Sütőd van-e? -- kérdezte tőlem. Nem tudom, mondtam neki, rémlik, mintha lenne. Rémlik, hogy szekrénynek használom, tettem hozzá, de megnézem. A rend kedvéért kimentem a konyhába és megnéztem. Tényleg van, és tényleg szekrénynek használom, válaszoltam. Poharak vannak benne, amiket nem szeretek, és tepsik, és azok az ételhordó dobozok, amikről évek óta azt hazudom anyámnak, hogy nincsenek nálam. Jó, mondja ő. Akkor tököt fogunk sütni. Így kerültek elő a tavalyi bejgli maradványai.
Hogy nem szoktam sütni vagy főzni, nem jelenti, hogy nem is tudok sütni vagy főzni, szoktam mondani, és annyi tény: sosem landolt még konyhaművészeti alkotásom a kukában. Ám annyi is tény, hogy ritkán lehet őket konyhaművészeti alkotásnak nevezni. Nem is kell, szívesebben hívom experimentális konyhai tevékenység emberi fogyasztásra jobbára alkalmas végeredményének, ha ugyan hívni szeretném bárhogy is. Sosem főzök megélhetésileg: ételt készíteni a célból, hogy megegyük, még eggyel hervasztóbb a számlák befizetésénél, mert nemcsak pakolni és mosogatni kell utána, de pusztán a nyomorú vegetáció efféle szándékos és önkéntes fenntartása végképp elveszi a kedvet az élettől, mert összeegyeztethetetlen az élettel. Ráadásul egyszerűbb és kifizetődőbb más készítményét megenni, vagy, leginkább, egyáltalán nem enni semmit.
Más dolog valaki más számára, megint más valakivel együtt, és más az ételkészítés kedvéért ételt készíteni. Végképp más pedig úgy csinálni, mintha ételt készítenénk, miközben a tepsiben valami egészen más sül ki a dologból. Ha Rossini meg tudta komponálni a különböző konyhai alapanyagokat vagy a dobva-rántva sütést egy-egy zongoradarabban, akkor lehetségesnek érzem eszenciát kisütni egy karácsonyi bejgliben. Nem én találtam ki: így alakult. Négy éve történt az első.
Az volt életünk első bejglije, és egy teljes estébe és éjszakába került megsütni. Egészen gusztustalanul néztek ki, és mennyeien finomak lettek. Bátyám, aki szakács és cukrász, azóta is élete legfölségesebb bejglijeként emlegeti őket, és mindannyian tudjuk, nem azért, mert az univerzum csodás bejglijei lettek volna, hanem azért, mert nagy műgonddal a Horváth Ilona által javasolthoz képest pontosan háromszor annyi tölteléket sikerült mindegyikbe beletömni. Ettől úgy festettek, mint egy regiment üszkösödő nyílt seb, és nyoma sem volt bennük anyám takaros csigavonalainak, mert a tésztát teljes egészében annektálta a brutális mennyiségű töltelék, ám a páratlan zamat bármiért kárpótolt. A miénk volt, dicső volt és tökéletes.
Tavaly, a sokadik következő karácsony előtt, a sokadik következő valakivel, a sokadik következő bejglikísérlet előtt eszembe jutott a szép emlékű régi bejgli. Először az óta, hogy igazán szerettem volna ismét jó bejglit sütni, és először, hogy igazán jó alapanyag volt hozzá. És megint egy teljes este és éjszaka munkája volt, és kisültében bármelyik pékséggel felvette volna a versenyt, ráadásul képességeihez mérten jól is mutatott -- csak a dicsőség, az hiányzott belőle valahogy. Mire karácsonykor hazavittem, teljesen megdermedt. A végső ítéletet anyám mondta rá ki: Egyetlen baj van a bejgliddel: az, hogy ehetetlen.
