Ezen voltam az este, ami itt fent. Mindig más, közelibb, kevésbé túlzó élmény a Művészetek Palotáján és egyéb erre kialakított menő helyek helyett hangversenyen (vagy bármilyen zenei eseményen) lenni mondjuk a lezárt Andrássy-úttól kezdve a belvárosi Szent Mihály templomig bárhol máshol. Ezt a barokk "fesztivált" (miért hívnak manapság mindent fesztiválnak, ami egynél több eseményből áll?) ilyen szempontból a maga evidenciájában nagyon eltalálták, el sem lehet képzelni remekebb helyet egy Bach-koncert számára, mint egy barokk templom. Sosem voltam vallásos, már talán nem is leszek, mégis mindig vonzott a templomok misztikus monumentalitása, és ha odabent zene szól, attól felállnak a libabőreim és gágognak.

Röviddel 7 óra előtt értem oda, még ment a főpróba. Imádom ezt a kellemesen, mosolyszerűen szétáradó érzést, amikor meghallom a főpróba hangjait, és bekukkantok a lezárt ajtókon. Lehet, hogy jobban élveznék egy főpróbát, mint egy tulajdonképpeni koncertet, mert az olyan, mintha kilesném a titkaikat, nem kéne ott lennem, de mégis ott vagyok, és nincs az emberekben az az érzés, hogy most aztán történik valami.

Kellemes várakozással ültem le odakint, a Váci utcában egy padra, jöttek-mentek az emberek, főképp persze turisztok, nézelődtem, rágyújtottam. Kedvelem ezt az érzést, amikor egyedül megyek valahová, és csakis a saját üde izgatottságommal várakozom. Olyan, mintha titokban csinálnék valamit. Nem tudom, miért jó ez a sok titkos dolog, de ha egyszer az, hát az.

Örvendeztem, hogy nemigen gyűlik a tömeg, nem erre számítottam, de így volt remény, hogy az első sorba üljek. Az a jó az első sorban, amellett, hogy az ember látja a zongorista kezeit, hogy mivel nincs előttünk senki, sokkal kevésbé tűnik valami ótvar tömegeseménynek, mint inkább valami személyes, bájos, kedves történésnek a koncert. Ott az ember orra előtt a zenekar, azok, tudod, akik csináljak a zenét, itt és most, és nem kopaszodó fejeket meg dagadt hónaljakat látok, hanem a zene létrejöttét, és ez király.

Némiképp meglepődtem, mert az eredeti programkiírás gyakorlatilag csak egy pontban valósult meg, mégpedig várva-várt f-moll zongoraversenyben. A wholtemperiertes helyett kaptunk viszont egy kettős hegedűversenyt, ami én sajnos csak halványan ismertem, valamint kezdő darabnak a c-moll oboa-hegedű kettős versenyt, amit viszont nagyon szeretek. Panaszra tulajdonképpen semmi ok így sem.

Az első kettős verseny az valami egészen el lett találva, egy pillanat alatt bekebelezett, azt hittem, el is sírom magam örömömben. Érdekesség, hogy mindkét szólót nő játszotta, akik közben néha egymásra kacsintottak, nagyon aranyosak voltak, én meg bámultam az oltárt és a templom falait, és valami remek érzés töltött el. Nagyon klassz volt. Ízelítőül az első tétel: 

 A második darabot is "jól adták", ahogy T. Á. tanult kollégám mondaná, de akkor már úgyis régen nem a templomban ültem, hanem együtt tekeregtem a zenei szólamokkal valahol az éterben. Azután megérkezett Érdi Tamás, odabotorkált a zongorához a napszemüvegében, éééés következzék az f-moll zongoraverseny.

Meg kell, hogy mondjam, kicsit csalódott voltam. Az én Gouldhoz szokott (és alighanem idomult) fülemnek szoknia kellett Érdi játékstílusát, de talán nem is ez zavart igazán, hanem a zongora meglepően ócska, ködös, elnyomott hangja, ami engem leginkább egy régi fadobozos tévéére emlékeztetett, és a választott tempó. Mindkettő persze ízlés dolga, de én sokkal lassabban, jelentőségteljesebben szeretem, főleg a gyönyörű lassú tételét. Olyan érzésem volt, mintha minél gyorsabban és fájdalommentesebben túl szeretnének esni a dolgon, ráadásul a zárótételben a zenekar (mellesleg jelentéktelen) véleményem szerint nagyon visszafogott volt. Jobban szeretem, ha nagyobb dinamikával, elánnal játsszák. És hiányzott az a kissé pattogós billentés a zongorából, amit Gould Bach-felvételeiben annyira nagyon szeretek. Na persze nem mindenki Glenn Gould, sőt általánosságban elmondhatjuk, hogy senki nem az, és igazán nem szóvá tenni szándékozom a fentieket az előadóknak, ez csupán az, ahogyan én éreztem. Viszont az igazi meglepetés ekkor következett be.

