Több, mint másfél év alatt még egyszer sem estem bringával, így statisztikailag itt volt az ideje ilyesminek. Teljesen tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tegnap reggel az Árpád híd utáni HÉV-felüljáró előtt épp rá akarok kiáltani a fószerre, hogy NE HÚZD RÁÁM!!, aztán arra, ahogy érzem, hogy a levegőben vagyok, és látom, ahogy a sóderes föld közeledik felém. Arra gondolok közben: na tessék, tudtam, hogy rámhúzza a hülye..most aztán eltaknyolok, ráadásul kurvára gyorsan jön felém, na ne, ez ráadásul kavicsos!, de közben nem érzem a testemet, mintha elmúlt volna a kiterjedésem, és pánikmentesen veszem tudomásul a tényt, hogy bazz, ez bizony fájni fog. Majd belefeledkezem abba a mindent kitöltő tompa, kongó és szürke puffanásba, amivel lefejelem a földet.

Visszagondolva rettentően izgalmas és érdekes az egész, persze a másodpercek múlva fölém hajoló ismeretlen, test nélküli emberi fejek alatt, síró és nevetőgörcsös sokkos állapotban még nem éreztem feltétlen annak. A végeredmény egy darab gipszelt kéz, egy csinos, fehér neccharisnya a fejen és számos zúzódás a szaunában puhult testfelületeken, melyekkel ismét én lettem a családi látványosság (Úristen! A Katival már megint történt valami!! - így anyám a telefonban).

Mit gondolhatott az a szomszéd, aki múmiaként, összetörve ácsorogni látott a bejárati ajtóm előtt, amin egy nagy, sárga CM-plakát díszeleg?