A tegnapi este felét végül sikerült félig piros, félig fekte, ördögszarvas parókában töltenem asztaloknál és bárpultoknál. Cimborámmal az egyéjszakás kalandot tűztük ki az este targetjeként, vagyis mindenkinek fel kell szednie egy ellenkező neműt, akit hazavisz, oltárit kefélnek, majd reggel szépen kidobja, ha mégsem sikerült olyan jól a választás, hogy a megfelelő pillanatban önállóan kússzon ki az ágyból, és óvatosan zárja be maga mögött az ajtót. Azzal a kiegészítéssel, hogy ez nem lehet a másik, azzal a kiegészítéssel, hogy legalábbis négy előtt. :-D Na persze mission failed, mert szokás szerint az egész rohadt belvárost meg úgy a világot eluralták az önimádó közgazdászok meg jogászok, blah, ezért kettőkor úgy döntöttem, inkább nem várom meg a négy órát. Egyáltalán, nem is tudom, minek csinálok ilyeneket. 

Ma viszont sikerült korán felkelni, ami azt jelenti, hogy kivételesen hazaértem öcsémmel a Slidersre, ami gyermekkorunk egyik jelentéktelen, ám a maga jelentéktelenségében mégis meghatározó sorozata, és nagyon mókás tizenkét év után újra hallani, hogy "csússzunk":-D Úgyhogy belenéztünk, és vittem a legújabb szerzeményemet, Harold C. Schonberg A nagy zeneszerzők élete című, bibliavastagságú könyvét, hogy jól kiülök vele a napsütésbe, de aztán az ebéd utáni kávéhoz legújabb kedvenceimet mutogattam apámnak, és lejátszottam neki néhány tételt az Angela Hewitt-féle úgymond autentikus, akadémikus Bach-zongoraverseny interpráticiók közül, és ugyanazokat Glenn Gould-tól is, persze neki az iskolás tetszett jobban, érthető. Aztán megmutattam neki a múltkori BWV 1060-as felvételt a francia csapattól azzal a gyönyörű csellistafiúval, és megmutattam még a Kurtág négykezest is, ha már úgyis eszembe jutott, és mondtam, hogy amikor először láttam azt a videót, sírtam, és lényegében ekkor megint majdnem elsírtam magam, de aztán mégsem. Viszont a fater átült a zongorához, és improvizálni kezdett a Bach-témára, olyan klassz volt, és én elengedtem magam és mondtam, hogy játsszon még, és csak hallgattam, és aztán hirtelen volt egy kristálytiszta pillanatom, tudod, amikor az ember kibújik a létéből, az élet nevű játszmából, leveti magáról a sallangot és hirtelen tökéletesen tisztán látja azt a kevés dolgot, ami valóban fontos... és olyan szomorú lettem. 

De aztán fater megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele a vonósnégyes-próbára, és még szép, hogy volt, úgyhogy elmentem, és zseniális volt, játsszák a jövő héten Dohnányi c-moll zongoraötösét, meg az egyik kedvenc Haydn-vonósnégyesemet, és a zongorista nő, aki amúgy tanít is, szóval a nő egyszerűen zseniális, majdnem olyan volt, mint a Barenboim mesterkurzusai, ahogy végigmentek az egész vonósnégyes-darabon, és összerakja hogy úgy szóljon, ahogy még soha. Na és a zongoraötös... hát szerintem mindenki hallgassa meg magának.:-)

Szép ember volt ez a Dohnányi, nem? Nekem bejön.:-)

És akkor tudtam biztosra, hogy ehhez a nőhöz, akivel játsszák, hogy ehhez a nőhöz megyek zongoraórára, amikor az öt és fél percnél kezdődő részre a reminiszcencia szót használta. 

Holnap délelőtt bemegyek az irodába és dolgozgatok egypár órát, aztán veszem a sittes kesztyűmet és kimegyek sétálni a Fiumei úti sírkertbe és megnézem az öreg Faludy sírját, és talán átmegyek a Farkasréti temetőbe is és viszek egy gyertyát a Melindának. Délután előkerült otthon egy felvétel egy majd' húsz évvel ezelőtti szilveszterről, amelyen úgy ötvenfős vidám társaság gyűlt össze nálunk, és miközben a gyerekek, vagyis mi azon flesselgetünk, hogy felvesszük kamerával a tévét, amire ki van rakva a képe, a felnőttek meg pezsgőt iszogatnak és vidáman csevegnek, a Kistétényi Melinda tökéletesen zavartalanul a faterom ősyamaha szintetizátorán Bach olasz koncertjét játssza, faterom meg ott ül előtte és folyamatosan kussolva csodálja.