Van annak egy sajátos hangulata, amikor az ember egyedül kilép a moziból a sötét, esős körútra, rágyújt, és a látottakon merengve elbandukol az éjszakában a Nyugati felé. Nem tudom minősíteni a filmet, engem erőteljesen megijesztett. És az is, ahogy a köröttem ülők végigkacarászták olyan poénokon, helyzeteken, amiket a magam részéről legfeljebb vállrándítással nyugtáznék. Nem találtam szeretetreméltónak a nőt, számomra a folytonos vigyorgása és röhögcsélése a neurózis alapvető tünete.
A nagyívű boldogságtól rosszul lettem, a körúton baktatva nem tudtam magam hová tenni az életben, minden olyan üresnek rémlett, mint egy üvegszem tekintete. 

Fene tudja, min töprengtem, amikor az est záróakkordja bekövetkezett. Az aluljáróban ácsingózom a metrót várva, nem sokkal odébb egy jó negyvenes, frissen vágott hajú, köpcösödő ősz pasi. Kiszúrtam már korábban, nem mintha érdekelt volna, szimplán csak lásd. Aztán elmegy előttem egy jóképű, fiatal srác, majd érkezik egy csíkos pulóveres, kellemetlen arcú csávó, aki ránézésre most húzta ki a fejét a technocolos zacskóból, odamegy az öreg csókához, az meg erőteljes testbeszéddel kezd neki magyarázni. Na, gondoltam, eltévedt turista, odatipegek, angolul kérdezem, tudok-e segíteni. A csóka megkönnyebbül, a srác kevésbé, azt mondja: Váci utca. Míves britféle angolságommal kezdem magyarázni neki, hogy akkor ez számára rossz irány, Ferenciek tere, ott szálljon le, de a srác csak rázza a fejét, láthatóan semmit nem ért abból, amit mondok, de azért hozzáteszi: óó, óó, i don't speak... Aztán azt mondja: Váci út. Próbálok az ő szintjén makogni, hogy a Váci út meg a Váci utca az a legkevésbé sem ugyanaz ebben a furcsa városban, kérdezem, hogy Újpest-e, bólogat erősen, a szerelvény befut. Mondom, szálljunk fel, és majd szólok, amikor le kell szállnia. Ez meg még mindig csak rázza a fejét, ájdontszpík.
Fent vagyunk a metrón, az öreg csávó érdeklődve figyeli az eseményeket a háttérből, elmutogatom a srácnak az ajtó fölötti matrcián, hogy hol van, merre megy, és hol szálljon le. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, gondoltam, így már jó lesz, ekkor az öreg csóka fogja magát, behajol kettőnk közé, és az arcomba kérdezi: meghívhatlak egy sörre, ha ez elment? Majdnem felröhögök, mondom, kösz, nem, itt már sejtettem, hogy nem az első söre lenne ma este. De nincs időm ezen töprengeni, mert a beszívótt csávó arca felcsillan, rámutat az Ecseri úti megálló feliratára, és váratlan módon azt mondja: Ecseri út, my home! Itt már én vesztem el a fonalat, nincs kedvem tovább foglalkozni a szerencsétlennel, megmondom/elmutogatom, hogy akkor bizony rossz irányba megy, leszállítom a Lehel térnél, és még látom, ahogy vigyorgó képpel átszáll a másik szerelvényre. Poor tosser, gondolom magamban, ülőhely után nézek, hogy lerázzam a megmaradt csókát, de az gyorsan elém áll, úgyhogy maradok az ajtónak támaszkodva. Nagyon ügyetlenül próbál valamiről beszélgetni, hogy a 26-os busszal szokott járni a szigeten, meg hogy van ez a turistákkal, én udvariasan hallgatom, bólogatok, makogok valamit, amikor muszáj, és közben érzem az erős borszagot, ami a szájából árad. Mikor végképp nem tud mit mondani, utolsó vérszegény kísérletet tesz, hogy akkor nem hívhatlak meg egy sörre valahol?, én már csak a szememmel válaszolok, és tekintetemet a válasz végén az ajtóra függesztem. Ez olyan szuggesztívnek bizonyult, hogy elindul az ajtó felé, de visszafordult, és hirtelen azt mondja: keresztneved? Annyira meglepődöm a kérdésen és a feltevése módján, hogy elfelejtek felröhögni, odavetem neki, hogy Kata. Közelebb hajol: micsoda, Anna? Ezen talán elhűltem volna, ha nem ilyen komikus az egész szituáció, de csak legyintek, mondom neki, hogy az is, láthatóan nem tud mit kezdeni a válasszal, így csak annyit mond: aha. én Péter. És egy pillanat múlva leszáll az Árpád hídnál. Otthon már biztos várják a gyerekek meg az asszony.

Hát ilyen izgalmakban volt részem e remekbe szabott csütörtök estén... Hazafelé azon töprengtem, mikor volt utoljára, hogy szombat és péntek között kefiren és ásványvizen kívül nem ittam semmit, aztán eszembe jut, hogy két korty sört azért mégis volt, amit ahelyett a bor helyett ittam, amit Attilának akartam vinni terápiás célból hétfő este. Nem tudom mellesleg, milyen terápia volt az, mert se megváltó szex nem volt a dologban, se maga alatt levésének okára nem derült fény előttem. Rájöttem, hogy nemigen tudok semmit a személyes dolgairól, sosem beszél róluk, amit többnyire annak tudtam be, hogy pillanatnyilag nincsenek egyéb "issue"-i, de már nem vagyok ebben biztos. Ahogy azt sem tudom, egyáltalán el akarja vagy el fogja-e mondani, mi történt, pedig azért érdekelne. Mostanában aránytalanul nagy hangsúlyt kap egyes dolgok hiánya, mint mások megléte. Nem normális ez. 

Hát így állok az úr színe előtt nem sokkal péntek előtt. Holnap esti program egyelőre nincs, szívesen egyeztetnék valamit az Oktatómmal, de nem látok rá sok esélyt. Talán legjobb lesz hazamenni öcsém szakdolgozatát lektorálni, és meginni egy közös sört, miközben az OTP részvényei miatt siránkozik. Most pedig legjobb lesz lefeküdni, mert lassan átmegyek kurvanunalmas epikába, amit amúgy a kutya se olvas, aki meg mégis, azt sem érdekli.