Mindenút bringaút és mindennap másnap. Mennyire kell az, hogy a reggeli hisztérikus-PMS-es agyfaszos hangulatokat néha felváltsa a bódult-fáradt nevetgélős, vihogósröhögős és szeretetteli baracklekvár. Imádom ezt a leheletnyi másnapot a vele járó megkönnyebbült fáradsággal, mindennap ezt kéne csinálni.

Szombaton fársángi maskarás mulaccság, és még nincs jelmezötletem, ami kétségbeejtő. A tavalyi delírium után arra gondoltam, hogy idén paranormális jelenségnek öltözöm, de ezt inkább megtartanám végszükség esetére, és kitalálnék valamit amit együtt tudunk csinálni a Kollégámmal. Bár ő meg beöltözhetne Mulder ügynöknek. Vagy Szkállinak. Emlékeztek arra a paródiára a Kretén magazinban...?
Nnnade mineköltözzem??!

Reggel kiderült, hogy a Kollégám, az komolyan, de igazán komolyan nem hallott még soha az Igazi Programozóról. Soha. Pedig az Igazi Programozó az egyik legelső magyar nyelvű nyelvemlék az internetről (ilyenformán a tihanyi apátság alapítóleveléhez hasonlítható), és még én is, a kis mazsola, aki ráfeszült a 33,6k-s izzó modemre, olvastam. Bár akkor még nem értettem, azt már akkor tudtam, hogy én biztosan hátulgombolós leszek, ha egyszer véletlenül. Aztán amikor elkezdték nekem tanítani a Pascalt, és még azt sem értettem..na akkor eldőlt. :-)

Kólát reggeliztem. Ideje rendelni valamit.

Ma délelőtt, amikor bementem dolgozni, meg akartam írni, hogy csak mostanában láttam, mennyi csinos, sőt mennyi szép egytemista srác van a világon. Gyönyörűek, némelyik, gondoltam. Aztán arra gondoltam munkába menet, miközben reggel ezek a mindenféle egyetemista srácok jöttek szembe, hogy azt is gondolhatnám, hogy mennyi, de mennyi időt szántam arra, hogy őket észre sem vegyem. És mindebből a sok évből, mindebből az a kelletlen köszönés maradt mindössze, ami ma este.

Amúgy meg kell mondjam, azóta, hogy overallban és pilótasapkában kis huligánokként nyomultunk öcsémékkel az általános iskola melletti dombon, a hatalmas vasszánkóval, szóval azóta nem hinném, hogy láttam akkora havat, mint ami mostanában esett és perpill éppen esik. Ennek örömére a múlt hétvégi működésünk eredménye:

 
Az odabent az én hátsó felem, és közben bent van még a Kollégám is. Ha minden jól megy, a héten építünk hozzájuk sáncokat (hozzájuk, ugyanis öcséméknek is van egy, pár méterrel odébb), és háborúzni fogunk. Én arra gondoltam, hogy le kéne permetezni vízzel, és hagyni hogy az ráfagyjon védelmi páncélnak.

Hejj, hát nem vicces egy dolog, hogy az ostoba ember a megfagyott vízzel játszik?:-)

szóval olvastam, hogy meghalt Salinger. első önző észrevételem, hogy igen, öregszem, mert ez már a második olyan eset, hogy egy teljesen ismeretlen ember halála megrendít (az első Merle volt, ó, a mester!). aztán olvastam a nekrológokat meg a gyászjelentéseket, és megint feldühített, hogy miért kell valakinek meghalni ahhoz, hogy eljusson az emberekhez, és hogy az emberek miért csak akkor kíváncsiak valakire, ha az a szalagcím, hogy "Meghalt J. D. Salinger"?

Tulajdonképpen rengeteg szerzővel, művésszel vagyok és voltam én is hasonlóan (vegyük csak a legutóbbi példát: Michael Jackson), így aztán az az ötletem támadt, hogy indítani kéne egy "Ma sem halt meg...!" rovatot, amelyben csöpp élccel annak örvendünk, hogy a véletlenszerűen választott művész él, alkot, továbbá némi információt szerezhetünk arról,

Amikor beértem a munkahelyemre az infopark végtelen hómezőin át ebben a hófúvásban, majdnem kitűztem az amerikai zászlót.

