Ha most az index.hu zenei munkatársa volnék, valahogy így kezdhetném a tudosításomat: ma este tanúi lehettünk, ahogy Kurtág szelleme megszállja a Contrapunctust, egy hobbit nyilvánosan elélvez egy nagy szekundra, és egyébként szimplán halomra kúrnak egy Förster zongorát.…

Úgy egy-másfél évvel ezelőtt, egy estéjén annak az időszaknak, amikor még a hétköznapjaim meghatározó része volt például Philip Glass, Max Richter és Erik Satie, véletlenül itthon töltöttem egy estét -- ez akkoriban nem különösebben volt jellemző --, és ezen a nem tipikus…

Ablak. Odakint mindenféle fények, fű és fák, sárga házfal, égbolt, ácsingózom és bámulok kifelé. Kávésbögre a kezemben, másikban cigaretta, hamutartó a radiátoron. Anyám felmenekült a szobájába. Terror. Elcsigázva bámulok ki az ablakon, vezényelgetem az A-dúr…

 Richter képes azt megtenni, hogy minden egyes hangot épp csak egy milliszekundummal később tesz oda, mint a tempó diktálná, s ettől az egész valahogy soha véget nem érő, öröklétszerű, kezdet nélküli misztikus végtelenséggé válik. Csak értené az ember, hogyan tartja…

Második napja kávézókban és mozikban csövezem. Hazafelé a Szent István körúton adtam két cigit két csövesnek, és megsimogattam egy lompos, fekete kutyát. Mindegyik hálás volt érte. És a metrón szembesültem a gyakorlati marketinges humorral.   

Két napja gyakorlatilag semmit mást nem hallgatok, csak ezt:    Az öreg Richter persze ezt is jobban adja, de kivételesen ez is, ez a lassított felvétel is tetszik, és ha arról van szó, jobban is passzol. Szerintem most megyek, és veszek egy elkúrt kesztyűt, aminek…

Van az a pillanat, amikor az ember vígasztalhatatlanul megkívánja az e-moll partita első két ütemét. 

- Te min is játszol?- Leginkább érzelmeim elhangolt húrjain.