A mai napon kimostam szerintem életem első olyan adag mosását, amelyben minden zokninak megtalálható a párja. Már a teregetés végén jártam, és kerestem a fennmaradó, már nem teljesen rendeltetésszerű, de praktikusan még felhasználható helyeket a zokniknak, és akkor kiraktam az utolsó, rózsaszín darab rövid szárú zoknit, azt, amelyik az ember bokacsontja alatt ér véget, mert gyűlölöm, ha a zokni tovább tart, mint a bokacsontom, magam sem tudom, miért, szóval kiraktam, és a teregetési szisztémám jóvoltából azonnal megállapítottam, hogy ennek nincsen itt a párja, és már-már kedélyesen ízlelgettem magamban a gondolatot, mindig van egy páratlan zokni, mindig van legalább egy, amikor a fürdőbe visszatérve a szőnyeg helyén a padlón megláttam az egy rózsaszínű zokni árva párjának holttestét, mint valami partra vetett hal hevert a fürdőszobakövön a száradó szőnyeg helyett, így lehajoltam érte és a párja mellé helyeztem, és számba vettem minden zoknit a szárítón, és a döbbenetes valóság, állapítottam meg, az, hogy minden zokninak van párja. És ez valahogy nem fér bele a létről és az univerzumról alkotott képembe, és főleg a magamról alkotott képembe. Kis csúsztatással nyugtathatnám magam azzal, hogy bizonyosan van valahol egy fél pár zokni, becsúszva a kanapé mélyedésébe vagy a a mosógép mögé a rejtélyek ipari birodalmába zuhanva, amely csak tévedésből nem került bele a mosásba, de azért érzem, hogy ez több, mint kikezdhető, és igazán nem is tudom, mit gondoljak. 

De nem ez az egyetlen rendellenesség a héten. Szerdán például valahol a három és fél ezredik városban megtett kilométeremen, vélhetően az Árpád út egy jótékony kátyújának köszönhetően megkaptam életem első defektjét. Szerintem se nem az, hogy ennyit kellett érte tekerni, se nem az, hogy ilyen közel történt a lakásomhoz, nem méltányos a statisztikához. Ha például még akkoriban, amikor a Lufthansánál dolgoztam, egy hat fokos novemberi reggelen az Árpád híd közepén történt volna szélben és esőben, az talán még méltányos volna (mint ahogy az első és eddig egyetlen balesetem is tulajdonképpen az Árpád híd lábánál történt, igaz, egy elég kellemes nyári reggelen, és mellesleg annak a balesetnek a minősége sem igazán méltányos a statisztikához, bár a fényképek alapján nem mindenki látná ezt be), de ez, hogy Újpest Központnál vágja szét a felni a gumibelsőt, valahol majdnem négyezer kilométer nettó tekerésnél, ez inkább kegyes, mintsem méltányos. 
Ahogy a Sleuth-ban mondja detective Black azzal a jó ízes északi akcentussal, "I've got an optimistic nature!" -- szóval igazából megörültem ennek a defektnek, mert defektet "láttam is, ettem is", de sajátom még nem volt, és mindig féllábú biciklistának éreztem magam egy tisztességes defekt nélkül. Bár, mint mondtam, nem érzem igazán tisztességesnek, de azért mégis csak defekt, hivatalosan meg minden. Úgyhogy azon a reggelen mégsem biciklivel mentem munkába, viszont elmentem az öreg szervizeshez az Üllői út túloldalán, aki a gumibelső mellé nagyon szeretett volna eladni nekem egy katicabogarakkal díszített csengőt is, de végül nem sikerült neki; szívesen mondanám, hogy rezgett a léc, de hazudnék, mert az igazság az, hogy eszem ágában sem volt arra a szexi fekte párducra katicabogarakról szóló csengőt aggatni, hanem csak gumibelsőt akartam kicserélni az első kerekében. Megjegyzem, még ez is mázli, hogy az első kerékbe kaptam a defektet, nem pedig hátsóba, amit sokkal bajosabb leszerelni és visszaszerelni. 

Szóval ebben az optimista és derűs állapotban tértem haza este gyalogszerrel, meg egy huszonnyolcas gumibelsővel, hogy kicseréljem a lyukasat az első kerekemben, és végre használhassam azokat a szerkezeteket (küllőbe akasztható külső gumi eltávolító műanyag makkantyúk, valamint gumifoltozó készlet és egy kompakt pumpa), amelyeket még a merida bringámhoz vettem kétezerhétben, és amelyekhez, nem lévén rá szükség, azóta sem nyúltam egyetlen alkalommal sem. 

A műtét cirka negyven percének részletezésétől eltekintenék, bár számomra kimondottan izgalmas volt, főleg azért, mert a meggyőződésemen, hogy reggelre egy menetkész kerékpárt állítok elő a rendekezésre álló eszközök segítségével, e masszív meggyőződésemen kívül semmi más nem garantálta, hogy mindez így is lesz. Így aztán este nyolckor önnön őszinte meglepetésemre boldogsággal töltött el az újra egyben lévő bicikli képe, kiváltképp az első keréké, amely immáron a saccolt három bartól, amelyet csuklóim részleges megnyomorodása árán sikerült beletömnöm, dicsőn feszített megszokott helyén a vázban. 
Egy kicsit büszke voltam magamra, és sajnáltam, hogy Mozarton kívül, aki a hegedűversenyekkel volt szíves asszisztálni az operációhoz, senki nem volt tanúja a történteknek, és szívesen elmondtam volna az öcsémnek, vagy az expasimnak, aki akkoriban még igen sokat bringázott és számos defekten túl volt (ezzel is növelve szégyenérzetemet a defektmentességemért), de az öcsém valószínűleg a legunottabb hangon mondaná, hogy ésakkormivan...?, az expasim meg egyszerűen nem is hinné el. Nem mintha ne látott volna már mindenféle szakmunkákat végezni, de azért emlékszem például a megrökönyödött arcára, amikor egy este arra állított haza, hogy kartuspisztollyal a kezemben az ablakot szigetelem. 
Így a vége az lett, hogy büszkén és csöndesen szemléltem a munka végeredményét, és nem meséltem el sem az öcsémnek, sem az expasimnak. 
Hanem inkább megvártam, míg kopog valaki az ajtómon, akinek elmondhatom, hogy jéééj.:-)