Ülök a pácienseknek járó széken, mit ülök, majd kinyúlok belőle, ahogy mutogatja a montoron a saját csontjaimat. Egy, kettő, három, számlálgat szakértelemmel, és az egyes csigolyákra mutat a tolla hegyével, majd megállapodik tarkótájékon valamelyiknél. Golyófeje van, és milyen lelkes, karakteres kézfogása, gondolom, miközben visszadugom a zsebembe a sittes kesztyűimet; ahogy a lenyesett ujjvégek eltűnnek, már csak a kigombolt mandzsetta marad, ami egy kicsit még én vagyok az egészben, ahogy ott áll a testem a budai klinikán, a gerincgyógyászat párás és hintőporszagú levegőjében. Álmos az egész és bankjegyszagú, bárcsak még mindig az Alkotás út csípős levegőjében iparkodhatnék a lobogó sálammal és a Chopin-keringőkkel akármi felé, ehelyett itt ácsingózom a váróban az ottácsingózásra utasító táblánál, a fickó, aki utánam jött, nem kezd el ácsingózni, hanem pofátlanul kérdez és szól, na akkor várakozzék az anyád a táblánál, gondolom, és én is odalépek a pulthoz és megszólítom a mögötte ülőt. Fél hatra van időpontom a nem tudom, kihez, mondom, ezen már majdnem mosolyog is, valami fejbe állítható szerszámnak hívják, úgy emlékszem, folytatom, balta, netán fejsze..?, ezen már el is neveti magát, Csákány lesz, mondja ő, tudtam persze, hogy így hívják, csak bosszúból meg akartam nevettetni, revanst venni, amiért hagyott árván ácsingózni, zsebre akartam tenni, megvenni kilóra az összes göndör fürtjével és nevetésével együtt.
Milyen nyugodt itt hirtelen minden, gondolom, amikor leülök a golyófejűvel szemben, már szinte meghitt, ő kedves-bizalmasan mosolyog, kivárom, amíg rutinosan letudja a szakszerű mimikát, még nem hűlt rá az idősebb dokik sármos szarkazmusa, gondolom, milyen életteli, nem lehet sokkal több harmincnál, jegygyűrű sincs rajta, én meg arról beszélek, hogy hetven éves kori tüneteim vannak. Úszni sem tudok miatta, mondom neki, hátha erre ráharap, látszik rajta, hogy sportol valamit, elismerőn bólint és hozzátesz valamit szóban is, ez bejött, gondolom, megőrülök tőle, folytatom, megőrülök, hogy nem tudok mozogni, nem tudok semmit sem csinálni, nem tudok élni sem tőle, ellehetetlenít, szívesen kimetszeném az egész nyakamat, csak hogy nézne ki a fej és a test között egy ekkora folytonossági hiány, mondom neki, nevet egy kicsit, lássuk, mondja ő, azzal mögém kerül, és már a tarkómat tapogatja a puha, meleg ujjaival.
Arra gondolok, amikor a legutóbbi nőgyógyásznál jártam, sosem megyek kétszer ugyanahhoz, az már olyan lenne, mint egy kapcsolat, kényelmesebb az idegenségben néhány kevésbé vagy többé ordernáré szellemességgel kibekkelni az egészet. Nem is az a legostobább érzés a nőgyógyásznál, hogy a testemben matat valaki másnak a keze, ugyanaz a keze, amelyikkel a kávés csészéjét fogja vagy a telefonját a zsebébe teszi, hanem még sokkal ostobább érzés, hogy derék fölött ott van rajtam az ing, a kötött mellény, a smink, a hajvágás, derék alatt viszont semmi, legfeljebb, a végén, meglepetésszerűen mégis a zokni. Mintha az ember alulról fölfelé irányulna, nadrág póló nélkül rendben, melltartó bugyi nélkül diszkomfort, mintha a civilizáltság e megbomló gravitációjában groteszk fonákjára fordulna. Én számítógéppel meg telefonnal dolgozom, ő meg a kezével emberek genitáliájában turkál, szoktam tűnődni, a golyófejű ehhez képest csak az erogén zónámat tapogatja, de mégis, állandóan más emberekhez ér, ez a munkája, így dolgozik, döbbenetes.
