Ébredés, 0720CET. Tíz perc múlva kéne a fodrásznál lennem. Telefon (fodrász röhög), nem baj, hogy négy órát aludtam csak, húsz perc késéssel a fodrásznál vagyok. Végig kell hallgatnom valamelyik primitív ráadió reggeli adását, értesülök a "vösöriszap" nevű jelenségről, ami állítólag a legújabb csapás az országban -- nekem kimaradt, ahogy az elmúlt pár hónap híradói is (hol vannak már azok az idők, amikor HVG-előfizetésem volt, he). Szerintem azt sem venném észre, ha felrobbanna a paksi erőmű, vagy valaki beköltözne a konyhámba.
Valamivel később, Újpest Központ. Megjön a kedvem venni egy mancsot, állok az újságosnál, és egyszercsak valami elkezdi összepréselni a mellkasom alját. "Hm, lehet, hogy ebben a pillanatban szívrohamot kapok?, well, ez érdekes, vajon képes leszek-e anélkül előszedni a pénzt és fizetni, plusz kérni cigarettát, hogy összeessek a kövön úgy tíz másodperc múlva, mire az előttem lévő nő elpakolja az apróját?" -- töprengek. Képes voltam, kitántorgok, fél perccel később elmúlik. Együnk -- májas biszbasz, metrón elfogyaszt. Persze Nádasdy nem írt a mancsba, szokásos unalom, de találtam egy mókás Lang Lang kritikát.
Meló, számolatlan kávé (gyanúsan fogy a neszkáfém), cigi, három taszkot befejezek/lezárok, örvendés, hat körül már kezdek alkalmatlanná válni mindenre, hullafáradt vagyok, alig élek. Egyszercsak teszek valami mozdulatot, megmakkan a bal karom szerintem vállból, becsípődik vagy meghúzódik egy ideg, és pont olyan, mintha a könyökhajlatomban a vénám zsibbadna. Nem baj. Kitalálom, hogy hazaviszem a bringám, mert miért ne, pushing to the edge.
Mikor már alig látok, elindulok, viccesen gondolok bele, hogy minimális alvás, gyilkos nap után megmakkant karral, homályos tekintettel vajon mennyi esélyem van a körúti állatok mellett. Tekerek kifelé a garázsból, állati laposak a kerekeim, de nem tudom zavartatni magam, hátranyúlok az ülés alá, hogy felkapcsoljam a villogóm, persze nem bringás cipő van rajtam, hanem egy kurvára vastag és merev talpú, valami zavar keletkezik az erőben és a következő pillanatban majdnem lefejelem a saját kormányom anélkül, hogy tízméteres körzetemben bármilyen álló vagy mozgó tereptárgy tartózkodna. Röhögök, leszállok, visszatuszkolom a láncom az első fogaskerekekre, egy öreg faszi végignézi az egészet, az is röhög, intek neki. Hm, ez kemény lesz, gondolom, fantáziálok a közúti baleseti alternatíváimról, vajon nálam van-e a biciklisklub-tagságim, elfelejtettem megírni a donorkártyám, satöbbi. Egymillió autó az utakon, nyomorgás, egy halom őrült és zsaru, a Podmaniczky már jobb, egész belelkesülök, ahogy elkezd újra keringeni a vér a testemben. Gyakorlatilag koffeint és nikotint izzadok, nem baj, hajrá. Mire hazaérek, egész klasszul vagyok, fordulok be a parkoló felé: hohó. Hát a kulcsom, az nem odabent maradt? Mivel a pótkulcsom szintén nem elérhető, rövid töprengés után meghozom az egyetlen potenciális döntést, jöjjön, aminek kell, ha a sors vagy a saját tudatalattim háromszor annyi esélyt akar adni, hogy ma meghaljak az utakon, hát legyen. Valami eszelős érzés kezd motoszkálni, fáradtságot már egyáltalán nem érzek, a visszaút harmadánál elkezdem megint magaménak érezni a testem, mire visszaérek a nyolckerbe, teljesen fitt vagyok, jól beállt pulzussal, miegymás, egy térdmelegítő mondjuk nem ártana, sebaj. Portásfickók bámulnak, persze, persze, hogy vigyáznak a bicajomra, vicces lenne, ha kiderülne, hogy mégis nálam volt a kulcs, gondolom, de nem, szerencséd, mondom magamnak, vissza a bicajra, a derűs portások röhögcsélnek, nekem meg kicsattanó jókedvem kerekedik. Visszapattanok a nyeregbe, hm, mi lenne, ha mégsem szumma három bárral tekernék haza, szemközti benzinkútba be, a dagadt kutas csak négyszer könyörög, hogy hadd segítsen, á nem kell, köszi, talán megbirkózom vele, megint eszembe jut a Kispál "épp most szoptam le egy benzinkutast" kezdetű dala, biztos a kutasnak is, röhögök magamban.
Persze a szelep szar, már nem a bringámé, rárakom a hátsóra, az gyakorlatilag azonnal lapos, klassz, békávéra így nem ülhetek fel, az irodába mégegyszer be nem megyek, hívhatok megint taxit, biciklit mégis vihetem le meg minden, pedig most már úgy tekernék. Azért bemegyek a kútra, mégis kéne egy kis segítség, a kutas vigyorog, höhö, mutatom neki a szar szelepet, nagy szakértelemmel hoz egy csavarhúzót, ő is szokott ám biciklizni, hogyne, gondolom, virágvasárnapon anyukával, meghúzza, remek, áldom Torriccellit és a lapos csavarhúzófejet. Köszi, a szelepsapkát már vissza tudom egyedül is rakni, á köszi hogy visszaraktad a hátsót, igen menni fog, cső.
A harmadik Quimby-albumot visszadugom a fülembe, felpattanok az immáron hét bárra, és zúzok a körúton, végre fogynak a kocsik, néhány elmeroggyant index nélkül cikázik a sávok közt, nem gond, kivételesen nem dudálnak le a Dózsán, Lehel úton senki, lehet tolni harmincöttel, aahh, mégis él a szervezetem, visszazökkent belé a lélek, dorombol az aszfalt.
És csak hazaértem egyszer, 25-ös átlagot mentem, nem is rossz, 36km már egész klassz egy estére, belépek a fürdőbe, tiszta víz a fürdőszobaszőnyeg. Hát ez mi?, valami nyomora támadt a budinak, de már elmúlt, képtelen vagyok tudomást venni róla, beállok a forró zuhany alá, aaaah, tíz perccel később fogat mosok, majd újra, fogselyem, ami kell, egy szál piszok ne maradjon, ha van rá mód. Ráállok a mérlegre, nettó 54,4kg, hajjal, foggal, körömmel.
A karom továbbra is zsibbad, már egy poharat sem tudok vele fölemelni, hogy tekerek így reggel, megpróbálok zongorázni valamit, elhal egy kisujjas F-nél, hm, mennyire lenne tragikus, ha ez a félbemaradt Bach-darab volna az utolsó, amit valaha játszottam, mert holnapra leszárad a bal kezem, játszadozom a gondolattal.
Nem tudom, mi van.