Úgy egy-másfél évvel ezelőtt, egy estéjén annak az időszaknak, amikor még a hétköznapjaim meghatározó része volt például Philip Glass, Max Richter és Erik Satie, véletlenül itthon töltöttem egy estét -- ez akkoriban nem különösebben volt jellemző --, és ezen a nem tipikus estén a királyi tévé az értelmiségi főműsoridőt a Koncertek az A38 hajón című műsorral zárta. Ha jól tévedek, ez annak a műsornak a génkezelt változata, amely korábban Pengető néven futott, és amely főcímében egy eksztatikus állapotban lévő kis huligán ordibálja az első sorból a színpadra, hogy "a pengetőt! add nekem a pengetőt!!". Az egy elég jól eltalált főcím volt, és a Hiperkarmás epizódot szintén akkoriban volt szerencsém jónéhányszor megnézni és meghallgatni, s közben sűrűn sajnálkozni, hogy mennyi Hiperkarma koncert mellett mentem el szó szerint. 

Szóval ennek a műsornak adták az egyik epizódját, amelybe sikerült még az elején belecsöppennem a céltalan tévékapcsolgatás folytán az akkor még létező íróasztalom és asztali PC-m mögül. Egy nem nagyon szimpatikus arcú fickó játszotta valamelyik Satie-darabot olyan tempóval, amilyennel még sosem hallottam. Ha jól rémlik, írtam is valakinek egy sms-t, hogy ha van rá módja, kapja el a műsort, mert nagyon érdekes, amit a fickó a Gnossiennes-szel csinált. 

Egyszerűen azt csinálta, hogy rettentően lelassította őket, és ez nekem nagyon, de nagyon tetszett. Rengeteg felvételen hallottam a Gymnopédies-t és a Gnossiennes-t, és legnagyobb részüket saját magam által hallgathatatlannak minősítettem, vagy azért, mert nem tudtam elviselni, ahogy "végigszaladnak" a hangokon (ami azt jelenti, hogy egy közepes, még visszafogottnak számító tempóban nyomják), vagy, kisebb részben, mert sikerül megütni azt a bágyat játékmódot, ami tökéletesen szúrja szíven az egész titokzatos, sejtelmes, rejtelmes légkört. 

A helyzet az, hogy bár érezhetjük úgy, hogy minden indokunk megvan, ami miatt valamit "autentikusnak" tekintünk, valójában ez szerintem tévedés: legtöbbször szimplán arról van szó, mit szoktunk meg. Ez igaz lehet a halászlére, arra, hogy milyen színű a karácsonyi abrosz, vagy arra, ahogyan a Bogányi Gergely elidőzik az Esz-dúr noktürn utolsó hosszú trillájának az ereszkedést megelőző végső hangján egy pillanattal tovább. Érdekes, hogy az ember mennyire kötődik és ragaszkodik látszólag minden logikus indok nélkül ahhoz, amit már ismer. Ma azon töprengtem, miközben a zongoraversenyeket dúdolgattam délután, hogy vajon mi és miért készteti az embert a kedves dallamok dúdolására. Mindenesetre ad egyfajta biztonságérzetet, hogy a Bogányi-féle noktürnt hajszálpontosan tudom kísérőleg dúdolni, és ez biztosan hozzájárul a dologhoz. És amikor valami nem úgy hangzik, ahogyan az ember fejében következik, az egyszerűen zavart okoz az erőben. Valami ilyesmi.

Szóval én, mindenféle logikus indok nélkül, a Daniel Versano-féle változatot tekintem úgymond autentikusnak, amit most már szeretek és úgy szeretek, és nem lehet ellene tenni, még akkor sem, ha netán azt kívánnám, bárcsak a Pascal Rogé vagy a Jean-Yves Thibaudet akadt volna azon a véletlenszerű napon a kezem ügyébe, amik egyébként minimum érdekesek, de szerintem klasszak is -- csak valahogy mindig az az érzésem, hogy tulajdonképpen egy feldolgozását hallom "az eredetinek". 

(Ezt persze tudatosan el lehet kerülni, például a Rahmanyinov op 23. no 5. egyből hat különböző változatban került a kezembe, és többször, olykor részletenként összevetve hallgattam meg őket, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy Richter adja a legjobban -- ez azért külön izgalmas, mert erről például van fennmaradt felvétel a szerzőtől, és némileg ellentmondásos azt gondolni, hogy valaki jobban nyomja magánál a szerzőnél. Persze csupán arról van szó, nekem személy szerint mi tetszik jobban -- viszont erre is ugyanilyen izgalmas rájönni.)

Szóval nem tudom már, mi ennek a posztnak az értelme, de valahol ott vesztettem el, hogy hallgattam az Ulrich Gumpertet, ahogy Satie-t nyom a szokotthoz képest féltempóban, és marhára bejött. Az emlékeimben úgy él, mint a valaha hallott legjobb Satie, és köszönhetően a királyi televízió remek videotárának, ma megbizonyosodtam róla, hogy mégsem az. :-) A tempóválasztást továbbra is nagyon díjazom, de ma, hogy újra meghallgattam, a csávó játéka egyszerűen keménynek és darabosnak tűnik. Így múlik el a világ dicsősége. Valahogy én nem érzem azt az átütő "újraértelmezést", amellyel több helyen jellemzik az előadásmódot, bár ezt, hogy "újraértelmezés", úgy veszem észre, szeretik használni mindenféle, a szokványostól eltérő előadásmódra. Úgy érzem, a fickó egyszerűen csak, ahogyan ezt mondja is a filmben, megtalálta a tempójelzést a kotta elején, és számára ez a tempó jelentette azt, hogy "lent". Nekem ez tetszik, de én általánosságban is szeretek mindent, ami lassú és lehetőleg semmi sem történik benne, és ha lehet, az is kurvalassan ne történjen, úgyhogy szeretném, ha Daniel Versano is lassabban játszotta volna, de ennyi. A többi nem jött be túlzottan, és ezt meg sajnálom, mert mégis jobb, ha valami bejön, mint ha nem. 

Egyébként a Daniel Versano-féle változatokat gyönyörűen meg lehet találni a csőben, és arról lehet őket felismerni, hogy nagyon klassz Remedios Varo-képek (női festő, szólok ki halkan:-) kísérik őket. Az egy nagyon eltalált párosítás eszvéesz. 

De azért akit érdekel, nézze meg az osztrákot is: http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/08/07/11/Koncertek_az_A38_hajon__Ulrich_Gumpert_Satie.aspx (azért csak link, mert ez a szar önlejátszó)