Szóval mutogatja a röntgenfelvételt, nézegetem a csontokat, amik én volnék, részek a testemből amiket sosem láttam és soha nem is fogok, valaminek a szemével akár így is nézhetnék ki, gondolom, ott van rajta a monitoron, semmilyen identitástudatom nem támad a csontjaimmal és porckorongjaimmal, és a fájdalom is inkább az övék, én csak érzem, és leginkább csak megszabadulni szeretnék az egésztől, miattuk kellett egyáltalán idejönnöm, őket kellett elhoznom ide, mert bajuk van és a bajukkal nem hagynak élni. A golyóbis a szájával a porckorongkopásról magyaráz, közben vezeti a tekintetem a tolla hegyével, aztán függőlegesbe állítja a valahanyadik csigolya mellett, és azt mondja:
- Önnek túl egyenes a gerince, az a baj.
Kibukik belőlem a röhögés, ha tudná, gondolom, ha tudná, az isten szerelmére, ha tényleg ezen múlna, semmi bajom nem volna.
Milyen nyugodt itt hirtelen minden, gondolom, amikor leülök a golyófejűvel szemben, már szinte meghitt, ő kedves-bizalmasan mosolyog, kivárom, amíg rutinosan letudja a szakszerű mimikát, még nem hűlt rá az idősebb dokik sármos szarkazmusa, gondolom, milyen életteli, nem lehet sokkal több harmincnál, jegygyűrű sincs rajta, én meg arról beszélek, hogy hetven éves kori tüneteim vannak. Úszni sem tudok miatta, mondom neki, hátha erre ráharap, látszik rajta, hogy sportol valamit, elismerőn bólint és hozzátesz valamit szóban is, ez bejött, gondolom, megőrülök tőle, folytatom, megőrülök, hogy nem tudok mozogni, nem tudok semmit sem csinálni, nem tudok élni sem tőle, ellehetetlenít, szívesen kimetszeném az egész nyakamat, csak hogy nézne ki a fej és a test között egy ekkora folytonossági hiány, mondom neki, nevet egy kicsit, lássuk, mondja ő, azzal mögém kerül, és már a tarkómat tapogatja a puha, meleg ujjaival.
Arra gondolok, amikor a legutóbbi nőgyógyásznál jártam, sosem megyek kétszer ugyanahhoz, az már olyan lenne, mint egy kapcsolat, kényelmesebb az idegenségben néhány kevésbé vagy többé ordernáré szellemességgel kibekkelni az egészet. Nem is az a legostobább érzés a nőgyógyásznál, hogy a testemben matat valaki másnak a keze, ugyanaz a keze, amelyikkel a kávés csészéjét fogja vagy a telefonját a zsebébe teszi, hanem még sokkal ostobább érzés, hogy derék fölött ott van rajtam az ing, a kötött mellény, a smink, a hajvágás, derék alatt viszont semmi, legfeljebb, a végén, meglepetésszerűen mégis a zokni. Mintha az ember alulról fölfelé irányulna, nadrág póló nélkül rendben, melltartó bugyi nélkül diszkomfort, mintha a civilizáltság e megbomló gravitációjában groteszk fonákjára fordulna. Én számítógéppel meg telefonnal dolgozom, ő meg a kezével emberek genitáliájában turkál, szoktam tűnődni, a golyófejű ehhez képest csak az erogén zónámat tapogatja, de mégis, állandóan más emberekhez ér, ez a munkája, így dolgozik, döbbenetes.
Szóval mutogatja a röntgenfelvételt, nézegetem a csontokat, amik én volnék, részek a testemből amiket sosem láttam és soha nem is fogok, valaminek a szemével akár így is nézhetnék ki, gondolom, ott van rajta a monitoron, semmilyen identitástudatom nem támad a csontjaimmal és porckorongjaimmal, és a fájdalom is inkább az övék, én csak érzem, és leginkább csak megszabadulni szeretnék az egésztől, miattuk kellett egyáltalán idejönnöm, őket kellett elhoznom ide, mert bajuk van és a bajukkal nem hagynak élni. A golyóbis a szájával a porckorongkopásról magyaráz, közben vezeti a tekintetem a tolla hegyével, aztán függőlegesbe állítja a valahanyadik csigolya mellett, és azt mondja:
- Önnek túl egyenes a gerince, az a baj.
Kibukik belőlem a röhögés, ha tudná, gondolom, ha tudná, az isten szerelmére, ha tényleg ezen múlna, semmi bajom nem volna.
Utolsó kommentek