Együtt utaztam ma egy nagyon cuki fiúval a metrón. Olyan tizennégyéves forma kis huligán volt, nagy, hullámos, szőkésbarna lobonccal, kedves, értelmes, megilletődött és élményekkel teli arccal. Nem volt rajta kabát, csak egy sál és pulóver, vörös volt a keze a hidegtől, a cipőjére második talp nőtt sárból, kosz volt a nadrágja szárán, sár a pulóvere ujján. Tele volt aggatva mindenféle dolgokkal a dereka, lapos és beesett volt a mellkasa, nagyanyja bivalybőr táskájához hasonlót hurcolt a hóna alatt, és én kíváncsi lettem, miféle izgalmas dolgok lehetnek benne. Fülhallgató volt a fülében és ártatlanság a szemében. Hosszan utaztunk egymással szemben, figyeltem, ahogy esetlenül lógnak a tagjai, fürkésztem, többször találkozott a tekintetünk, hogy aztán zavartan egyikünk vagy másikunk elkapja a magáét.
Nem tudom, miért hatódtam meg ennyire a látványától, de kedvem lett volna odamenni hozzá, vállára tenni a kezem, és azt mondani: gyere, öcsi, legyünk barátok. Elmondok neked mindent, amit kérdezhetsz tőlem, és te is mondj el nekem mindent, amit én szeretnék tudni. És barátokká lettünk volna, sétáltunk volna a tízemeletesek dzsungelében, és nagy reményekkel úgy beszélgettünk volna az élet dolgairól, mintha soha semmi közünk nem lett volna hozzájuk. Mint ahogy legalább egyikünknek soha nem is volt.
Aztán leszállt és gyors léptekkel elsétált előttem másik, ismeretlen irányba, és én vágyakozva néztem utána.