Ahhoz képest, hogy a szürkület kezdetére akartam kiérni a temetőbe, mert olyankor a legjobbak a fények a fényképezéshez, a szürkület végére sikerült kiérni a temetőbe, ami magyarul a sötétség beállta. Nyilván megfeledkeztem az óraátállítás okozta hatásokról. Hogy mennyire gyűlölöm, amikor sötétben kell kilépni az utcára munka után, azt el nem mondhatom. Sajnálom, hogy dolgoznom kellett ma, mert klassz lett volna még fényben mászkálni a temetőben.

Szóval fényképezéshez túl késő volt már, ezért összesen két képet lőttem, és inkább azokat sem nézem meg, viszont az idő a sétához még remek volt. Valójában ötévente ha megfordulok temetőben, így valahogy úgy maradtam vele, mint a nyolcadik kerületi régi utcákkal: bármennyiszer is forduljak meg ott, mindig a gyerekkoromat idézi. És mivel gyerekkorom halottaknapi Üröm-Göd tengelye mindig kőhideg volt és csupa gyertyafény (meg összeviaszozott kabátok és anyám sopánkodása az összeviaszozott kabátok miatt), meglepetve nyugtáztam, hogy a Fiumei Sírkert, ami, gondolom, az ország legjelentősebbje, minthogy itt nyugszanak lényegében "nemzetünk nagyjai" (jutott eszembe a Forrest Gumpból séta közben), szóval hogy a Nemzeti Sírkert halottak napján csaknem, hogy úgy mondjam: kihalt. A mellékutakon alig kóricált egy-két halottlátogató, a főút persze forgalmas volt, és nemzetünk nagyjai körül égegettek a mécsesek (például Antall József síremlékéhez épp csak nem alakult ki spontán sorbanállás), de ha az ember letért az útról, elég hamar nagyon sötét és nagyon elhagyatott terepen találta magát.
Ez persze engem a legcsekélyebb mértékben sem zavart, ellenkezőleg, azonban a nagy nemzeti sírkert infrastruktúrája hagy kívánnivalót maga után, én legalábbis naivan nem gondoltam, hogy elemlámpával kell majd keresgélnem mondjuk az öreg Faludy sírját, így nem is keresgéltem elemlámpával, hanem leginkább sehogyan sem keresgéltem, mert esélytelennek látszott megtalálni. Na meg elemlámpa sem volt nálam.
Ezt hamar beláttam, úgyhogy helyette kinéztem egy szimpatikus ösvényt, és az avarban botorkáltam az orrom után, közben Bach zongora- és hegedűversenyeit hallgattam, de főleg csak a lassú tételeket, nehogy megzavarjam, ugye, a nyugalmat. Végül lényegében eltévedtem, de kevéssé zavart (a fal mentén egyszercsak úgyis kijutok, gondoltam), letelepedtem egy rokonszenves padra a hátizsákommal, egy matematika-fizika szakos sakknagymester társaságába, mint ez a sírkőről kiderült, amelybe még kis sakkbábuk is voltak vésve, rágyújtottam egy cigire, és eldúdolgattam az öreg sakknagymesternek az E-dúr hegedűverseny lassútételét, aztán üldögéltem még egy keveset, nézve az árnyakat, és nem különösebben elmélkedve a halálról vagy akár a sakkról, majd választottam egy irányt és meglepő tíz percen belül ki is jutottam a temetőből. 

Kicsit sokkolt a sok ember a Fiumei úton meg a Keletinél, azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen egész nap egy árva lélekhez sem szóltam, és hogy egyáltalán nem is bánom. Inkább azt bánom, hogy nem találtam meg az öreg Faludy sírját, de talán elmegyek megint a hétvégén, így ősszel a temető olyan romantikus, vagy legalábbis eszményi. És ha már, akkor valóban kinézek a Farkasréti Temetőbe is, erre gondoltam, ahogy a sírkertben (ez vajon áll valamiféle etimológiai rokonságban az állatkerttel?) sétálgattam, és viszek a Melindának egy-két gyertyát, vagy kavicsot, vagy tudomisén, meg arra is gondoltam séta közben, hogy mi lenne, ha vinnék neki egy kis zenét is. Miért ne? Szerintem imádná.