Azért nagy kurva vagy te, mondtam magamnak, ahogy közeledtem a Müpa lépcsői felé a koraesti halvány fényben, és a szél borzolta a hajam. Közvetlenül azután mondtam ezt magamnak, hogy a fölém tornyosuló, hagyjuk meg, monumentális épület látványára egy mély, cinkos érzés kíséretében azt gondoltam: rég láttalak, kedvesem. fogadj magadba! És masíroztam befelé a gyűlölt fellegvárba (ráadásul gyűlöletes színházi előadásra) a viszontlátás bizalmas és fennkölt állapotában.

Odabent minden a régi volt, az ismerős. Ez megnyugtatott. Mindannyiszor duzzogva toporzékolok, ha átfestenek egy szöget a városban, vagy ha anyám új kanapét vásárol (ami őszerinte majdnem olyan, mint a régi, énszerintem meg csak majdnem olyan, és legfőképpen nem az). Az indokolatlan érzelmi kötődés a legdurvább drog a világon. 
Szóval minden a régi volt, és előbb még megszemléltem a kiállított hangszereket, majd én is leróttam a régi körömet előbb a klasszikuszenei bolttal, majd átpályáztam a könyvesboltba. És egyszercsak egy vérfagyasztóan mély, komoly és komor tekintetbe botlottam. Literálisan: megtorpantam benne. A tizedmásodpercek őrült leforgása alatt kikalkuláltam, hogy ezt nevezik zavarba esésnek -- ettől eggyel mélyebbre estem benne, majd nem tudom, mi történt, de amint észrevettem, hogy a képzőművészeti vagy építészeti vagy zenei vagy mittudomén könyvek közt matatok, kikukkantottam, hogy ott ül-e még a kordzakós, szakállas, eszményien hosszú-göndör barna fickó. Ott ült. Aztán később már nem.

Eljátszottam a gondolattal, vajon az én előadásomra jön-e, vajon mellém szól-e a jegye, vajon sárga illatú-e a haja és barna-e a hangja és szőrös-e a háta.. aztán csak bámultam az üres helyet mellettem, ahová egyáltalán nem is érkezett senki. 
Legközelebb az alsó lépcsőn vettem észre, amin csak ketten sétáltunk lefelé, és még pont láttam, ahogy kimegy az oldalajtók egyikén, mielőtt befordultam volna a ruhatár felé. 

A négyeshatoson jegyzeteltem valamit, amit meg sem fogok írni, és a Mester utcához állt be a villamos, amikor ismét kiszúrtam a járdán. Végül is sétálhatok egy megállót, mi múlik rajta, gondoltam, és leszálltam. A zebra innenső oldalán megvártam, amíg elhalad, és követni kezdtem rézsútosan mögötte maradva. Nem sokkal volt magasabb nálam, és valami nehéz dolgot cipelhetett az oldaltáskájában, mert állandóan vissza-visszarántotta a vállára. Szorosan a jobb szélre, az épület tövébe húzódott. Nem sietett, még tempósnak sem mondanám, mégis az a furcsa, ideges szokása volt, hogy befutotta a zöld lámpás zebrákat, de csak a zebra elejéig: amint biztos volt az átkelés, visszaváltott sétatempóra. Ezzel együtt nem volt nehéz követni. Iratokat cipelt az egyik kezében, úgy tartotta őket, hogy bármikor rájuk pillanthasson, de egyszer sem tette meg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy követem, de egyszer sem nézett hátra. Schubert típusú szemüveg volt rajta, és jó sok szőr volt az arcán. Kitaláltam, hogy legalább azt kiderítem, milyen illatú a haja, úgyhogy behúzódtam mögé, és olyan közelről követtem, hogy ha megtorpant volna úgy, mint én a Müpában, nekimegyek. Semmilyen illata nem volt, se a hajának, se az egész fickónak. 

A Ferenc körútig követtem a göndör fürtöket, de már rég nem érdekelt, azt hiszem. Ott ő balról kerülte az aluljáró nyílását, majd egyszerűen átvágtatott az Üllőin, és ment tovább északnak. És én már nem mentem utána.
"Az élet egyre mélyebb erdejében.." -- gondoltam kedvtelve, ahogy elindultam lefelé a lépcsőn.