Talán az utolsó közös úgynevezett nagybevásárlásunk volt az exszel valamikor tavaly nyáron. Ő már el volt költözve rég, de még együtt voltunk (ez némileg abszurdul hangzik most, akkor nem tűnt annak, jé, ez még csak a hetvennyolcadik ilyen a héten), azt hiszem, akkor voltam utoljára a korában, nem mintha számítana. Bor, szárazkaja, tampon és budipapír, ilyesmi lehetett a sorrend, ahogy mindig. Emlékszem, nem volt jó napom, de odaálltunk a gazdag budipapír-kínálat elé, és megláttuk az állatkás vécépapírt. Nyulak, kutyák meg cicák figyelnek rajta kétségbeesett, kérlelő szemekkel, a legszomorúbb állatkák a világon, teljes, tiszta tudtában a rájuk váró sorsnak, ha gazdára találnak. Nagyon jót nevettünk, és az állatkák a bevásárlókocsiban, majd az ő mellékhelyiségében landoltak és rettegtek tovább.
A múlt héten -- ritka alkalom -- vásároltam, és amikor az öblítők között matattam a spár polcain, viszontláttam régi barátainkat, és eszembe jutott ez a hétköznapi kis pillanat a múltból. Természetesen voltam elég nosztalgikus ahhoz, hogy megvegyem, így most az én mosdómban szomorkodnak, az ex pedig, nos, minden kitérőmkor eszembe jut. Ahogy az imént is.

Amúgy most már nem keresgélem az Axe Phoenix-et az after shave-ek között, és nem tétovázok előtte percekig, míg végül úgyis megszagolom, de kedden egy kollégámmal ebédszünetben lementünk a matchba, és valaki a pénztárnál ezüst színű Hugo Boss parfümöt viselt, és arrébb kellett lépnem két lépést. Keserédes két dolog ég bele teljesen az emberbe: a sziluett, amit ezres tömegben is felismersz, és az illat.