Van abban valami barátságos, engesztelő szomorúság, valami meghitt idegenség, a kedves, intim érzése az odanemtartozásnak, amikor az ember magányosan sétálgat tetszőlges városában a világnak. A sehova sem tartozás békés, gondtalan vigasza.

Ottlétének minden oka, hogy semmi jobb dolga nincsen annál, mint hogy éppen akkor, éppen ott legyen. Ugyanígy lehetne éppen akkor éppen bárhol másutt is, s ennek tudata végtelen nyugalommal tölti el. Nincsen tartozása a világ felé. A túlélő lassan jár és lassan tűnődik az utcákon. Nem érez igényt, hogy véleményt formáljon a dolgokról: egyszerűen befogadja őket úgy, ahogy vannak. Sehol sincs otthon, így mindenhol otthon érzi magát, senkit sem ismer, és mindenki kedves ismerőse. Útitársa a lét könnyűsége s esetleg egy dúdolgatott Schumann-melódia. Önmaga tükörképe a kiraktaban csak egy az illanó formák és alakok esetlegességei között. 

Svájc, Zürich, Limmatquai