Néhány héttel ezelőtt kerekeztem Dunakeszi felé a Külső-Szilágyi úton, és az egyik buszmegálló után a járdán, ahol szinte senki nem jár, ugyanis egyszercsak minden előzmény után véget ér (vagy úgy is vehetjük, hirtelen és korán kezdődik, és buszmegállóban végződik), szóval az út mellett láttam egy csontvázra hajazó dolgot. Mivel tízmillió kilométer per órával száguldottam, nem tudtam rendesen megfigyelni, de azóta többször tekertem és kocsikáztam arra, és megállapítottam, hogy egy macska teteme. Sőt inkább csontváza, elhaladtamban leginkább egy dinoszaurusz-leletre emlékeztetett.

Ma végre megálltam és lefényképeztem hazafelé. Ahogy elnéztem, az egész telet átvészelte itt, a nagy havazásokat, hókotrókat, gyalogosokat, és a sok nyári vihart is "túlélte" a tetem, ha lehet ilyen képzavarral élni. Majdhogynem háborítatlanul hevert a földön, bár a fejét valaki vagy valami (egy huligán kisgyerek vagy kíváncsi kutya) megpiszkálhatta, mert a szőrágy, amelyen hevert, a feje környékén hiányos, és az állkapcsai is szanaszét szóródtak a fej körül. Persze ki tudja, lehetett ez a baleset, amely vélhetően érte, következménye is, talán ott folyt el a vére, az agyában lévő folyadék, vagy ki tudja.
Ettől eltekintve a tetem, amennyire lehet, egészben volt. A szőre kihullot, és a járdára tapadt. Úgy sejtem, az esőzés vonhatta ilyesfajta ovális alakaban köré. A belsőségei, húsa és más lágy részei már rég az idő és a még most is benne munkálkodó nyüvek, férgek martalékaivá váltak, de a csontjai szinte vakítóan fehérlettek ott, ahol a megmerevedett, szikes, foszladozó bőr alól kilátszottak.

Így nézett ki:

A feje valószínűleg már az ütközéstől szétroncsolódhatott, a koponyája több részre volt törve, nem pontosan kivehető, hol lehettek a szemüregek. Érdekes, hogy a farka és a végtagjai maradtak egyben leginkább. Azt mondják, a halál után a haj, köröm, szóval ami szaru, még tovább nő egy ideig. Ez így lehetett vele is, és megrázó, ahogy a kis karmaival még most is szinte kapaszkodik az aszfaltba.

Nem volt kimondottan büdös, a rothadásszag már rég elillant, kevés féreg járt a testében, azok is jobbára a kevés megmaradt, nedvességgel teli részeket keresték. Teljesen kiszáradt és összeaszalódott már, de azért a halál édeskés, fanyar szaga még szivárgott belőle. Ahogy a szőre, mint egy fekhely, köréje tapadt, néhány helyen pókhálószerűen illeszkedett a testhez, mintha elkezdte volna beszőni. A csontokon kívül az egész tetem barnás árnyalatú volt, de itt-ott még megőrizték színűket a szőrszálak -- valaha vöröses, rozsdaszínű cirmos lehetett.

Talán valaki házi kedvence volt, Marci vagy Cilike, aki egyszer nem ment többé haza. Nyakörvet ugyan nem láttam rajta, de errefelé nem minden házimacska visel.

Érdekes látvány volt. Nem hatódtam meg rajta, de mégis kicsit megrendülve éreztem magam, miközben a fényképeket csináltam. Mintha tetten érném a halált, amely a szellem elillantával lassan, módszeresen, zabálja fel a testet, mint a langolierek. Eszembe jutott Greenaway "ZOO" (eredeti címmel: A Zed and Two Nougths) című filmje.