Amikor ott álltam az Esztergomi bazilika kellős közepén a főoltárral szemben, bámulva a szemben lévő freskót, akkor egyszercsak halálra rémültem attól az iszonyatos, apokaliptikus összhangzattól, amivel az orgonista rátenyerelt a hatalmas orgona manuáljaira. Mintha a pokol angyalai jöttek volna fel dorbézolni. Egyszer muszáj lesz elmennem oda egy orgonakoncertre. A hülye japánokon röhögtem viszont nem igazán jóízűt, akik azonnal elkezdték fényképezni a zenét.

Az volt még vicces, amikor megérkeztünk ebbe a szoci panzióba, fel a szobába, mint ócska szeretők a nyolcvanas években, olyan Cseh Tamásos-Máté Péteres érzésem volt, és a Kolléga meg lazán végigheveredett az ágyon, és meg kell mondjam, valamiért teljesen odanemillő vagány érzésem támadt.

Harmadik napja tévelygek érzelmeim mocorgó labirintusában, egyelőre ismerkedve a hellyel, a kijutás különösebb szándéka nélkül.

Tegnap este pedig felhívott az Oktatóm, akinek kisebb balesete volt mostanában, mint értesültem, és amikor Esztergom felé áthajtottunk a helységen, ahol él, ráküldtem egy jobbulás és mikorrandizás sms-t. Megígértem, hogy visszahívom ma délután, mert éppen a csajommal randiztam, és hangos volt a Prága kávézó. Persze, hogy otthon felejtettem a telefonom. Bosszantás.

Télre előszedtem a bőrtáskámat, amelyben megtaláltam a Coreline és a titkos ajtóra szóló márciusi mozijegyeket, és eszembe jutott a puszi, amit a westendben fél óra várakozás után kaptam, amikor rajzfilmfigura hangom volt. Hiányzott.