Egyébként ez az egész szar olyan, mintha egy végtelen ciklus futna körbe-körbe az agyamban, amiből ha véletlenül sikerül is egy-egy függvényhívással kijutni, az rövid úton ugyanoda juttat vissza, és csak pörög, pörög tovább. Méghozzá azért, mert így írtam meg. 

Mintha minden létező határán lebegnék egy kiterjedés nélküli pontban, ami nem létezik, de azért épp beleférek. És nincs kedvem megmozdulni, és csak képmutatásból zavar, hogy nincs horizont, mert a paplan alatt sincs, mégis meleg, puha, befogad, és kurvára nincs kedvem kimászni alóla.