Történt nem olyan régen, hogy egy kedves és nálamnál tapasztaltabb, a témában hitelesebb bloggerkollégám megihletődött a Bogányi-Chopin koncertbeszámolómon. Rögtön a megjelenéskor szerettem volna válaszolni, már csak az érintettség okán is, csak sosem jött el rá a minőségi idő. Most sem, de most már nem érdekel.
Szóval örömmel vettem a terápiát, jelentem, elvégeztem, annak ellenére, hogy számomra akkor és azóta is alapvetően komfortos, ahogyan Chopin iránt érzek. (Bevallom, van ebben egy kiadós leheletnyi gyermeki csínytevés, hogy gyerünk, utáljuk a Mari nénit, mert bibircsók van az orrán, és akkor sikk lesz a Mari nénin meg a bibircsókján undorkozni meg mind a kettőtől elhatárolódni, de azért tudjuk ám, hogy a Mari néni jó ember, és ha cukorkát hoz nekünk, azt is elfogadjuk, csak hát na, bibircsók van az orrán, és azon lehet röhögni.)
Megmondom őszintén, a vizuális terápia része engem meglepett: mert hát mi köze van a Chopin fejének a Chopin zenéjéhez? Valamint éreztem ebben egy kis ellentmondás: valaki zenéjét “nem ér” a nyápic feje miatt (még) kevésbé szeretni, de a markáns feje miatt ér jobban? Tudom, persze, ez szőrszálhasogatás. Az is, ha azt mondom (ha már úgyis Rahmanyinovval került összehasonlításba), rendben, nézzük az öreg érett Chopint, MAJD vessünk egy pillantást az érzéki és hihetetlenül szexi Rahmanyinovra:
S ugyanott tartunk. Ikább lépjünk. A Scarlatti-Chopin párhuzam szerintem nagyon ült. Én máskülönben Scarlattit sem igen hallgatok, csak eddig nem tudtam, nem gondoltam el, miért!
Na és akkor jöttek a variációk. Megmondom őszintén, ebből a kis feladványból számomra kézenfekvő módon a Nyomozz velünk! detektívájáték lett. Igen, tudom, hogy pszichológiailag inadekvátan állok hozzá, tudom, hogy nem az itt a helyzet, hogy hol rejtőzködik az az aljas kis Chopin, de már írtam, hogy van ebben az egészben valami mélyen gyermeki, vagy legalábbis valami, ami azt hozza ki belőlem.
Nagyon szórakoztató volt a feladvány, de a terápiás célokhoz sem nem adott, sem nem vett el; adta viszont Herzet, akiről én még csak olvastam, viszont igazán üde színfoltnak találatott.
Ellenben leszögezek néhány dolgot így, a kezelés után. Először: normális esetben az, hogy én (vagy bárki más) szereti-e vagy leköpi-e Chopint (vagy bárki mást), olyannyira mindegy, hogy még csak nem is fáj. Lehülyézhetek én könnyedén bárkit, aki állandóan vagy egyáltalán Chopint hallgat, de az csak arról szól, hogy az ízléseink merőben különböznek, és semmi köze ahhoz, hogy az illető abszolút értelemben hülye-e vagy sem, meg ahhoz sem, hogy a szóban forgó zene milyen. “Hát te hülye vagy!”, s ez minden, nyaljuk inkább tovább a fagyit. Utólag visszaolvasva rengeteg ilyesfajta, könnyedén tett megjegyzés volt abban az írásban, talán ezeket ma már nem vagy nem így írnám le, de lehet, hogy mégis: mit van mit tenni, én nem szeretem komolyan venni az életet, és ezt vice versa sem várom el.
Három dolgot pedig még megjegyeznék: először is azóta összeállítottam az “ultimate zenéim” listáját, és arra rákerült egy (ráadásul nem is túl jelentős) darab Chopintől. Ilyenkor lehet, ugye, azt mondani, hogy ilyen is van. Másodszor, hogy azóta hallottam Richtert Chopint játszani, harmadszor és lényegileg pedig, hogy azóta hallottam és láttam Alexis Weissenberget Chopint játszani. (..és láttam őt Rahmanyinovot is játszani..!)
Hát ennyi, ilyen is van, olyan is van. A következő Chopinellenes támadás pedig abban a produkcióban következik, ami a rézfaszú bagoly eddigi legmunkásabb, és első audiovizuális alkotása lesz. Nem Chopinről fog szólni, de a humor jegyében s a miheztartás végett Chopin kap benne egy kicsit. Coming soon.
Utolsó kommentek