Van olyan, hogy valami azért emlékeztet valakire, mert annyira nem ő?

*

Tegnap, amikor a Schiff András befejezte Beethoven 3. zongoraversenyét a müpában, odafordultam a fateromhoz még a tapsviharban, és megkérdeztem: mennyi idő telt el? Most már biztos vagyok benne, hogy az idő csupán arra szolgál, hogy ne minden pontosan egyszerre történjen.

Az mindenesetre megváltozott, hogy - többnyire - először elgondolkodom, hogy a következő mondatom a hallgatót sértheti, megbánthatja-e, és ezután mondom vagy nem mondom ki. Tehát már csak akkor sértek vagy bántok meg valakit, ha úgy akarom. Ettől még félelmetesebb az ilyen esetek gyakorisága.

Álmomban írtam egy verses párbeszédet egy fiú és egy lány között. Fel is kellett olvasnom (Linda muterja egyből megjelent!); nagyon kellemes és szellemes volt, az volt a címe, hogy "Legyintés a gondolatra". A többire nem tudok emlékezni, és ez ma majdnem mindennél jobban bosszant.

Vajon miért van az, hogy bármiről, ami csak halványan felvetődik a kis agyamban, titokban már azonnal tudom, hogy úgy lesz? És főként: miért rágodom rajta heteket, mielőtt végül is úgy lesz?

Annyira imádom ezt a narancssárgás meleg fényt, ami hóeséses éjszakákon világítja be a hálószobámat.
És nagyon hiányzik a régi szobám, ahonnan esténként lehetett a hóesésbe bámulni. A nyolcadikról semmi sem látszik az egészből.

De amúgy ma mókás a kedv. Az állásajánlatot az előző cégtől még mindig nem kaptam meg, úgyhogy ma jelentkeztem oda, ahová az ex-Kollégám ment. Hogy elhagyhassam az exet. :-)

Februárban pedig ERRE megyek :-)

Vagyis ő jön ide, és nem pont ezt fogja játszani, de az majdnem mindegy is. :-) Muuuuuaaa.

Nem elég, hogy azt álmodom, megölöm az anyám, és az éjszaka közepén felriadtamban másodpercek telnek el, mire rájövök, hogy csupán álmodtam az egészet, de tegnap éjjel autóbalesetet szenvedtünk egy kis, piros autóval, amin átment egy kamion. Mindannyian túléltük, én is, a lány, akivel valamiféle meghitt kapcsolatban voltam, és rövid, csapzott, barna haja volt, az expasim is, és a negyedik személy is, akiről halvány fogalmam sincs, ki volt.

Néhányan kevésbé élték túl mint mások, így az expasim is, aki a földúton matricára lapított kocsitól néhány méterre vetődött, és pont úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Akkor odarohantam hozzá, nem törődve a minket körülvevő tucatnyi hasonlóképpen járt autóval; először azt hittem, meghalt, de aztán megmoccant, kétségbeesettem az ölembe vettem a fejét, és egyáltalán nem tudtam mit tenni vagy mondani. Akkor valaki segített a falhoz húzni és a hátát nekivetni ennek a világosbarna, köves és poros, sivatagira emlékeztető falnak, én pedig közben észhez tértem és előkaptam a mobilomat, tárcsáztam a 112-t, és alig ordítva közöltem a diszpécserrel, hogy azonnal küldejenek mentőt. Aztán körülnéztem, és odakiabáltam a többi embernek, hogy van-e szükségük mentőre, majd módosítottam a rendelést öt mentőautóra, akárcsak ha taxit rendelnék.

Viccakucorodtam az expasim mellé, aki sokkal jobban festett, mint az előbb, és beszélni kezdett hozzám, de már nem emlékszem, mit mondott. Makogott egy kicsit, és akkor a lány odalépett hozzám, kérte, hogy álljak fel, belenézett az arcomba, és azt kérdezte: te miért akarsz még bármit is egy ilyen embertől?

