Szóval majdnem megint sikerült lekésnem egy koncertet, de mégsem. Úgy sikerült majdnem lekésnem, ahogy mindig, ha majdnem sikerül lekésnem valamit, merthogy zuhanyzás után a jó meleg test megkívánja a billentyűket, és akkor hirtelen eltelik fél óra, és a taxis diszpécser már figyelmeztet, hogy előre figyelmeztet, hogy húsz percnél előbb nem érkezik meg a kocsi, és ugyanannyi lesz neki visszaérni is, úgyhogy inkább mégis a BKV-re tettem, és a metrót ugyan pont sikerült lekésnem, de a koncertet végül nem. 

Egyfajta kísérletnek is felfoghatjuk a múlt heti és az eheti koncerteket, annak ellenére, hogy látszólag semmilyen szándékosság nincs az épp egymásutániságukban. A Metamorfózisok címet viselő háromestés koncertsorozat második koncertje volt ma, amelyet Kocsis Zoltán vezényel, témája a szecesszió. Szerintem eszembe sem jutott volna elmenni, ha egypár héttel-hónappal ezelőtt véletlenül a kezem ügyébe nem akad Richard Strauss Metamorphosenjének egy felvétele. Emélkszem, hogy a felvételen a 23 vonós a színpad közepén állva játszik, amit nagyon találónak találtam (újabb vizuális zenei élmény), mert imbolygásuk és a hangszerek és a hangszerken játszók vertikális hullámzása tökéletesen passzol a zene hullámzó, fokozatos tágulásához-szüküléséhez, apály-dagályához. Olyanok voltak, mint egy hatalmas, élő csokor, amely medúzaszerű mozgással törekszik fölfelé. Nagyon eltalálták, és biztos ez is közrejátszott abban, hogy a majdnem félórás, gyakorlatilag egyetlen hosszú, küszködő légvételnek, egyetlen végtelenhosszú pillanatnak tűnő mű végighallgatása után az egyetlen kristálytiszta és nagyon intenzív gondolatom az volt, hogy ez bizony iszonyatos. A maga mindenféle értelmében. 

Úgyhogy gondolkodás nélkül vettem meg a jegyet, amikor megláttam a koncertkiírást. És olvasás nélkül -- tulajdonképpen a program többi részével csak a helyszíni programfüzetből értesültem, bár nagy meglepetés azért nem ért. Wagner Siegfried Idylljét adták, ami az olasz intézet színpadja mögötti freskóval kellemesen harmonizált, majd "valami Schönberget", mondom én, amiért biztos többen megütnének, de bármennyire is izgalmas Schönberg zenéje és az egész irányzat, amely létrehozta (vagy amelyet létrehozott), az én "tűrőképességemen" kívül esik. Egy hozzáértő bizonyára meg tudná mondani, miért van az, hogy mondjuk Szkrjabint és akár Hindemith-et szívesen meghallgatom, sőt adott hangulatban szívesen hallgatom, és Wagner meg Strauss is megtalálja a helyét, ha kell, Schönberget viszont még a Glenn Gould DVD-ken is néha átpörgetem. Glenn Gould is biztosan megütne.:-) 

Szóval nyomtak Schönberget, aztán egy korai Strausst, és végül a Metamorphosent. Ezúttal úgy oldották meg, hogy félkörívben helyezték el a zenészeket, nekem ez is tetszett, bár az embercsokor azért jobban. 

Mit is mondhatnék. Jól adták, talán ennyit. Tetszett, tényleg, de messze elmaradt a hatás attól, amit vártam. Ebben persze közrejátszhatott az is, hogy az első darab után át kellett költöznöm néhány sorral előrébb, mert pont egy tizennégyéves-forma tinédzserlány mögé sikerült beülnöm, aki folyamatosan ficergett, a rágóját köpködte zsebkendőbe és az anyjához makogott, úgyhogy az első taps közben kinéztem néhány sorral előrébb egy magányos srácot, és átszambáztam mögé. A magányos srác fiatalforma volt, de talán velem egykorú, gondoltam, pattanásos arcú, és tényleg egyedül volt, úgyhogy lelki szemeim előtt máris vörösbort ittunk a koncert után, és Glenn Gould Schönberg-felvételei iránti intoleranciámról beszélgetünk, de ehhez képest a szünetben a cigarettám mögül még épp jól láttam, ahogy a fiatalforma, pattanásos arcú magányos srác befordul a Bródy Sándor utca és a Károly körút sarkán valami felé. Visszamentemben egy öltönyösforma csávó nézett bele az arcomba a menedzserképével, ugyanaz, aki elmentemben a barátnője mellől nézett utánam. De legalább voltak fiatalok, ugye. Szóval mindenféle nemkívánatos inger ért a darab előtt, és ráadásképpen a darab vége előtt úgy öt perccel véletlenül kiszúrtam egy gyönyörú hegedűsfickót, és akkor ez kezdte el lekötni minden figyelmemet, majd a gyönyörű hegedűsfickó vonót tartó kezén megcsillant a jegygyűrűje, és akkor meg hányingert kezdtem el kapogatni, tehát végül is nem voltam tökéletesen megfelelő állapotban a hallottak befogadására, mondjuk így. 

Azért "egynek jó", mondhatnók, gondoltam, ahogy kiléptem gyermekkorom Bródy Sándor utcájába, és az öreg Kurtágra gondoltam, meg feleségére, akiket kiszúrtam a koncert szünetében, és egyből elfogott a vágy, hogy odamenjek, és megkérjem, Gyuri bá', mondja el nekem, kérem, mit is mond a feleségének azon a bizonyos felvételen, miután elmosolyodik, de aztán persze nem kértem meg, csak figyeltem, ahogy a feleségét átkarolva engedi be a sorok közé. Aranyosak voltak, gondoltam, és talán ez volt az egyetlen alkalom, hogy megtudhassam, mit mond az öreg Kurtág a feleségének, és talán hosszú betegeskedés után a halálos ágyamon is eszembe fog jutni, hogy mit is mondhatott, persze talán nem. 

Hűvös volt, én meg 13 óra alvástól kipihent, és azt gondoltam, talán átmegyek a Ráday utcába és megvacsorázom, mert miért is ne vacsorázhatnék meg a Ráday utcában szombat este fél tízkor, úgyhogy átmentem, de a Ráday utca rettentően kihalt volt, és a fenszi éttermek is csak félig voltak, pedig azokba még eszembe sem jutna beülni, úgyhogy félúton, amikor a kisgyermeke kezét fogó apuka bámult bele az arcomba, megfordultam és hazaindultam, de végül mégis betértem abba az olasz étterembe, ahol néhány hónappal ezelőtt jártam egyszer, és fogtam magam és megvacsoráztam szombat este fél tízkor, és közben a Richter-életrajzot olvastam mindenféle külföldi vendégek között. 

Aztán ahogy hazafelé sétáltam az újpesti Király utca sétányán, felnéztem az égre és mélyet szippantottam a levegőből, és beláttam, hogy bizony ma este tulajdonképpen havazik, csak nem látszik, és mindeközben meg állandóan csak a napocskára gondoltam, és arra, hogy miért nem lehet engem tisztességesen szeretni. A maga mindenféle értelmében.