A háborúra hamarosan csak egy halvány, világos heg fog emlékeztetni a tenyeremen, ott, ahol a heccből véletlenszerűen magam köré dobált kézigránát repesze belefúródott, amikor random módon fölröbbant, ott, ahol időzött egy darabig, és ahol többé nincs helye, mert nem hagyom, hogy tovább szurkáljon belülről, a bőr alól, amibe belegyógyult. Felcser!

Addig is kibekkelem technikai szünetre hivatkozva, minthogy a heggé válásban fontos szerephez jut a leendő hegre tekert tizenként redőnyi géz, mely miatt funkciójában némileg károsodott a jobb kéz. Pedig lenne mit írnom, sőt e párnapos szótlanságot mentális termékenység kompenzálta, és volt legalább két olyan kósza és homályos gondolatmag is, amit ha óvatosan közelítve (nem kapkodva utána, nem ám) megszelidíthetnék és barátokká válhatnánk, kicsírázhatna, és akár értelmet is adhatna valamelyest a szópatakocskáknak, apró, csöndes tóvá szélesítve őket, amin nyugalomban pecázhat jó zsákmányra a vándorvezős kenyérgalacsinokkal is, és bármikor visszatérhet megmártózni, ha piszkosra fáradt.
Na persze lehet, hogy az egész csak délibáb.