Már a konferáláskor is mintha elcsíptem volna valami Mozartot (sosem tudok ilyenkor odafigyelni, mert már csak az a pillanat jár a fejemben, amikor meghallom az első hangot), és valóban: Érdi visszaült a zongorához, és közölte, hogy akkor Mozart rondó. És nemcsak közölte, hanem el is játszotta. Egy pillanatra teljesen lefagytam, mert szerintem igen nehéz ilyen monumentális Bach-ból csettintésre átváltani arra a Mozartra, aki szikrázó napfényes reggeli tekerésekkor társam, és valahogy az egészet annyira oda nem illőnek, sőt tapintatlannak és már-már szürreálisnak éreztem, hogy megint majdnem sírtam. Olyan szívesen elhömpölyögtem volna még a borús barokk viharban, és a testem s szellemem egyetlen porickája sem kívánta, hogy hirtelen egy szőkefürtös kisfiú elkezdjen lepkéket kergetni a verőfényes réten. Ilyet nem lehet tenni az emberrel! Azt sem tudtam felfogni, hogy az f-moll zongoraverseny után hogyan képes a zongorista így átváltani. Szerintem sehogy, és nem is volt különösebben élvezetes a rondó, de szerencsére legalább hamar vége lett.:-) Akkor Schubert impromptüje következett, és bár ekkor szerintem már mindegy volt, odavolt a remek, mélyedt hangulat, de én legalábbis minimum fordítva játszottam volna őket, ha már muszáj. Egyszerűen nem értem, hogy lehet minden átvezetés nélkül ilyet tenni. Bűncselekmény az emberiség ellen, ahogy a rossz PC játékok sorozat készítője mondaná.:-)

Na persze Schubert után is tapsvihar (kíváncsi lennék, hogyan érezte magát a többi ember), és ekkor következett a második csavar: akkor az f-moll verseny utolsó két tételét mégegyszer, ráadásképp. Na, gondoltam, rollback-eljük az előzőeket gyorsan, és térjünk vissza az alapállapotba, ha van rá mód. Volt amúgy, és érdekes módon másodszorra sokkal jobban tetszett, talán hozzászokott a fülem a zongorához, de a tempóválasztást még most sem tudtam egy az egyben megemészteni, viszont a második tétel végére szerintem egészen belelkesedett a zenekar, én pedig a hallucinált Mozartból visszasüppedtem a Bach-i mélységekbe, avagy magaslatokba.

Boldogan sétáltam volna ki a templomból, de a visszataps után a zongorista úgy találta, hogy a Chopin-év tiszteletére játszik egy noktürnt is. Ezen megint ledöbbentem (ugyan az eredeti kiírásban is szerepelt, és akkor is gyanús volt, hogyan fognak összeférni), de sok időm nem volt a döbbenetemben, mert el is kezdte a cisz-mollt. És fakk, azt kell, hogy mondjam, hogy aligha hallottam gyönyörűbben játszani. Azokon a helyeken, ahol normálisan a zongoristák el szoktak szállni, és úgymond "hatásosan" adják le a magasról induló futamokat, gyönyörűen visszavett, és lágyan, puhán tett őket oda, épp úgy, hogy az embernek marad egy icipici hiányérzete, amitől megőrül, megfeszül és összefacsarodik. Fantasztikus volt, azt hiszem, neki inkább ez lehet a műfaja, mint a barokk. Csak tartogatta volna inkább a jövő keddi Chopin-Liszt koncertre, a fenébe is!!:-)

Ja, és ha ne adj isten a konferanszié egyszer el találná ezt olvasni, üzenem neki, hogy kicsit viccesen hangzik Bach halálának 260-adik évfordulóját "ünnepelni" (a celebrate szót használta az angol bevezetőben). Én a magam részéről inkább csak megemlékezem róla. 
(De ha a többség szerint ez faszjankó okoskodás, akkor visszavonom és kussolok!:-)

Klassz koncertek lesznek amúgy még a sorozatban, de sajnos a többségük ütközik más dolgaimmal, de a Goldberg-variációkra már megvan a jegyem, és lehet, hogy a h-moll misét is elmegyek meghallgatni. Túl sok lesz a jóból, ejj!:-)