Nem túl gyakran járok a Liszt boltba. Nincs rá különösebb okom, hogy ne járjak oda, ellenben az odajárás mellett volna több is (például hogy közvetlenül a Liszt Ferenc tér mellett, a Jókai téren található a legtörzsebb helyeim egyike), mégis, az élet úgy hozta, hogy számomra a zeneműbolt a kiskörúti Kodály zeneműbolt lett. Utólag magyarázhatnám elég racionális érvvel, a nagyobb kínálattól kezdve a több fényig, amiért érdemesebb oda menni, de valójában amiért odajárok, az a megszokás. Az indokolatlan és felülírhatatlan érzelmi kötődés, amiért az ember sárga vécépapírt vásárol, amiért a Bernhard-kötetek régebbi fordításait szereti, és amiért a Kodály boltban vásárol, ha zeneműre van szüksége. Ha engem kérdezel, én szeretem ezt. Szeretek kötődni. Ha belegondolok, magához a kötődés folyamatához is kötődöm: az első találkozás, a kezdeti öröm, majd az állandóság és biztonság utáni elemi vágy kielégítése mintegy döntésszerűen, később a különleges, az egyetlen iránti hűség mintegy viszonzásképp, s egyúttal a hűség különleges s egyetlen tárgyának megkérőjelezhetetlen szentséggé, a világi dolgok fölött álló isteni törvénnyé tétele. Persze sosem én választom hűségem és elkötelezettségem tárgyait (vö: nincsenek véletlenek), hanem ők engem, vagy talán mi egymást. Így van ez a budipapírral, meg így van a Kodály bolttal is. 
Ugyanakkor ha a Kodály bolt valamiért nem képes kielégíteni a pillanatnyi igényeim, sosem esett nehezemre a Liszt bolttal csalni, és ez utóbbinak van egy rendkívül vonzó tulajdonsága a Kodály ellen: este hétig nyitva van. Így történt, hogy péntek este hatkor, letéve a munkát, pillanatnyi igényeim a Liszt boltot vették célba. 

Odalent egy unott, némileg savanyú nő fogadott. Számomra a zeneműbolti eladó (meg a zeneműtári könyvtáros, meg a Bartók rádiós bakelitrendezgető) az eszményi foglalkozások egyike: napi nyolc órában kedvére hallgathatja a teljes  (vagy majdnem teljes, például Enescu egyáltalán nem volt nekik!) zeneirodalmi repertoárt, és még fizetik is érte. Ehhez képest a nő hullacsöndben kuksolt a pincében, nem csoda, hogy savanyú képe volt. Gyorsan kikértem, ami kellett, és már álltam is tovább a Jókai térre... csak még egy kicsit körülnéztem, ugye. 

A boltnak van egy akciós lemezek pultja. A rajta sorakozó harminc-negyven CD árcímkéjén át van húzva az ár, és pirossal rá van írva egy sokkal alacsonyabb, pont úgy, mint amikor leárazzák az Auchanban a kígyóuborkát. Sosem állhatom meg darabról darabra átlapozni az akciós lemezeket, hátha találok köztük olyat, amelyhez kimondottan méltatlannak tartom ezt a vásári állapotot, olyat, amelynek a legkevesebb keresnivalója sem lenne ebben a szégyenteljes leárazásban, hanem a helye egy melegszívű műkedvelő simogató kezei, de minimum a megfelelő betű alatt, a tisztességes lemezek között volna. Nehogymár az legyen, hogy na anyukám, melyiket vegyük a Bachból? -- mindegy az, azt hozzad, amelyik ócsó!, nehogymár a végén így kerüljön valami teljesen méltatlan karmok közé a dláágaszág, okán az olcószágnak. Úgyhogy ilyenkor átnyálazom a hitvány módon leértékelt, üldözött lemezeket, és ha túl jót találok, azt megmentem: amolyan politikai menedékjogot kap az én lemezeim országába.
Hát így, a méltatlanságból mentettem ki tegnap a Borogyin kvartett és Richter, Schubert A halál és a lányka és Schumann Esz-dúr zongoraötöse felvételeit. Európa hogy szerette volna ezt a Szovjetunióval megtenni annak idején.