Hát erre ébredtem ma reggel. Nyomasztó.  

Sajnos pontosan tudom, mikor aludtam utoljára egy dunakeszi ház nappalijában a kihúzható ülőgarnitúrán, viszont akkor nem gondoltam, hogy másfél év múlva ismét felvirrad, illetve leáldoz ennek napja. Elég nagy a földszint, és nagyon üres, amikor nincs benne rajtam kívül senki, és ha odakint még esik és fúj is, akkor igazán távoli, ijesztő és misztikus is, így, ahogy itt vagyok benne.

Ahogy itt feküdtem tegnap este, becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy az Erzsébet utcai házban alszom azon az óriási ágyon, magam köré képzeltem a zöld falakat és mindent, ami közöttük volt, Jack Bauert a paplanra lábtájékon, és már ott is voltam, és az idegen és félelmetes zajok már a dolgok ismerős lélekvándorlása voltak, épp csak a vasgolyódobáló óriások hiányoztak a padlásról. És hirtelen az lett igazán félelmetes, hogy csak el kell képzelnem, és máris tényleg ott vagyok. Hogy az a hely még mindig létezik, csak beszorult az elmémbe.

Még emlékszem az első szobámra a káposztásmegyeri lakásban, aztán a másodikra, miután a bátyám elköltözött. Aztán Dunakeszi, meg az exem lakása, haha, és most meg Újpest, és tulajdonképpen már ez is épp elég, ha nem sok is, de ennél már csak több lesz belőlük: azokból a helyekből, amelyek fontosak voltak, és egyszercsak megszűnnek létezni, de nem törlődnek az elméből és az emlékekből, és egyfajta hiányérzettel vegyes patetikus misztérium veszi őket körül. Helyek, amelyeket már csak én ismerek, ahol már csak én járok, és csak én tudom, mit csinálok ott. Azt meg még én sem, hogy miért. Szellemként kísértek a múltamban. Néha jó lenne ilyenkor más szellemekkel találkozni, de azt hiszem, mindenki a saját múltjában kísért, és nem ér máséba átsurranni. Ez egész érdekes filmtéma lehetne..

Néha azt gondolom (most, hogy van már mögöttem néhány olyan év, ami nem a homokozásról és a kakasnyalókákról szólt), hogy elég nagy kiszúrás ez az egész emlékezetdolog. Mintha nem állna másból az élet, mint hogy egyre több emléket halmozunk fel. És olyan helyek maradnak hátra, amiket nem zabáltak fel a langolierek, és bár kellemes, örömteli meg boldog érzésekkel gondolok vissza rájuk, mégis csak mindből árad ez a csöpp kesernyés, irigy és sóvár íz, hogy elmúltak.

És az ember szinte fél megint otthonosan berendezkedni és megszeretni a meleg és barátságos helyet.

Legyen az valahol vagy éppen valakiben.

Amíg az első macskám meg nem halt, sose gondoltam bele, hogy lesz majd, amikor nem lesz ő. Öreg csont volt a jó öreg Mimi, de szívós, izmos, erős kis cica, és 16 év után nagyon sokkolt az a reggeli telefon. Most, két évvel később már 2,5 macska van mögöttem, mert bár Dr. Á. A. Pannának még maradt néhány élete, jobbára csak heti egyszer van láthatás. És egyre csak többen és jobban hiányoznak, és fognak hiányozni. Hát mire jó ez? 

Talán mégis fel kéne bérelnem néhány langoliert, és egyszerűen felzabáltatni velük mindent.

Az jut eszembe, amit egyszer Hamvas Bélától olvastam: 

"Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni."

