Na két napnyi mélytorok módszerrel történő intenzív szopás után most hirtelen kihúzták a számból a black cock-ot, pedig még legalább egy órát kéne idebent a hatodik emeleten, az üres irodában dudorásznom, vagy valami, miközben el sem bírom mondani, mennyire szeretnék már otthon lenni, megsimogatni gyorsan a szőrfejet, aztán nekiesni az új zongorám csomagolásának. :-)

Kábé mostanra zökkentem vissza a pesti kerékvágásba, amiből az életem egyik legjobb bulija zökkentett ki Orfűn. Félelmetes, hogy legfeljebb fél nap kell, hogy a sátras fesztiválokon tökéletes természetességgel tekintsek az aktuális állapotra, és ne csak azt felejtsem el, hogy én a negyedik számú kerület nyolcadik magaslati emeletén lakom egy lakásban, hanem azt is, hogy dolgozó-pénzkereső, rezsifizető, szavazó, porszívózó, vécépucoló tagja vagyok egy társadalomnak, szóval hogy egy életből kiszökkenni fél nap nem sok, annyi is elég, egy hosszú hétvége után visszatuszkolni magunkat viszont sokkal hosszabb, és még fájdalmas is olykor. Szerencsére a fájdalom tűszúrásjelleggel érkezik, mert azét egyáltalán nem rossz nekem itten, bár mostanában egyes égtájakról a változás szele fujdogál, amitől már most pánikolok is becsületesen.

Tudniillik a legnagyobb para most az, hogy másik projektre megyek, aminek egyrészt velejárója, hogy a következő két hónap hétköznapjainak jelentős részét Frankfurtban fogom tölteni, ami mondjuk még egyáltalán nem lenne baj, ha nem azt jelentené, hogy utána másokkal kell majd ezen együtt dolgoznom, amihez pedig arra van szükség, hogy a hétköznapjaimból nyolc órát majd ezekkel a másokkal töltsek együtt egy másik irodában, másik asztalnál, másik másik másik dolgokkal. És ez most, kivételesen nemcsak az általános parám az ilyen nagyszabású változásoktól, hanem konkrét, jól definiálható, és számomra nagyon sokat jelentő és értékes dolgok hiányától való félelem. Mert nemcsak arról van szó, hogy már előre tudom, mikor lesz az a poén, amin a Zoli kollégám a maga sztoikus módján felröhög a túloldalon, hanem hogy ezekkel a srácokkal (messze az élen persze Csokitó kollégával, akit épp tegnap vittem el kajálni a szomszédos olasz vendéglőcskébe) én nagyon, de nagyon, de úgy, ahogy soha korábban, még a gimiben vagy a főiskolán sem. És nem nagyon tudom meg nem is akarom úgy elképzelni magam nagy cégünk kis irodájában, hogy a Csokitó kollégám nem ül itt mellettem, hogy nem csetelgetünk és nézünk össze, hogy nem itt bonyolítom magántelefonjaim nagy részét, nem vele, velük beszélem meg (magán)életem fontos és lényegtelen, intim és hétköznapi dolgait, és úgy egyáltalán: hogy nem úgy élünk itt napi nyolc órát (ami messze több, mint amennyit az ember bármely barátjával vagy hozzátartozójával tölt), ahogy az elmúlt lassan egy évben. Már a gondolattól is teljesen befordulok és olyan szomorú leszek, hogy sírnék. Úgyhogy a misszió az, hogy bármilyen eszközzel meggyőzöm a Csokitót, hogy velem kell jönnie a másik projektre, és akkor minden jó lesz. Csak az a para, a legkevésbé sem biztos, hogy személyes varázsom és a Frankfurtban tengetettem napok hiányérzete elegendő lesz ehhez. Nyűű.

Ezen kívül ugye vettem egy zongorát, szóval anyámék és én közösen megleptünk engem negyedszázados születésnapom alkalmából egy gyönyörűséges zongorával, amit...már mindjárt indulhatok kicsomagolni.
Egyéb nem nagyon van: apró bosszúságok és apró örömök színezik olykor ilyenre, máskor olyanra a kedvet, de mostanában visszatért az alapvetően vidám természetem, és nem vagyok hajlandó semmin zavartatni magam, ami ezt borzolgathatja.
Ó ja, és végre, nyolc hónap után ismét létrejönni látszik a héten egy találka az Oktatómmal, akit még nem tudom, hova viszek, de oda nagyon.