Az jutott eszembe, amikor tavaly nyár végén levágott ujjú kesztyűben magánzottam végig a Liszt és Mahler belvárosa elnevezésű Andrássy úti eseményt, ahogy besétáltam a Bakáts térre. Egész pontosan az a felemelő érzés, hogy az Andrássy út, amelyet én csak arra használok, hogy reggelente az Oktogon közepéről végignézek rajta a Hősök tere felé, szóval hogy az Andrássy út tele van zongorákkal, és mindegyiken játszik valaki, anélkül, hogy az emberek a sötétítőfüggönyt meg a csillárt magukra aggatták volna, és közben lehet remek kávét kapni, és csíkos sálat átvetni a vállamon, és kedélyesen cigarettázgatni az e célra megcsonkított kesztyűkben. Mert amikor besétáltam ma a Bakáts térre, a zene ünnepe nevű rendezvényre felállított kicsi színpadon két csellista srác adta, bele a hétköznap koraestéjébe, minden további és különösebb nélkül. És egy jó maroknyi ember meg álldogált és üldögélt, és hallgatta vagy nem, figyelte vagy nem, minden további és különösebb nélkül. 

Ki tudja, miért, a csellisták engem egyébként is érzéki örömmel töltenek el, és bár nekik nem volt hosszú, dús, hullámos sötét hajuk, hanem az egyikük kimondottan inkább kopasz volt, de ettől még annyira megkapó volt a jelenség és az érzés, hogy még a Nap is kisütött a nagy mosolygásomra. 

Ezért gyorsan fogtam magam, átmentem a szemközti Orfeusz sörözőbe, kiudvaroltam a pultosból egy négy decis tejeskávét söröskorsóban (a korsót el ne felejtsem visszavinni, hisz megígértem), és most itt ülök, a magánzók számára fenntartott oldalsó-félreeső padon, amelyet kijelölt dohányzóhelynek tettem meg, és hallgatom a Villa d'Este szőkökútjait, meg a többi Liszt-művet a Zeneakadémia hallgatóitól. És ez már, az első impresszió után nem okoz különösebb mértékű érzéki örömöt (főleg, hogy a Liszt-év jóvoltából mostanra lényegében Lisztérzékeny lettem), de azért mégis: egyszerűen jólesik. Ilyenkor azért örülnék egy fényképnek magamról, ahogy a kis laptopon gépelve zenekritikusnak álcázom magam, meg minden. :-) Olyan kordokumentumszerűnek. 

Kicsit mindig reménykedem, amikor ilyen, "a nagyközönség számára" tartott koncertekre megyek (meg egyébként amikor bármilyen más koncertre megyek), hogy belebotlom néhány hasonszőrű egyénbe, netán egy sármos, borostás harmincassal úgy akad össze a tekintetünk, hogy már tükröződik benne a pohár vösörbor, amely fölött osztott, szordinált nagybőgőkről mesél majd, jelentsen ez bármit is, de végül persze mindig olyan népek között találom magam, akik lehet, hogy még személyesen ismerték Lisztet, és csak a mai Lukács-fürdőt hagyták ki az esemény kedvéért. Ez most sincsen másképp, épp az imént foglalt helyet a padomon egy ilyen ürge az ősz hajában, az apám bőrszandáljában és a bazinagy fülei között. Nem valami kedves pofa, termetes sörhasa van, és szerintem neheztel, amiért dohányzom, de mit tegyek, én előbb dohányoztam a padomon, minthogy ő nem kérdezte meg, hogy leülhet-e. Ilyenkor kedvem támad megkérdezni, hogy "aaah, excuse me!, sorry!, is the Filthy FrogFuckers coming up soon, or I can get another beer before..?!??", de úgysem értené a tréfát. 

Na, mire ezt leírtam, át is ültek az első sorba a székekre a sportnapszemüveget viselő feleségével. Gyorsan lefényképezem őket.

Most egy tizenötévesforma srác énekel Don Giovanni hangján. Ez valami zseniális. Van ez a beállása a férfi énekeseknek, hogy éneklés közben egy kezüket maguk mellett lógatják, s a másikat könyékben behajlítják úgy, hogy az alkarjuk kicsit Napóleonszerűn maguk elé kerül, ezzel azt a folyamatos hatást keltve, hogy azonnal mondanak valamit ("just about to"). Ennek kitartása rövid időn belül elképesztő feszültséget okoz a néző-hallgatóban, még akkor is, ha az előadott mű dögunalom, vagy ha az előadó nincs is épp a helyzet magaslatán. Aztán egy jól kiszámított lélektani pillanatban mégis tesznek egy karakteres karmozdulatot a behajlított kézzel, hogy a néző-hallgató el ne kezdjen feszengeni -- meg lehet figyelni, hogy ilyenkor a közönség fellélegzik, és ilyenkor helyezi át testsúlyát is a bal fenékpofáról a jobbra. Majd a kar észrevétlenül visszatér az eredeti pozícióba, és kezdődik elölről a feszültségkeltés-feloldás játék. Azt gondolom, ez az egész valami mérnökien megtervezett és ugyanolyan precizitással kivitelezett műhelytrükk, amiért az énekesek nem tudnak olyan erotikusan énekelni, mint ahogy a Fenyő László szokta ringatni a csellóját. 

Amíg ezt írtam az történt, hogy a pad felszabadult másik oldalára megérkezett a kopasz, ámde borostás fickó, aki hozhat-e nekem még egy sört, és milyen a műsor. Ja ha kávé, akkor szívesen visszaviszi a korsót, de miért is iszom korsóból a kávét, na mindjárt megjárja a maga söréért. Ezért a rézfaszú bagoly helyszíni riportját a Zene ünnepéről most befejezem, a műsor kezd unalmassá válni egyébként is.
Hm, visszatért a csávó egy jégkockás fröccsel, és én nagyon mókásnak tartom, hogy itt ülök mellette, és nem tudja, hogy éppen róla írok. Lábujj közöttes papucsot meg térd fölé érő nadrágot visel csíkos, lilás inggel, és sajnos egyáltalán nincsen sugárzó tekintete. Oh well. Talán megkérdezem a bőgőkről, hogy zavarba hozzam, és közben fájdalommentesen léphessek le. :-) 

rézfaszú bagoly, Bakáts tér, Budapest.