Az Egyetem téren ültem szokásos vasárnapdélutáni elfoglaltságaimmal, és köröttem folyt az Egyetem tér szokásos vasárnapdélutáni élete. Minden olyan volt, mint mindig, csak az árnyékok nyúltak hosszabbra az ilyenkor megszokottnál, és én meg egy zöld plédet csavartam magamra, és úgy rajzolgattam a kottafejeket. 

Beleszívtam még egyet a cigarettámba, és akkor láttam meg a dundi, hétévesforma kissrácot. Piros pólóban ült a piros biciklijén, aminek hátuljába a békebeli megoldás partvisnyelét illesztették. Azt fogta a kövérkés anyuka, tempós léptekkel tartva az iramot a veszettül hajtó mazsola mögött. Nem most kezdték a dolgot, az anyuka kissé együgyű, de meleg és gondoskodó tekintetén már látszott a szándék, hogy titokban elengedje a botot, és a kissrác elszánt (bár hátra-hátrapillantó) tekintetében is benne volt a mindjárt menni fog. A templom tövében jártak, amikor a partvisnyél és anyuka karja közt folytonossági hiány keletkezett, egyszersmind a piros bicikli megtáltosodott. Az utolsó (s talán a legutolsó) hátrapillantás már nem a biztonságot kereste: már arról akart végső bizonyosságot, hogy valóban magára maradt. 

Húsz, talán harminc öntudatos métert is tekert még, imbolygó kormánnyal, arcán a kétség leghalványabb árnya nélkül, mielőtt ráeszmélt a csodára és megtorpant. Hátrafordult loholó édesanyja felé, az elragadtatástól önfeledten sugárzó tekintete csillogott, és minden mást jelentéktelenné téve a téren és az univerzumban, szó nélkül hirdette az ajándékba kapott diadalt: Anya, tudok biciklizni!!

Akkor egyszerre nevettem fel a szomszéd asztalnál ücsörgő szeplős öregasszonnyal, akinek csak egy pohár fehérbor (ki tudja, hányadik), és egy barna orvosságos üvegcse volt az asztalán. Egy kicsit el is pirultam, hogy csak így, illetéktelenül kilestem ezt a legboldogabb pillanatot, sőt részesültem belőle. Aztán arra gondoltam, pedig kettőnk, a kissrác és én közül én leszek az, aki erre mindig emlékezni fog. 

A szomszéd asztalnál ücsörgő asszony hosszabban nevetett, és meg is tapsolta a gyereket. Először azt hittem, talán a nagymama, de később világossá vált, hogy nem az. Talán valami turista, talán egy belvárosi özvegy, talán egy nyugdíjazott történelemtanár. 

A kissrác megilletődöttségében még sokáig nem mert visszaülni a biciklire, nehogy el találjon illanni a hirtelen elnyert képesség. Én hallgattam tovább a Vivaldi concertókat, rágyújtottam egy újabb cigarettára, és arra gondoltam, talán én vagyok a fehérboros, orvosságos nő a szomszéd asztalnál.