Anyám egyik kedvenc úgynevezett családi története, amikor ifjabbik (akkoriban még: kisebbik) öcsém felgyújtotta a lakást. Anyám imád ilyesfajta családi történeteket mesélni, mondja őket a szomszédnak, a sarki boltosnak, a régi és új rokonoknak, a családi barátoknak, valamint, természetesen és elsősorban, nekünk: a családnak. Többségük amolyan unásig ismert, bárgyú rondótéma módjára bukkan fel időről időre vasárnaponként, és szövi-szövegeti, mint elengedhetelen eposzi kelléke közös életünknek, otthonos és biztonságos örök érvényét: hogy van közünk egymáshoz. Na meg: anyám szeret beszélni. És már alighanem épp eleget élt ahhoz, hogy új mesékkel akarja strapálni magát, és még elég keveset ahhoz, hogy a régieket elkezdené felejteni. Nem számít, hogy már épp sokkal többször hallottuk az elégnél, hogy tulajdonképpen mi is ott voltunk, vagy konkrétan mi tettük ezt vagy azt: ha eszébe jut egyik vagy másik, nincs menekvés, menthetetlenül végig kell hallgatni a tréfás végkifejletig. 

Máskülönben anyám sztorizásai szórakoztatók. Dacára annak, hogy kismilliószor hallottuk a szóban forgó mókás történetet (vagy éppenséggel ott is voltunk, esetleg mi magunk tettük benne ezt vagy azt), sosem lehetünk biztosak, tulajdonképpen mi és hogyan is történik majd ezúttal. Anyám nem tartja sokba a történelmi hitelességet, de legalábbis nem jön zavarba a művészi szabadság kihasználásától, ha egy régi (s úgyis: unásig ismert) történetről van szó. Anyám és apám között az egyik lényegi különbség, hogy anyám szeirnt minden történet minden alkalommal teljesen máshogy történik, apám szerint viszont hajszálpontosan, szóról szóra ugyanúgy. Ez sokmindent megmagyaráz. 

Jómagam apám ódivatúságát élvezem inkább, jobban szeretem, hogy apám minden alkalommal pontosan ugyanúgy szállítja a trolin az amputált emberi lábat, ám elismerem anyám kreativitását és érzékenységét a hallgató feszültségigényére, és érdeklődéssel hallgatom, hogy ezúttal ki hányadik szívrohamába hal (vagy nem hal) bele, vagy hogy két, három, netán öt napra is be volt zárva a macska az ágyneműtartóba. 

Hovatovább az, amikor az öcsém felgyújtotta a gyerekszobát (a lakást), gyanúsan hasonlóképp történt mindkettejük szerint, talán azért, mert igazából egyikük sem volt ott. Én sem voltam ott, mert még nem volt téli szünet, és én már elsős (másodikos, harmadikos..) kisiskolás voltam, az öcséim viszont még óvódások, így ők igen. Még szerencse, különben ki gyújtotta volna föl a gyerekszobát (a lakást). Szóval karácsony előtt történt, hogy bátyám harminckilenc (negyven, negyvenkettő) fokos lázzal feküdt otthon, az öcséim a lakás különböző részein huligánkodtak, és anyám pedig kiszaladt a henteshez a pontyért, hogy majd megfőzhesse belőle a karácsonyi halászlét. A hentes a szemközti ház aljában volt, így az események drámai gyorsasággal történtek.

A drámaian gyors lefolyású események abból álltak, hogy óvódás öcsém talált egy ünnepi képeslapot, amit a vidéki rokonok (a másik vidéki rokonok, anyám régi magyartanárja, az angol királynő) küldött, és egy gyertya (adventi koszorú, menóra, bantu fáklya) volt rajta, ami nem égett. Egészen addig a pillanatig nem égett, amíg az öcsém fel nem kapta a első szanaszét hagyott öngyújtót (hol voltak még az EU-konform biztonsági gyújtók), és meg nem gyújtotta vele. Állítólag azért gyújtotta meg (nem a képeslapot: a gyertyát!), mert el akarta hozzá énekelni az Ég a gyertya, ég kezdetű gyermekdalt, amit az óvódában tanult, de hiteltelennek érezte volna egy alvó gyertyához. Amikor aztán a gyertya helyett az egész képeslap lángra kapott, öcsém ijedtében bedobta a Réka típusú szekrénysor akasztós elemébe, rázárta az ajtót, s hogy ezzel elhárította a veszélyt, elment rajzfilmet nézni. Anyám a ponttyal már arra jött haza, hogy lángokban állt a szekrény (a gyerekszoba, a lakás, a ház), és a lángokat a bátyám egy vödör vízzel (slaggal, káddal) próbálja oltani. 

