Emlékszem, amikor a fickó, akibe menthetetlenül szerelmes lettem, és akitől az első, A menthetetlen című Thomas Bernhard-könyvemet ("egy irodalmi fúgát" -- szerette mondani) kaptam, beleszívott a cigarettájába az erkélyen, és azt mondta: 
-- ..és akkor majd elmondhatod: "mestereim voltak: Thomas Bernhard, ..."

Ez már akkor volt, amikor a többedik Bernhard-könyvet olvastam, és egyrészt arra vonatkozott, hogy nem véletlenül érzett ő rá, hogy hamar a Thomas Berhardba is beleszerelmesedem, másrészt arra a fantazmagóriájára, hogy én könyvet találnék írni. A mellé tett igazság persze az, hogy én legfeljebb szeretnék úgy írni, mint a Thomas Bernhard tudott, mégis, vagy éppen ezért, ennél szebbet nem is mondhatott volna. Mert ha az embert valakihez, akit nagyra becsül, csupán hasonlítják, már felemelő, de ez, így, egy egészen más minőség. 

Amikor a 9 dal című film közepe táján, szóval a következő pornójelenet előtt, közben vagy után felcsendült egy akkor még ismeretlen, ám furcsa mód ismerős zene, azt gondoltam: mesterei voltak: Erik Satie, ...
Sajnos a Thomas Bernharddal ellentétben Winterbottomba sem a Lidércfényen, sem ezen a filmen nem sikerült beleszerelmesednem, úgyhogy a fennmaradó fél órában még az élvezetes intim pornó mellett is csak azt vártam, hogy kézbe vehessem a híreket, és megnézzem, nem támadt-e fel Erik Satie, vagy legalábbis nem került-e napvilágra egy B változat a Gonssiennes ciklusból. A hírekben azonban nem szerepelt olyasmi, hogy Satie feltámadt volna, hanem csak olyasmi, hogy Fischer-Dieskau viszont meghalt, ellenben a filmzene tracklistáján a különböző brit csapatok élőfelvételei s egynéhány Nyman -- nocsak -- között nem volt nehéz kiszúrni egy Melissa Parmenter nevű szerzőt. 

Némi további kutakodás után a következő megállapításra jutottam: fent nevezett szerző újra megírta a Gnossiennes első darabját. Úgy értem: nem hasonlót, hanem egy az egyben ugyanazt. Nagy szerencsémre meghallgatható a csőben (a videó témájától, bár nem feltétlenül érdektelen -- a gyermeki vizsgálódó kíváncsiság természetfilmjének akciógazdag tetőpontján például körömreszelővel kezdi piszkálni az állatkát -- érdemes eltekinteni):

S a teljesség kedvéért a Gonssienne 1:

Miután a szerző nem sokat vesződött a hangnemmel, és a tempó is többé-kevésbé egyezik, kellő türelemmel egyszerre is hallgatható a kettő, amely merőben új élményhez juttatja a hallgatót. 

Elgondolkodtató, hogy mi vehet rá valakit ilyen tettre. Félreértés ne essék: engem ez nem zavar. Ha valaki megírná az összes Satie-t újra, sőt és főképp ha írna újakat is, annak én csak örülni tudnék, mert ha eggyel több szám lenne, akkor egyszerre két cigit szívnék, és ha két Bach akcióhősöm lenne, akkor klónosat játszanék velük, szóval, n+1 Satie az csak jobb lehet, mint n Satie. De legalábbis rosszabb biztosan nem.  
Mégis, szakad ki az őszinte, ártatlan kérdés: miért? Nem tetszett volna az eredeti? Azt nem hinném, mert akkor nem akart volna belőle még egyet. Lehet, hogy nem tetszett a címe? Vagy a név, ami fölé volt írva? Vagy már túl régi volt, kopott és elhasznált, és újra kellett lakkozni, mint a parkettát? Lehet, hogy jótékonysági cselekedet, amolyan masterpieces revisited, hogy ismét divatba meg köztudatba hozza a jó öreg bútorzenét? Ebbe az irányba mutat, hogy a szerző interneten fellehető munkásságának csekélysége ellnére azonnal találtam tőle egy Yann Tiersen-számot is. 
Arra is gondoltam, hogy unja a saját zenéjét írni, és sokkal jobban szereti a mások zenéjét írni. Végül is..? Milyen jó lehet megírni egy Fauré-kórusművet vagy egy Brandenburgi versenyt! 

Vannak azok a gyemekek kifestőkönyveire hajazó, kreatívboltokban kapható készletek, beszámozott festéktubusokkal és vászonnal, a vásznon ismert festmények lebutított kontúrjaival és a megfelelő helyeken a megfelelő színkódokkal, hogy a hozzánemértő vagy a tehetségtelen amatőr is részesülhessen az alkotás szakrális tevékenységéből, és megfesthesse Monet felkelő napját a nagyszobában, vízfestékkel. Lehetne ugyanilyet csinálni zenével: írja meg Mozart c-moll miséjét otthon! És adnának hozzá merített kottapapírt meg tintát és lúdtollat, és egy szöveges segédletet a technikai instrukciókkal (harmóniavezetés, miegymás -- meghagyva a szabadságot, hogy ha itt-ott egy-egy hang nem tetszik, könnyedén kijavíthassuk), hogy a végén a lelkes műkedvelőnek legyen egy saját kézirata otthon, amit mutogathat vagy kirakhat a falra. 

Vagy, mint az illusztráció mutatja, ki is adhat, és a hátuljára ráírhatja: "mestereim voltak: ...".