legfőképp n.-nak 

Vagy három hete nem takarítottam ki a kádat. A peremét kezdi ellepni a cirkóból cirkáló gané. Alattomos ez a gané, csak akkor lehet észrevenni, ha az ember napról napra odafigyel. Különben a finom, szürke hamu meg por lassan, sárgán rákövül a kád szélére meg a csempék közé. Olyan lesz, mint a nikotinitta tapéta a nyolcvanas évekből.

Amúgy is sok a por a belvárosban. Meg sok a hang is. És az emberek az Andrássy úton meg a Városligetben sétálnak, és már nem hallják a hangokat meg a zajokat. És mindegyiknek kiült már a por az orrlukára, és odakövült már a gané a fürdőkádja peremére.

Minden alkalommal, amikor vonatra ülök, azt kívánom, hogy sose szálljak le. Eddig még mindig leszálltam, de bízom benne, hogy egyszer majd nem fogok. Dunakeszi felé szoktam menni, tizenkilenc perc az út, ha pontos a szerelvény, negyed óra és négy perc, és megannyi súlytalan örökkévalóság. A legtöbb ember, akit ismerek, menetirányban szeret ülni. Néha fel is ajánlják a helyet, ha véletlen együtt utazunk.
De én háttal szeretek menni, és nem tudom biztosan, azt szeretem-e, ahogy a dolgok elsuhannak mellettem, vagy azt, ahogyan én suhanok el a dolgok mellett. Tulajdonképp inerciarendszer kérdése. Így is, úgy is azt kívánom, bárcsak sosem szállnék le, hanem csak tovatűnnének mindig ugyanazok a fák és póznák és ugyanazok a fények, és fel- és leszállnának ugyanazok az emberek, és mind jönne valahonnan és menne valahová, és én csak figyelném a tehetetlen létezést, hogy jönni kell valahonnan és menni kell valahová, és tudnám, hogy évezredek óta semmi sem változik.

És vándor lennék, tarisznyás és mezítlábas, nem jövő, nem menő útszéli jöttment, ki a
bemutatkozás biccentésével már el is köszön,
nem rúgja fel jártában az út porát,
és nem is hagyja benne a lábnyomát.

És fény lennék, napfény egy kerítés lécei között, el-eltűnő és fel-felbukkanó,
zizegés a villódzó falevélen,
az első napsugárral érkező pirkadat,
és hajnal előtt az utolsó sötét pillanat.

És napfények ők, barna ízű és mély hangú napsugárok, kávé- és rum- és unikumszagúk,
füstös szakállúk és izzadtak,
egyszer az ablakból láttuk egymást,
és biccentettünk a másiknak.

***

És a kád peremén az áporodott gané lassan és kitartón ver tábort magának, és én már nem vagyok ott, mert én soha nem is voltam ott.