a kiszolgáltatott helyzetre időzít, amikor kézben van az aprótól csörgő pénztárca. Angolul a kezébe nyomok egy ötvenest, magyarul folytatom a sorbanállásomat. Előttem egy szőrös muki kér két jegyet haccázér, s miközben a pénztáros részletesen kivallatja, hogyan képzeli két metrószakaszjeggyel Budaörsre eljutni, az alteregó újabb áldozatok után nézve arrébb mászik.

Előttem már majdnem megállapodnak, hogy végül is a pénztáros reggel kilenc órai jó kurva anyját,  amikor visszatér, settenkedik, lopakodik. Mostanra megtanult magyarul, vagy én idomultam az aluljárós kisreálhoz, besandít és puhán támad. Elnézését kérem, ha volna egy ötvenese… Már nincs!, mondom visszakézből, durván és komolyan, mindketten meglepődünk, ő megijed, bárányszemei megnyúlnak. Most adtam, öreg, nincs két perce, mondom végül. Ja, ön..?, néz rám a felismerés leghalványabb jele nélkül. Néhány másodpercig nézegetjük egymást, fontolgatom, hogy elveszem a tenyeréből a százast (most te jössz!), amikor helyette is belém hasít a felismerés: Leonard, te vagy??