Kedvelem, ahogy Márai ír. Látszik: nem siet sehova. Azt gondolnám, az emberek nagy része unalmasnak tartja, ahogy többeket hallottam már például Graham Greene egyes regényeit "végigszenvedni". Tetszik, ahogy finoman, lassan ír, mintha csak már nem élő, talán képzeletbeli nagyapámat hallanám, ahogy jelentőségteljesen, lassan mesél az életről a maga természetességével. Beszéde nem attól lesz jelentőségteljes, hogy felemeli a hangját vagy közönséges módokon úgy stilizálja a szöveget. Az ember csak érzi, egyszersmind ismeri az öreget, és tudja: sosem beszél hiába. A régi emberek még tudtak beszélni és írni. Az apám is tud. Anyám folyton a szemére veti az elmúlt harminc évben, vagy legalábbis amióta én hallom, hogy milyen lassú, ám szerintem húsz éve már nem is próbál rá odafigyelni. Apám és anyám között az a különbség, hogy ugyanazok a történetek, amelyeket huszonéve mesélnek időről időre újra és újra anyám szerint állandóan másként történtek, apám szerint viszont mindig pontosan ugyanúgy. Szerencsére különbözőek a történeteik. Apáméi közül az a kedvencem, amikor egy nyolcvan éves öregúr születésnapját ünnepelték. Ez az öregúr egyik jóbarátja és zenésztársa édesapja volt, azóta jobb létre szenderült, de, úgy tűnik, hagyott maga után még nekem is valamit. Néhányszor én is találkoztam vele gyermekkoromban, szigorú öreg volt, szívós, mint a hozzá hasonló magyar férfiak nagy része. Olyan, akihez szólni is fél a gyerek. Orvos volt ő is, és talán zenész, ha jól emlékszem, de ki tudja, talán épp egyszerű parasztember. Bárhogy is: tisztelettel és tekintéllyel teli és övezett. Ezt az öregurat fia és annak barátai (szintén zenészek s orvosok) felköszöntötték a nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Mindannyian kíváncsiak voltak, mit ér nyolcvan eltöltött év ebben a világban, így megkérdezték az öreget: milyen tanulságot vonna le az itt eltöltött nyolc évtizede után az életből? Az öregúr hallgatott, eltöprengett, majd kisvártatva a következőket mondta:
- Hát, fiam, megéltem nyolcvan évet ezen a világon, és nem vagyok túl nagy véleménnyel az emberiségről!

Hát ilyeneket mesél nekem, a végén nevet. Azt hiszem, azért, mert hatvan éve múltán már ő is sejti, miről beszélt akkor az öreg.