Itthon ülök, kilábalóban a betegségből, és éppen az Arthur Grumiaux-féle Bach hegedűszonátákat és partitákat keresem (amelyeket szintén végighallgattam múlt pénteken, és egyszerűen zseniálisak), szóval keresem a hegedűpartitákat, miközben Richternek azt a CD-jét hallgatom, amelyre Csajkovszkij első, és Rachmanyinov második zongoraversenyét zongorázta fel,

(ez itt orosz interpretációban, mert valami alak elültette a fülemben, hogy oroszokat csak a sajátjaik tudnak tisztességesen játszani) 
és közben még könyveket is keresgélek a neten, meg elmélkedem az univerzum nagy kérdésein, például hogy ha a diós guba dobozának teteje bepárosdott, úgy járok-e jobban, ha felnyitom, lerázogatom róla a párát, és azután teszem a hűtőbe, vagy úgy járok jobban, ha egyszerűen csak beteszem a hűtőbe anélkül, hogy páramentesíteném, vagyis úgy, ahogy van. Szóval ilyesmiket csinálok, és közben a Racmanyinov zongoraversenyt hallgatom, ami a második tételhez ér, és egyszercsak felhangzik a fuvolaszóló az elején, és ismét feltámad bennem az ismerős érzés, már literálisan: szóval hogy ez több, mint ismerős. És akkor gyorsan megfeszítem az agyam, hogy honnan is, honnan is, és egyszercsak a semmiből beugrik egy jelentékenynek tűnő sor: "all by myself". 

Ha máshonnan nem is, legvégső esetben abból az - elég jól eltalált - filmjelenetből lehet ismerős a sor a kedves olvasónak, amelyben a film elején Bridget Jones egy üveg kiürülőben lévő (és azt hiszem, a jelenet során ki is örülő) borral az egyik kezében, tróger, nadrágos pizsamában, közel bőgve üvölti bele részegen a másik kezében lévő újságba. Don't wanna be ... all by myseeeeelf" -- valahogy így. Hmm, most, hogy ez eszembe jutott, kedvem támadt kinyitni egy üveg bort. Miért is ne? 

***some minutes later***

Nos, interrupt kiszolgálva. Gyönge kezeim nehezen tudták kiimádkozni a dugót a Gere portugieseréből, de azért, így most már együtt is énekelhetném Eric Carmennel, hogy donwana live all by myself, mondjuk a hifim távirányítójába, minthogy valóban itt vagyok hagyva, egyedül kempingelve a párnákon a nappalim padlóján, de helyette (vagy előbb:-) mégis leírom, miről is van szó. Szóval ez az Eric Carmen nevű tag, aki énekes, dalszövegíró, gitáros és úgymond billentyűs, merthogy a wikipédián csak "keyboardist"-ként van nyilvántartva, ami, feltételezem, valami minőségbeli sznobista megkülönböztetés a "pianist"-től, tehát ez a tag, aki például a Dirty Dancing betétdalaként felhasznált, s így egyfajta világhírre szert tevő Hungry eyes című dalt is írta, írt egy olyat, hogy All by myself. De mivel úgy a barokk, valamint például Zagar óta tudjuk, hogy megfelelő kezekben az újrafelhasználás nevezhető a már megalkotott művészet átértékelésének s továbbgondolásának, bölcs ember lévén úgy vélhette, hogy ha a Racmanyinov c-moll zongoraversenyének (amit nyilvánvalóan kedvelhetett) témájára kellemesen ráénekelhető, hogy all by myself, akkor minek is találna ki hozzá új dallamot. Végül is érthető. És akkor fogta ezt, és alárakott néhány masszív dobot, a felesleges részeket meg a zenekar nagy részét kicsit pironkodva ugyan, de lemetszette, és akkor ráénekelte. Hogy all by myself. 

Valahogy így: 

Mint az hallható is, azért a magáét ő is hozzátette a világmindenséghez, és írt a dalba egy olyasfajta, a témát tárgyaló zongoraszóló-betétet, amit egyébként a felvételek egy jelentős részéből kivágnak, pedig szerintem egész kellemes. 

Ebből az egészből aztán egyrészt az kerekedett ki, hogy a dalszerző, aki azt hitte, hogy a mű úgynevezett public domain, vagyis nagyjából "közkincs" besorolású, amikor ezt hitte, tévedett, emez viszont már csak a szóban forgó felvétel kiadása után derült ki. De ha jól értem, meg tudtak egyezni a jogutódokkal, és így került rá Racmanyinov neve az All by myself későbbi kiadásainak szerzőlistájára. 

Valamint, másrészt, az kerekedett ki a dologból, hogy a dal igen népszerűvé válásával rengeteg feldolgozást megélt, többek között egy Jamie O'Neal nevű énekesnőét, akiről nem tudom, kicsoda és különösebben nem is érdekel, minthogy az egészből lényegében csak valami hisztérikus, kilencvenes évekbeli nyafogó popszemetet sikerült kihoznia -- ami viszont elég volt ahhoz, hogy a Brideg Jones rendezője mellesleg elég jó érzékkel beleültesse a már említett borospalack-markolós önironikus jelenetbe, amelyhez ilyen értelemben tökéletesen passzol. És hát így történt, hogy Bridget Jones a kanapéján fetrengve tulajdonképpen Rachmanyinovot énekelt. Ami pedig, természetesen, újfent a zene egyetemességét hirdeti.:-)

Meg szerettem volna keresni a szóban forgó filmjelenetet, de nem találtam, ezért helyette itt van egy gyenge kis montázs a filmbéli feldolgozás zenéjére valami elvetemült Colin Firth-rajongótól. Persze, valljuk be, amikor Colin Firth Darcy nevű egyéneket játszik és van legalább egy pici barkója hozzá, minden, de minden egészséges nőnek megdobban a szíve. 

 Ellenben ha mégegy videót meg kell, hogy nézzek és hallgassak ebből a számból, istenbizony kedvem támad Bridget Jonest nézni. Nem mintha egyedülálló, tisztességes pasas nélküli nő lennék magányosan bort iszogatva.