Az, hogy van tévéelőfizetésem, ilyen formában nem igaz. Nem nincs tévéelőfizetésem, így helyes. Azért nem nincs tévéelőfizetésem, mert annak idején, amikor az internettel együtt jött, megrendelni lehetett telefonon. Most, hogy három év után meguntam, hogy fizessek a be sem kapcsolt tévéadásért, lemondani már nem engedik telefonon, még akkor sem, ha létrehozom a négyjeű pin-kódomat, ha megadom a szerződésszámomat és a négyjegyű pin-kódomat, ha várok tíz percet a kezelő jelentkezéséig. Legyek szíves befáradni a legközelebbi irodába. Az ilyen gyalázatos trükkök miatt (is) eredendően szabotálok mindent, ami hivatali ésvagy ügyintézés ésvagy bármilyen kötelező jelleget mutat: menjek el, küldjem vissza, írjam alá. Ha nem kattintható, rólam szálljanak le. 
Emiatt nem nincs továbbra is tévéelőfizetésem, emiatt nem is volt sohasem szerződésem a gázművekkel, és emiatt kerül majd szanatóriumba a vízóraleolvasó, aki a gigantikus felkiáltójelek mellé már halálfejeket is rajzol a le nem adott vízóraállásom emlékeztetőjére. 

Ellenben hétfő reggel elmentem felvenni a nyugdíj-reálhozamomat. A postára. (Ahhoz, hogy átutalással kapjam meg, vissza kellett volna küldenem egy levelet.)
A postán rég megállt az idő. Még most is akkor van, amikor én utoljára jártam ott, pedig már akkor is húsz évvel azelőtt volt. A postán szemmel olvasnak és kézzel írnak. A postán zsinórra kötözött tollak vannak a kopott pultokon, sorban állnak nyugdíjasok, és kaparós sorsjegyet lehet kapni. A postán nyikorognak a székek és kézzel nyílik az ajtó, és azt mondják be a lyukon keresztül, hogy tessékmondani..! 

Én azt mondtam be a lyukon keresztül, hogy nem kérhetném nagy címletekben? Nem kérhettem nagy címletekben, mert a postán épp nincsenek nagy címletek. Vannak viszont sorban álló öregemberek. "Én szívesen beváltom magának, nem köll nekem ez a nagy pénz úgyse!" És máris gyömöszöli kifelé ráncos ujjaival a húszezrest. "Nekem is válthatna, ha nem nagy gond.." -- húzza el a cipzárt a szakadt bőr brifkón. És mindjárt az újpesti posta főpénztáránál sorban álló valahány nénike és bácsika tíz- és húszezreseket lobogtat felém a vékony ujjacskáival, és én sorra cserélem nekik kis címletekre. És mindenki nagyon örült nekem, és az volt a legvidámabb perc a héten. 

Ez jutott eszembe ma este, amikor kedves, meleg érzés öntött el a tű iránt, amely megakadt Schubert ötödik szimfóniáján.