Ahogy néznivalót keresgéltem valamelyik este, akadt a kezembe egy bontatlan lemez az EMI classic archive sorozatból Alexis Weissenberggel. Ha jól emélkszem, a The russian piano tradition két lemezével együtt kaptam, az egyiken Neuhaus, a másikon Goldenweiser kellően szívenütő felvételeivel. Ezek tisztességesen meg is lettek hallgatva azon melegében, és aztán ott volt még ez a Weissenberg, akiről és -től, bevallom, nem hallottam korábban semmit, egy ennedik orosz, gondoltam, és ez egészen két nappal ezelőttig így is maradt.

Hanem akkor a kezembe került ez a bontatlan DVD, amiről rég megfeledkeztem, és kísérte ez a szomorú, elhagyott érzés, hogy itt egy vákuumcsomagolt lelet, egy darab a múltból feldolgozatlanul, mint amikor elfelejtem belerakni a kajába a parmezánt, és utána meg már mit kezdjek egy csomag parmezánnal magában. És majdnem sarokba hajítottam és beraktam helyette valamit a negyvenkilenc kedvencem közül, de egyszer úgyis megtalálnám a sarokban is, gondoltam, és akkor kísérné az a mégszomorúbb, mégelhagyottabb érzés.  

A tartalom: Stravinsky, Prokofjev, Rahmanyinov (nem csoda, hogy orosznak hittem), Chopin, Bach és Brahms. Nyilván az ember (én) Bachhal kezd: kromatikus fantázia, az e-moll partita egy tétel, és a Jesu bleibet meine freude. Kösz, hogy még ezt is post mortem megforgatod, gondoltam, de azért a partitával kezdtem... és lényegében azzal is fejeztem be, és egész este nem is jutottam túl a Bach-darabokon, mert ez a fickó (mindig jó oka volt azért annak, ha valamit így kaptam, gondoltam), ez a fickó isten. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor először láttam Alexander Kobrint azzal a komoly tekintetével zongorázni, Yossarian esete a lelkésszel: szóval azonnal szerelembe estem. 

És nem azért, mert annyira "jól" játssza Bachot, nem mert annyira örülnél annak, ahogyan Bachot játssza, hanem mert annyira vonzó, ahogyan Bachot játssza. Mert annyira vonzó az a precíz trehányság, az hanyag elegancia, amellyel egyetlen darabban teszi eléd, sőt rázza ki a zakója ujjából ez a régivágású, rezzenéstelen arcú KGB-ügynök. Igazából nem is annyira tetszik ("hát hogy lehet így játszani Bachot!"), mint inkább végtelenül vonz. 

Michelangeliről mondják, hogy rettentően adott a megjelenésre, és Michelangeli úgy is néz ki minden felvételén, mint aki rettentően ad arra, hogyan jelenik meg a zongoránál. Ebből a fickóból viszont sugárzik a férfiasság, egyfajta kemény és halálpontos uralom, amely megengedi ezt a szinte szentségtörő könnyedséget, hogy ne mondjam lazaságot. Ez, ami nem utolsósorban végtelenül erotikussá is teszi. Talán erre mondják, hogy sárm, talán, hogy karizma. Legszívesebben ideraknám a teljes DVD anyagát, mert az oroszokat főleg, és még Chopint is úgy játssza, hogy meg kell érte őrülni. Mindenesetre itt az e-moll partita Courante tétele mutatóba, ami rendezési szempontból szerintem csapnivaló, de még így is érzéki öröm forrása, az első fél perc és a legvége pedig mennyország.