A hétvégén infrastrukturálisan korlátozottá váltam a blogolásra, ezért időm javarészét haszontalan billentyűnyomogatás helyett haszontalan zongorálással és olvasással töltöttem. A helyzet úgy állt elő, hogy péntek éjjel kettő körül, néhány pohár portugieser után odahaza megkívántam a bodzaszörpöt, és mind a három decit szakértői pontossággal sikerült a laptopom belsejébe juttatni. Kicsorgattam, kiráztam, megtöröltem, kiteregettem, majd fél órát cseteltem mégé az öcsémmel a mérsékelten cuppogó billentyűzeten, majd nyitva otthagytam az asztalon, hadd száradjon. Másnap felnyitom, elkezdem beírni a jelszót. Ssszzzccccsss. Hö. A billentyűkre gyakorlatilag cukormáz száradt (gusztustalan egy dolog a bodzaszörp!), sszccs, ccsshhhhsssz, rájövök, hogy a billentyűzet 67,5%-on áll csak rendelkezésre, mely nem tartalmazza maradéktalanul a jelszavamat alkotó karakterláncot. Próbáltam a kemény matériát feloldalni (nyomogattam, rátenyereltem, mezítláb megtapostam, kidobtam a nyolcadikról, felhoztam), eredményképpen a billentyűzet rendelkezésreállása 58,6%-ra csökkent.

Ezért a hétvégi posztok elmaradnak, illetve napolódnak. Szerencsére eszembe jutott, hogy a 7-ben van szoftveres billentyűzet (mert miért lenne otthon usb-s klavim), úgyhogy a zenéim nem kompakt részéhez hozzáfértem, és találtam is egy újabb érdekességet Handel-Bach tengelyen, de erről majd, ha kicserélték a megfelelő részeit a laptopomnak. Még ki kell találnom, hogyan győzöm meg a márkaszervizt, hogy a bodzaszörp a laptop belsejébe kerülése igenis garanciális meghibásodás.

Ma reggel viszont fényképeztem napfelkeltét megint.