Szóval már egy egész hete, hogy a Kazinczy utcában lakom, és már majdnem egy egész hete olyan, mintha sosem laktam volna máshol. Én, aki tíz év soha el nem olvasandó levelezését tartogatom, aki borosdugókat, HÉV-jegyeket, hétköznapi konyhai cetliket őrizgetek, aki egy lecserélt kanapét, egy eltört borospoharat, egy darabka elveszített zsebpiszkot meggyászolok, úgy hagytam ott egy teljes lakást, életem három jelentékeny évének színterét, hogy a pillanatra sem emlékszem, amelyben az ürességére ráfordítottam a kulcsot.

Sem el, sem meg nem köszöntem. Részvétmentes euthanáziával húztam ki a falból a Yamaha zongorát, nem játszottam egy utolsót rajta, látni sem bírtam. Rá sem ültem a kanapéra, csak fáradtan a földre rogytam a dobozok közé, teher volt az egész felfordulás, nemkívánatos az ottlét -- és ünnep, amikor reggel végre idegen emberek kezdek masírozni mind a harmincöt négyzetméteren, és a dobozokból egyre kevesebb lett, és én minden materiális vetületemmel lassan és végérvényesen elmúltam a helyről.

És maradtak a kísértetek, gondoltam útban a Kazinczy felé, össze sem számoltam, hányan, pedig nem telt volna sokba, undorral gondoltam az egészre, felőlem menjenek a pokolba, bánom is én. Nem volt egy utolsó meleg, hálás pillantásom a múltra, hagytam, hogy ne legyen, nem hagytam, hogy legyen. Gusztustalan szemeteszacskókba gyűjtöttem mindent, amit nem akartam magammal vinni, köztük mindent, amit kidobni nem akartam vagy nem tudtam, de megtartani sem, férfipólók, alsónadrágok, zoknik, sapka, összefestékezett munkáskabát, levágott farmernadrág szára, széttépett bugyi, szappantartó és félig használt szappan, testápoló, sampon, tréningnadrág, fogkefe... egyetlen pólót leszámítva semminek nem adtam fel az utolsó kenetet, de azt is ugyanúgy hajítottam az ocsmány fekete hullazsákba, mint a többit. Bosszús voltam tőle, és azt hazudtam magamnak, hogy a felfordulás és a fáradtság miatt van, de attól voltam bosszús, hogy nem könnyedén és súlytalan, de már-már daccal, már-már hamis felszínességgel dobáltam (kellett dobálnom) a haszontalan holmik közé ragaszkodásom tárgyait, az dühített, hogy szeretnék megválni tőlük -- és hogy olyan könnyen meg is lehet. Volt valami mocskos a Kazinczy utcai lakás iránti vágyódásomban, valami erkölcstelen a kívánalomban, ami oly könnyen beteljesül, valami méltatlan a könnyűségben, amellyel dolgokat annyiban és ott lehet hagyni.

Ez persze nem tántorított el attól, hogy játszótéri ujjongással balettozzak az új lakásban, az új, igazi pianínóval, az új kilátással. Az új kilátásokkal.

Csajkovszkij ifjúsági albumában van három apró karakterdarab a babáról: az új baba, a beteg baba és a baba temetése. Egy időben gyakran töprengtem: vajon az új baba az első vagy a harmadik a sorban?

Két nap múlva még vissza kell mennem a régi lakásba. Pakolni maradék holmikat, takarítani, miegymás. Abban bízom, hátha visszadugom még egy kicsit a régi zongorát.