A József Attila utcán sétáltam haza. Nem is tudom, mikor utoljára, hogy erre vettem az utat, de azok a fagyos téli hajnalok rémlettek fel, amik tavaly ilyenkor kezdődtek. A Zabhegyezőt olvastam, olvasgattam hazafelé a metrón így este. Most kezdtem Csak egy-két napja, újra magyarul az eredeti után. Most ez hat idegennek, az élet milyen viszonylagos, de amikor ahhoz a részhez értem, amikor a srác "öblöset fingik" a templomi beszéd alatt -- ezt a traumatológián olvastam akkor, amikor először rakták vissza a gipszemet --, szóval amikor ehhez a részhez értem, ismét kitört belőlem a visszafojthatatlan röhögés, amit három pohár bor után nem is igazán akartam visszafojtani. Könnykicsordulva nevettem szemben két külföldi pasassal, akik erre befejezték a bolti számla tételes elemzését, és majdnem olyan remeket derültek rajtam, aki a második megállónál már azon törölgette a szemét, hogy a büntetésül kapott lelki fröccsnél reprodukcióra már nem volt képes a srác, mert "nem volt formában", mint én az olvasottakon.

Szóval a József Attila utcán baktattam hazafelé, amin mindig úgy szerettem, többnyire csak mert így hívják, és kis híján elkezdtem szedni a lábam, mint annak idején egy évvel ezelőtt, hogy mielőbb hazaérjek Dr. Á. A. Pannához. Aki most már Dunakeszin lakik, és abban a percben is vélhetőleg pontosan azt csinálta, amihez a legtöbb kedve volt.

Lindával találkoztam az este, és felhívtuk -- felhívta, szokás szerint ő, amióta csak telefonon hívjuk, mindig ő hívja, és valamiért ez így van jól -- Dr. Á. A. Panna névadóját (no, nem névadóját, hanem akiről a nevét kapta), aki egy humán lény, a szó mindenféle értelmében. Néhány évvel ezelőtt meg-, illetve visszahívott bennünket a gimnáziumunk szokásos évi, névadó ünnepi napjára, hogy vigyünk Babits-verseket, és vezessünk le egy beszélgetős féldélutánt a diákokkal. Nem volt rossz egyébként a kis összejövetel, bár alighanem számunkra emlékezetesebb, mint a megjelentek bármelyikének is. Mondjuk így: mi jól emlékszünk rá. Persze a protokollrész elmaradhatatlan egy ilyenfajta patinás gimnáziumban, így a szeánsz végeztével kis csomagokban ajándékot kaptunk: a gimnázium címeres pólóját, valamint egy-egy könyvet. Mi ez, nézem: Popper Péter. Az meg ki. Linda valami prózát kapott, hasonlóan "ismeretlen" szerzőtől.

Tehát felhívtuk, illetve Linda felhívta Dr. Á. A.-t, hogy elújságolja a nagy hírt: férjhez megy. Én csak szokásomhoz híven hallgatóztam. A kocsma túl zajos volt ahhoz, hogy odatapasszam a fülem a kagylóhoz úgy, hogy mindketten halljuk, így a beszélgetést Linda válaszaiból próbáltam követni. Igen, szerelem, hogy milyen?, olyan, ami számomra maga a tökély, ó, ó..sajnálom. Míg valaki férjhez megy, más temetésre.

Szóval Popper Péterről semmit sem tudtam abban az évben, és ez így is maradt. Annak ellenére, hogy Dr. Á. A. még távozásunk előtt gondosan ellenőrizte: a jó könyvet kaptuk-e. Emlékszem, ahogy megnézte, igen, igen, mondta, Kati, ez jó lesz neked, Lindsuka -- sose hallottam mástól ezt --, te meg ezt olvasd el. Nagyon jól tudtuk, hogy nem a gimnázium fektetett be holmi véletlenszerű ajándékokban, hanem Dr. Á. A. saját könyvespolcáról hozta nekünk személyre szólóan a könyveket. A helyzet minden kellemetlensége mellett ez mindenesetre felért egy profán áldással.

El is kezdtem olvasni a könyvet, de rövid idő után letettem. Legközelebb akkor hallottam a Popiról, amikor Attila mesélt róla valamelyik réveteg hajnalunkon. Majd egy szép napon, ezredévekkel később, leemeltem a polcról a sárga színű borítót, amit azon a gimnáziumi napon kaptam, és magammal vittem a metróra. A következő, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, az az este a Fillér utcában, amelyik valamely béna szakításunk előtt, vagy után volt, azt a napot követően, hogy befejeztem. Azért tudom, mert a Moszkva téren üldögélve olvastam a lemenő nap fényénél, és mert aznap este Varga Zoltánról és Láng Tamásról beszéltem az Attilának, akik a könyv utolsó portréi voltak, máig a legemlékezetesebbek, ha a Popperre gondolok. Na és azért is, mert a Belső utak könyve szétolvasott példányával távoztam tőle akkor hajnalban. Ahogy mondani szokták, a többi már történelem, de ez esetben szerencsére nem egészen az. Egyszer majd az lesz.

Kollégámmal a minap felemlegettünk Kosztolányi-verseket, és meséltem egy kicsit zsenge és fogékony korom irodalom óráiról. Irigyelte. Én pedig akkor eszméltem rá igazán, mennyire irigylésre méltók is voltak. Röhögök, ha arra gondolok, Linda ma is félszegen tárcsázza a számát, én pedig tiltakozom, ha hirtelen megkapom a kagylót. De jókedvemben röhögök. Azt sajnálom csak, hogy akkor még nem tudtam, amit ma is talán csak sejtek.

De azért ehhez fogható freudi elszólás nincs több az életben.