Itt szokott következni az a rész, amelyben anyám elmeséli, hogyan sikerül végül megfékezni a tüzet (megmondom: vödörrel), aminek végül is a fél gyerekszoba mellett az említett szekrényben található úgymond pótolhatatlan és felbecsülhetetlen értékű holmik is, úgymint anyám esküvői ruhája, családilag örökölt irhabundája és így tovább, áldozatává lettek, majd az a rész, amikor a gennyes kárfelmérő mégis fel tudja becsülni ezeket a holmikat, és csak a szőnyegpadló felét számolja fel, mert a másik fele még ép, és ezért anyám áldozati irhabundájából egyből földig érő lesz, a felégetett Réka típusú préselt szekrénysorból antik biedermeier, és így tovább, de mindez inkább csak érdekes, mintsem lényeges. 

Amiért a történet nemcsak anyám, de az én egyik kedvenc családi történetem is, az az, hogy mindezek után a ropogós, égett szagú és még részben szenes lakásba beköszönt a karácsony. És öcsém -- ez a csapnivaló rossz gyerek, aki engedelmetlenségével és felelőtlen gyújtogatásával, mondhatni piromániájával, a már így is a három fokozatban örökölt ruhák és last minute akciós karácsonyi pontyok csóróságából a végleges anyagi lehetetlenség, hogy épp nem a hajléktalanság irányába penderítette az egész családot -- szóval ez az öcsém, erre a karácsonyra egy nagy, piros tűzoltóautót kapott ajándékba.

***

Van ez a fickó. Ez a fickó állandóan sms-eket ír nekem, amióta csak tudja a számomat. A számomat egyáltalán nem én adtam meg neki, hanem ő szerezte meg magának. És mi volt az első dolga vele? Éjjel kettőkor? Az, hogy írt egy sms-t. Aztán másnap is írt egy sms-t. Másnap már egyből délelőtt megírta az elsőt, de ekkor még nem tudtam, hogy az csak az első. Ez csak akkor derült ki, amikor befutott a második, majd a harmadik. Én a számlálást valahol itt veszítettem el. 
Mindenféléket ír nekem, különféle válogatott és válogatatlan tartalmakat, reggel meg délután meg éjjel meg hajnalban. Megírja, hogy hol van, hogy mit csinál vagy mit lát, vagy mi jut eszébe vagy mit gondol, és hogy amit az imént írt, arról mit gondol, vagy kapcsán annak, amit az imént írt, mi jutott még eszébe, és így tovább a végtelenségig, egymás után akár hármat-négyet is, hetenként vagy százat. Meg kell tőle őrülni, vagy ha még ettől nem kell megőrülni, akkor attól kell, hogy kérdez is. Mert annál, hogy állandóan üzeneteket ír nekem, hogy szüntelenül a gondolataival torpedóz, és nem hagy békén és nyugton egy percre, nem hagy beszélgetni meg vécére menni meg dolgozni meg élni, szóval annál csak azt gyűlölöm jobban, ha én írok üzenetet. Ez olyan elviselhetetlen, hogy gyakran egyáltalán nem válaszolok semmit. Ez mintha csak olaj volna a tűzre, s ilyenkor kétszeres intenzitással küldi az ellehetetlenítő üzeneteit, és kerget velük még gyorsabban és még tovább az őrület felé. 
Egy nap aztán láttam, hogy amiről küldi a megszámlálhatatlan mennyiségű üzenetét, az a szerencsétlenül járt példány már a belét húzza. Kinyúlt érte az ágyból, és annak leesett az egész eleje. Na, nem csodálom: ha ennyit nyomogatja! Az lesz, hogy teljesen tönkremegy. A végén még teljesen tönkremegy, gondoltam, s akkor mi lesz? A végén még megszűnik állandóan küldözgetni az életemet szabotáló és ellehetetlenítő üzeneteit. 
Mi mást tehettem volna? Kapott egy újat ajándékba.