Ez, hogy jóvá teszem: a felnőttek szava (tudom: kifejezése). Ott van a listán, egyből azok után, hogy pazarlás, hogy kellemetlenség, modortalan, átmeneti. Van ezekből egy hosszú lista, ezeket meg kell tanulni, mert már nem elég, ha azt mondom, jó meg rossz, tetszik meg utálom, éhes vagyok meg adjál egy puszit. Ez már ormótlanság (itt tartva, mit szólunk ahhoz: ormosság?, vagy egyből orcátlanság?), és ennél sokkal finomabb kifejezésmódra van szükség. Alattomosra, hurkamód nyeklő, megfoghatatlan míves beszédre. Hogy olyan feltételek mellett, meg körülmények között. Hogy mindazonáltal, vagy egyáltalán, hogy: igen, de (ámde). 
Az ilyesfajta száraz beszédre gondolok, telistele azokkal a szavakkal, amelyek a gyermek szótárában nem szereplnek, mert nem férnek el azoktól, hogy kunkor, üszök, pókfonál, kacsakő. Olyanok, hogy jóvátétel, hogy ne mondjam: kárpótlás.

Ismét rá kellett ébrednem: mindennél jobban bírom a kölyköket, még a formális logikánál meg a rozéfröccsnél is (legalábbis másfél-két rozéfröccs után annál is jobban), és ha választanom kell, hogy egy tündér csilingel az ölemben összevissza huncutságokat, meg fényképez onnan mindenfélét (az én, gyaníthatóan már nem garanciális telefonommal), a célból, hogy mindig tudjam, mit láttuk, amikor az ölemben ült (mit láttunk volna? az elérhetetlen fröccsöt meg cigarettát az asztalon!), szóval ha választanom kell, hogy ez, vagy hogy mégis elérek a látottakig, na  akkor  bajban vagyok. De: nem toloncolok, fröccs melegszik, bagó ugrik, egy időre legalábbis, tündérke marad. Megvesz, felvásárol kilóra, én meg olcsón adom magam, ellentétben a rozéval, üzletnek tehát nem épp rózsás. De néha a rossz üzlet is olyan, hogy megéri.

Ha tudtam volna, ha csak közelítő fogalmam lett volna arról, valójában milyen kiábrándítók a felnőttek, gyermekkorom jelentős részét töltöttem volna rettegéssel attól, hogy ugyanilyen kiábrándító felnőtté válok. Szerencse, hogy nem tudtam, s így értékes gyermekkorom semekkora részét nem pazaroltam az ettől való félelemre, hanem gázoltam helyette a Szilas-patak csatornájában, meg ültem a bodzafán a sineken túl, hogy lógjon a lábam. És soha el nem vártam, soha el nem bírtam  képzelni, hogy a rossz dolgokból jót csinál bárki, pláne valaki, aki sem nem Batman, sem nem isten. (Hittanórákon túl már kizárólag Batman.) Azóta is mindig gyanús, ha valaki azt mondja, jóvá tesz valamit.

Mert először is az a dolog már, feltehetően, úgy van csinálva, hogy rossz , de minimálisan is nem jó. Ez elég világosnak tűnik, tiszátban kell ezzel lennie az elkövetőnek, és többnyire, úgy nézem: van is. Aztán elkezd képzelődni. Abból mindig baj van, amikor a felnőtt elkezd képzelődni, mert legtöbbször azt képzeli, hogy a dolgok úgy vannak, vagy a dolgok úgy lesznek, ahogyan azt ő képzeli. Hogy is mondják: túl élénk a fantáziája.

Például ha én szárnyas pónit szeretnék, azzal sosem az a baj, hogy nincsen szárnyas póni, hanem hogy nem kapok. Egyáltalán, a legkisebb mértékben sem vigasztal az, hogy nincsen szárnyas póni (különben meg: ki mondja meg?), ha vigasztalna, az azt jelentené, hogy a vágyaimnak elkezdett köze lenni a valósághoz, ami pedig azt jelentené, hogy felnőttem. Mindez sorrend szerinti növekvő mértékben lombozna le. Jöhet nekem bárki azzal, hogy különben is így vagy úgy  ezzel a biológiával, meg jöhet akárki szárny nélküli pónival vagy póni nélküli szárnnyal, vagy olyasmivel, ami távolról egy kicsit hasonlít egy szárnyas pónira, de egyébként egyáltalán nem az. Jöhet tőlem vaníliafagyival vagy vízibiciklivel is. Én a szárnyas póni miatt pontosan olyan szomorú leszek, mint ha nem jönne.

Ettől még felszállok a vízibiciklire, és elnyalom a fagyit is, mert ide vagy oda, az akkor is móka, és akkor is pont olyan móka lenne, ha éppen nem pusztulnék el a szomorúságtól. Azt különben tudom máskor is csinálni. Csak azt ne mondja, és legfőképp azt ne gondolja nekem senki, hogy most aztán el van rendezve az egész, hogy jóvá van téve a dolog. Hogy most már nemhogy okom, de még csak jogom sincsen bánkódni a póni miatt. Hogy kárpótolva lettem az egész miatt. Valamivel, aminek semmi, de semmi köze hozzá.

Szárnyas póni nélkül, meg a szomorúsággal együtt még tudnék élni. Na de ekkora ostobasággal?!