Jöhetne a nyelvkönyvekből jól ismert kérdés: mit is látunk a képen? 

Nos, a képen azt látjuk, ahogyan a (nem jól láthatóan, de mégis) public masturbator trenchcoat-ot viselő rézfaszú bagoly a szentséges, Yamaha márkájú trónjáról az angol órán smirk jelzővel illethető oldalvást vetett vigyorgó pillantással, ám magasztos érzésekkel szemléli a (jól láthatóan az én ujjaim által) színe elé járított The art of piano eredeti példányát.

Ugyanis a rézfaszú bagoly arany fokozatú olvasója, elsőszámú kritikusa, akinek a részfaszú bagoly köszönheti zenei kalandozásainak számos ösvényét, fogalmi és fizikai tárgyát, valamint köszönheti többek közt az elmúlt év megfelelő címkékkel ellátott "deep roller" posztjait, mert akibe a rézfaszú bagoly földi helytartója menthetetlenül és így tovább, szóval ugyanis a rézfaszú bagoly egyetlen és legjobb barátja ismét véghez vitte a lehetetlent, mert őneki mindig csak a lehetetlenre, de arra viszont nagyon. 

Egyetemben ugyanis a Richter: the enigma, illetve a szintén Monsaingeon-féle Glenn Gould: The Goldberg Variations című filmekkel, amelyek az elmúlt fél-egy évben hosszas kutatásaim alapján egyszerűen beszerezhetetlennek bizonyultak a világban, a maga misztériumában az idők során DVD-szentháromsággá avanzsált vágyalom ezen darabja is elérhetetlennek tetszett. Merthogy az is volt, számos helyről rendeltem meg és kaptam vissza a kiadó már nem forgalmazza és beszerezése lehetetlen típusú sajnálkozó levelet hetekkel később, vagy a végső "sajnáljuk, de mivel fél év alatt nem tudtuk beszerezni, rendelését töröltük" című hírt. Persze használt példányokat, gyakran többszáz dolláros áron, találtam, de főleg nem is a pénztárcám, hanem az elveim tiltakoztak ellene: meg voltam győződve, hogy meg fogom őket szerezni, méghozzá eredetiben. Letöltés, másolás szóba sem jöhetett. 

Aztán az első kudarcok után vérszemet kaptam és szent misszióvá vált bárhogyan, de hozzájutni a Richterhez meg az Art of pianóhoz, és mindenek felett a Goldberg-variációkhoz. És a lelkesedésem kitartott hónapokig, s talán tovább, amikor egy séta alkalmával a rézfaszú bagoly fent nevezett olvasója könnyedén, vigyorogva ki nem villantotta az ő public masturbator trenchcoatja alól a Goldberget... A rézfaszú bagoly abban a pillanatban nem tudott elképzelni lesújtóbb és felemelőbb pillanatot, és majdnem megsemmisült. S ezzel együtt hiúságában és emberi méltóságának maradványaiban nem fogadta el, és hónapokig szenvedett a tudattól, hogy Glenn Gould és a Goldberg-variációk ott hever egy poros irodai fiókban, sötétben, egyedül. És ugyanez történt az enigmával, és a rézfaszú bagoly hiúságából és méltóságából lényegében semmi nem maradt, ellenben a tudat, hogy valaki még így is őt tartja a legméltóbbnak e magasztosságok birtoklására, megenyhítette a rézszívét (puha fém az a réz azért), és azóta a Richter meg a Goldberg a rézfaszú bagoly kedvenc szombat esti elfoglaltságai közé tartozik.

Mostanra igen sok zenei DVD-t sikerült összegyűjtenem (nagy részüket azért önállóan), és azt szeretem bennük igazán, hogy nem tudok rájukunni. Nem olyan, hogy megveszem a Jurassic parkot, és akkor néhány évente megnézem valakivel, hanem bármikor szívesen berakom, mert mindig olyan, mintha a barátaim jönnének át. És beszélnek meg zenélnek, és ha nem nagyon akarok, akkor nem nagyon figyelek oda, csak fél szemmel és fél füllel, és ha meg igen, akkor mindig lehet bennük újat s érdekeset találni, vagy éppen a réginek örülni. Például van, hogy csak azért teszem be a Glenn Gouldról szóló Hereaftert, mert olyan gyönyörű aranysárgásbarnás kanadai tájak vannak benne, és az Unquiet travellert meg azért, hogy halljam, ahogy az Anderszewski elmondja, hogy "to lay down, listen to the beat of my heart, and quietly wait for it to stop". Meg hogy "but early on: there was a lot of Beethoven", és akkor TAMM TAMM TAMM... és így tovább. :-)

De visszakanyarodva... és biztos ez amolyan világi hívság, de egyszerűen imádom őket eredetiben a magaménak tudni. Mintha a lemez eredetisége hordozna magában egy darabot abból, ami az előadó, a készítő... mintha az eredetiség hitelesítene valamit. Persze nyilván nem, és lehet, hogy szimpla sznobság, amiért trógernek tartom a másolt-lopott lemezeket, de akkor ez van, vállalom. Egyszerűen örömet okoz és kész.

És emiatt kicsit csüggedten ugyan, de a zongora művészetét felhajtó, sorozatosan kudarcba fúló próbálkozásaim után nyomozgatni kezdtem a környezetemben, meglévő példányok után. Sikerült találnom egy fickót, aki amúgy több zenei könyv szerkesztésében segédkezett már, és ehhez a filmhez is volt némi köze a Vásáry Tamás révén, sőt ha jól értem, az ő közbenjárására történt, hogy az első rész végére a véletlenül kifelejtett Fischer Annie-ról mégis csak bekerült egy rövid felvétel. Nos, a fickó valahogy előkerítette a filmet VHS kazettán, és legvégül apámon keresztül eljuttatta hozzám a digitalizált változatot. Így a zongora művészete ha másolatként is, de legalább izgalmas életpályával eljutott hozzám.

Csak éppen nem tudtam, hogy a fentebb említett kedves úr közben egy valódi, eredeti példányt utaztat keresztül-kasul a világon. A képen látható DVD ugyanis Ausztráliából érkezett, de nem Magyarországra, hanem az Egyesült Királyságba, ahonnan viszont az ottani címzett már Amerikába állt tovább. Így a DVD-t is továbbszármaztatták New Yorkba, ahonnan viszont a címzett ismét csak elszármazott, de legvégül mégis vissza, majd haza Magyarországra, és így történt, hogy végül is csütörtök este én a két kicsi kezecskémmel bonthattam ki a nyolcadik kerület egy vörösboros asztalánál az eredeti csomagolásból a Németországban gyártott, és három kontinenst megjárt, s túl vonzó a romantikus gondolat: talán egyik utolsó eredeti és eladdig bontatlan példányát a The art of piano-nak. És már ezt elégedetten nézte végig a rézfaszú bagoly toteme, amit szintén fent nevezett, ráadásul a saját kezével és bicskájával, és ami most már a rézfaszú bagoly zenei élményeiért felelős Yamaha márkájú berendezés, és a körötte lévő lemezgyűjtemény hivatalos és hivatásos őrzője.