Annyira fáradt voltam, hogy elaludtam az MR-gépben. Az MR-es asszisztens letorkoll: maga nyelt! Láttam a képeken! Kedves hölgyem, történt már ilyen a történelemben, bakizó TV-maci, miegymás, és mégis, ez legalább nem olyan képeken öröködött meg, amiket nem szívesen mutogatnék az apámnak, gondolom. Nagyon sajnálom, mondom neki, röstellem bevallani, de elaludtam. Abban a zajban?, kérdi, abban, mondom, és nem érzem szükségét tovább firtatni. Ő sem, mert már a nagymuttert kell rápakolni a gépre a tolószékből. Még az alagsori flegmaságával ellát a további információkkal (amelyekre nincs szükségem), aztán a legvégén megenged egy enyhe mosolyt (viszonzom), és én egy fokozattal kismultabb arccal -- a maga fegyverropogásában az elmúlt három nap legpihentetőbb alvása volt ez a fél óra -- veszem az irányt és a reményt a golyófejű balta doktor felé.
Valahogy elillant a hintőporszagú pára, és ezúttal sokkal jobban hasonlít az egész egy váróra. A középkorú fószer az ipadjét tapogatja mellettem, adidas cipős hétévesek masíroznak anyuka mellett, anyukák rendezkednek hétévesekkel és apukákkal, hol a kabátod, ezt adjad ide, ne túrd az orrod, te addig fizess, gyertek már, hallóigen az én vagyok!, tessékmondani és.., és így tovább, mintha az orvoshoz menés szimpla aktusa ezernyi (ezernyi újabb) akadályt gördítene a cselekvő ember egyébként is rögös útjába, a váróban várakozás és kijövés és bejövés okán helyzet van, és fontosság van, és ha fontossággal bíró helyzet van, akkor már el lehet evickélni ezt a délutánt (is) a tettek jelentéktelen és oltalmazó hullámain. Egy vagy két közömbös, magányos arcot leszámítva senkit sem látok, aki ne adj isten leszarná az egészet, aki ne görcsölne rá, hogy hovaraktam a papírt, jajj, félbe hajthatom-e, jajj, hányas számot is mondott?!, nem tudom eldönteni, az esemény bír-e ekkora jelentőséggel, vagy az formálja rá a ceremónia jogát, amennyibe kerül. (Magánrendelésen vagyunk, tehát sokba.)
Nézni is baromira fárasztó ezt az értelmetlen és bosszantó hemzsegést, bágyadtan vágyódom vissza az MR gépbe vagy a szemközti rendelőszoba nyugalmába, közben a Bukowski törött farkáról olvasok épp, amit összevarr és bekötöz neki az orvos, ez mulattat, és szívesen rápisszegnék az ipades csókára, hogy akar-e egy jó sztorit hallani egy törött farokról, de csak titokban reménykedem, hogy beleoolvas a könyvembe és felvonja a szemöldökét.
Nézni is baromira fárasztó ezt az értelmetlen és bosszantó hemzsegést, bágyadtan vágyódom vissza az MR gépbe vagy a szemközti rendelőszoba nyugalmába, közben a Bukowski törött farkáról olvasok épp, amit összevarr és bekötöz neki az orvos, ez mulattat, és szívesen rápisszegnék az ipades csókára, hogy akar-e egy jó sztorit hallani egy törött farokról, de csak titokban reménykedem, hogy beleoolvas a könyvembe és felvonja a szemöldökét.
Odabent most is kellemes, meleg félhomály van, a legerősebb fényforrás az íróasztalon lévő lámpa és monitor, a rendelő zajtalan, nyugodt, meghitt. A pácienseknek járó szék udvariatlan és merev távolságban van az asztaltól, zavarba jövök, húzza ide nyugodtan, mondja a jól ráérző golyóképű, én örömmel húzom az asztal mellé, beletelepszem, és megállapítom a dokiról, hogy még mindig jóképű, de mintha két hétnél többet öregedett, kopaszodott és nősödött volna. A legkevésbé sincs jegygyűrűrezisztens látásom, alighanem emlékeimben szépült gyűrűmentessé a keze -- sóhajtok egyet, hátradőlök, az ujjaimmal bíbelődve hallgatom, ahogy kattogtatja az egeret és semmit sem szól. Van tíz, talán tizenöt percem is ebben a végtelenül békés atmoszférában. Halkan folyékonnyá válok benne, már nem érdekel a nyaki pockorongom vagy a helye, inkább elsusognék a dokival tizenöt percet, mondjuk sakkbábukról, meg azokról a színes izékről egy körúti kirakatban, vagy összebújnék vele a pácienseknek járó ágyon, és csókolóznánk.