Erre gondoltam, amikor az azóta szekrénynek használt sütőből kipakoltam a morzsás tepsiket. Hosszában még látszottak a rudak éticsigaszerű nyomai. Idén, azt hiszem, nem sütök bejglit. Vagy talán az öreg Rossinivel. Hátha írt valamit a bejglisütésről is.
Ja, és a tök? Az remek lett. Szénné égett.
Hogy nem szoktam sütni vagy főzni, nem jelenti, hogy nem is tudok sütni vagy főzni, szoktam mondani, és annyi tény: sosem landolt még konyhaművészeti alkotásom a kukában. Ám annyi is tény, hogy ritkán lehet őket konyhaművészeti alkotásnak nevezni. Nem is kell, szívesebben hívom experimentális konyhai tevékenység emberi fogyasztásra jobbára alkalmas végeredményének, ha ugyan hívni szeretném bárhogy is. Sosem főzök megélhetésileg: ételt készíteni a célból, hogy megegyük, még eggyel hervasztóbb a számlák befizetésénél, mert nemcsak pakolni és mosogatni kell utána, de pusztán a nyomorú vegetáció efféle szándékos és önkéntes fenntartása végképp elveszi a kedvet az élettől, mert összeegyeztethetetlen az élettel. Ráadásul egyszerűbb és kifizetődőbb más készítményét megenni, vagy, leginkább, egyáltalán nem enni semmit.
Más dolog valaki más számára, megint más valakivel együtt, és más az ételkészítés kedvéért ételt készíteni. Végképp más pedig úgy csinálni, mintha ételt készítenénk, miközben a tepsiben valami egészen más sül ki a dologból. Ha Rossini meg tudta komponálni a különböző konyhai alapanyagokat vagy a dobva-rántva sütést egy-egy zongoradarabban, akkor lehetségesnek érzem eszenciát kisütni egy karácsonyi bejgliben. Nem én találtam ki: így alakult. Négy éve történt az első.
Az volt életünk első bejglije, és egy teljes estébe és éjszakába került megsütni. Egészen gusztustalanul néztek ki, és mennyeien finomak lettek. Bátyám, aki szakács és cukrász, azóta is élete legfölségesebb bejglijeként emlegeti őket, és mindannyian tudjuk, nem azért, mert az univerzum csodás bejglijei lettek volna, hanem azért, mert nagy műgonddal a Horváth Ilona által javasolthoz képest pontosan háromszor annyi tölteléket sikerült mindegyikbe beletömni. Ettől úgy festettek, mint egy regiment üszkösödő nyílt seb, és nyoma sem volt bennük anyám takaros csigavonalainak, mert a tésztát teljes egészében annektálta a brutális mennyiségű töltelék, ám a páratlan zamat bármiért kárpótolt. A miénk volt, dicső volt és tökéletes.
Tavaly, a sokadik következő karácsony előtt, a sokadik következő valakivel, a sokadik következő bejglikísérlet előtt eszembe jutott a szép emlékű régi bejgli. Először az óta, hogy igazán szerettem volna ismét jó bejglit sütni, és először, hogy igazán jó alapanyag volt hozzá. És megint egy teljes este és éjszaka munkája volt, és kisültében bármelyik pékséggel felvette volna a versenyt, ráadásul képességeihez mérten jól is mutatott -- csak a dicsőség, az hiányzott belőle valahogy. Mire karácsonykor hazavittem, teljesen megdermedt. A végső ítéletet anyám mondta rá ki: Egyetlen baj van a bejgliddel: az, hogy ehetetlen.
Erre gondoltam, amikor az azóta szekrénynek használt sütőből kipakoltam a morzsás tepsiket. Hosszában még látszottak a rudak éticsigaszerű nyomai. Idén, azt hiszem, nem sütök bejglit. Vagy talán az öreg Rossinivel. Hátha írt valamit a bejglisütésről is.
Ja, és a tök? Az remek lett. Szénné égett.
Utolsó kommentek