Megigazítja a szemüvegét meg a kopasz foltot a fején, bizalmas pillantásokkal kísérve magyaráz valamit, aztán int a fejével: jöjjön ide, nézze meg, és maga is egész közel húzódik a kijjebb fordított monitorhoz és az asztal sarkához. Még előrébb húzom a székem, és az asztal sarkára kuporodom, nézem a szürke és fehér foltokat én is, egész közel kucorgunk egymáshoz, mint a hangyaboly fölé guggoló gyermekek, intim cinkosságban szemlélgetve a nyakam keresztmetszetét, és akkor egy pillanatra nagyon beleszeretek a dokiba, és engedem, hogy ez elidőzzön a gerincemen egy kicsit. Ezt nem mutatja ki az MR, mi?, gondolom, aztán tudomásul veszem, hogy nem kapok porckorongprotézist, csak mert szépen kérem, viszont nem garantálja, hogy porckorongsérvet sem. Na és a prevenció, vágom oda félmosollyal, ő lelkiismeretesen, de kapkodás nélkül nézegeti tovább és elölről a felvételeket, akárhányszor nézem, nem látok olyat, folytatja, de azért nézi tovább, hogy csináljon valamit, és én örülök, hogy nem siet, hogy nem dob ki, hogy hagyja, hogy nézegessem és félmosollyal dolgokat mondjak neki, és néha rámpillantgat és sejtelmesen kérdez valami kifinomultat és személyeset, amiből tudom, hogy emlékszik a legutóbbi ittjártamra.
Végül határoz, pötyögi a diagnózist, a vizsgálati eredményeket meg az orvosi javallatot. Az is egycsillió forintba fog kerülni?, kérdezem évődőn, nem, az csak félbe, mondja évődőn. A műtét és egyáltalán a súlyos és tragikus diagnózis elmaradása miatti csalódást még odakintre tartogatom, még kiélvezem az utolsó perceink könnyed melankóliáját a dokival, akit nem tudom, mikor látok legközelebb. Állapotváltozás után kontroll, írja a végére, családi állapotra gondol?, kérdezek vissza magamban, és elmosolyodom a sok gépelési hibán, amit ejtett.
Vajon eszébe jutok-e még valaha is, tűnődöm súlytalan, ahogy a metrószerelvény után nézek a Déliben.
Megigazítja a szemüvegét meg a kopasz foltot a fején, bizalmas pillantásokkal kísérve magyaráz valamit, aztán int a fejével: jöjjön ide, nézze meg, és maga is egész közel húzódik a kijjebb fordított monitorhoz és az asztal sarkához. Még előrébb húzom a székem, és az asztal sarkára kuporodom, nézem a szürke és fehér foltokat én is, egész közel kucorgunk egymáshoz, mint a hangyaboly fölé guggoló gyermekek, intim cinkosságban szemlélgetve a nyakam keresztmetszetét, és akkor egy pillanatra nagyon beleszeretek a dokiba, és engedem, hogy ez elidőzzön a gerincemen egy kicsit. Ezt nem mutatja ki az MR, mi?, gondolom, aztán tudomásul veszem, hogy nem kapok porckorongprotézist, csak mert szépen kérem, viszont nem garantálja, hogy porckorongsérvet sem. Na és a prevenció, vágom oda félmosollyal, ő lelkiismeretesen, de kapkodás nélkül nézegeti tovább és elölről a felvételeket, akárhányszor nézem, nem látok olyat, folytatja, de azért nézi tovább, hogy csináljon valamit, és én örülök, hogy nem siet, hogy nem dob ki, hogy hagyja, hogy nézegessem és félmosollyal dolgokat mondjak neki, és néha rámpillantgat és sejtelmesen kérdez valami kifinomultat és személyeset, amiből tudom, hogy emlékszik a legutóbbi ittjártamra.
Végül határoz, pötyögi a diagnózist, a vizsgálati eredményeket meg az orvosi javallatot. Az is egycsillió forintba fog kerülni?, kérdezem évődőn, nem, az csak félbe, mondja évődőn. A műtét és egyáltalán a súlyos és tragikus diagnózis elmaradása miatti csalódást még odakintre tartogatom, még kiélvezem az utolsó perceink könnyed melankóliáját a dokival, akit nem tudom, mikor látok legközelebb. Állapotváltozás után kontroll, írja a végére, családi állapotra gondol?, kérdezek vissza magamban, és elmosolyodom a sok gépelési hibán, amit ejtett.
Vajon eszébe jutok-e még valaha is, tűnődöm súlytalan, ahogy a metrószerelvény után nézek a Déliben.
Utolsó kommentek