Mindez persze énszerintem is valahol ostobaság (nem a H. B., hanem a többi), és csak azt bizonyítja, hogy még mindig elég sokmindent rosszul csinálok (vagy hogy a többi dolog van rosszul megcsinálva, vagy hogy én és a többi dolgok kisebb vagy nagyobb része egymás számára nem vagyunk maradéktalanul megfelelők, ...). De úgy döntöttem, hogy túljutok azon, hogy ezt újra és újra megállapítom -- ezért holnap belépek a Jobbikba, és kerítek magamnak néhány állandó értéket.

Amikor a Kisasszonyok című filmben az öreg Lorenz úr a beteges Beth-nek adja a halott lánya zongoráját karácsonyra, és ő leül zongorázni, és mindenki énekel, hogy "ünnepeljük a karácsonyt sálálálálá lá lá-lá-lá".
Faterom besétál, odaáll a fotel mellé, amiben üldögélek. Jó film, mondom. Hallgatja a zenét. Odasétál a zongorához, felnyitja. Leüt egy hangot, leüt egy másikat. Hümmög. Leüt egy harmadikat. Felkiált: 

- Fisz-dúr! Őrület!!

És kisétál.

Hát ilyen nálunk.
 

Ha az Árpád kórház mögött laksz, onnan tudod, hogy leesett a hó, hogy reggel fél héttől percenként indulnak és érkeznek a mentők. És az óvodások is háromszor hangosabban sikongatnak, mint máskor.

Ha a blogra lehetne énekelni, most fürdőszoba hangon elnyomnám Sinatrától, hogy Iiiiii'm dreeeeamin of a whiiite Chirssstmas....

Ma még zéházom egyet (mindjárt le is ülök tanulni), holnaptól pedig se egyetem, se meló már ebben az évben. Jó lesz.

1999:

- Én belédszerettem.
- Majd holnapra kialszod.

2009:

- Szeretlek.
- Beszéljünk inkább a fafestékekről!

EQ FAIL.

Notórius bloghanyagolás.

És amúgy arról álmodok, hogy hosszú, dús férfihajakban markolászom... Múú.

Megbaszott az a rohadt tetű, igló kapitány fejű buzeráns kaller, az. Fel tudtam volna rúgni ott helyben, még mindig fel tudnám, és megetetném vele a kilenc tetves órája lejárt bérletemet. Hihetetlen, mekkora gyűlölet ébred ilyenkor az emberben. Persze nem az a szerencsétlen faszjankó tehet róla, és persze, hogy én felejtettem el tegnap felvenni az új bérletet, de ettől még az van, hogy évi százezret fizetek azért, hogy a kula BKV-vel járhassak, és ez még mindig kevés arra, hogy néha neadjisten elfelejthessek valamit. Az mennyibe kerül, hogy ember lehessek?! A tetű anyjukat, azt. Mondom neki, hogy rohadt genya dolog a rendes embereket megbüntetni (biztos mindenki ezt mondja, de mit tegyek, mélyen bántja az igazságérzetemet, mert ismerek egypár bliccelőt, akiket persze sosem meszelnek le...), az meg persze szarik rá, hogy három évnyi lejárt bérlet figyel a tokban, csak azzal az okostojás faszkalap fejével nyomja a szent igazságot, hogy márpedig akinek nincs érvényes, az ingyen utazik. Ezzel persze nem lehet vitatkozni, de hogy jönnek ahhoz, hogy 3000 forintot elkérjenek ezért?! Bőven elég büntetés az, hogy be kell gyalogolni a nyomor Akácfa utcába, és szívni kell a BKV iroda levegőjét. Áh, fakk. Amióta itt dolgozom, ez már vagy a harmadik ilyen. Dögöljek meg.

Pff, most jövök rá, hogy a költözéskor figyelmetlenségből a saját kezemmel kidobtam 205 eurót. Hehe, ezt tuti megérdemeltem valamiért.

Szerintetek nem eszméletlenül vicces, ahogy azon a plakáton lenn a metróban egy narancsgerezden lovagol a család? :-)

Attól csak én húzom jobban az arcomba a sildet, hogy oda van írva kurvanagy betűkkel, hogy WOMEN'S SECRET, és alatta meg átlátszik a nő tizenhat négyzetcenti nagyságú mellbimbója?

Dögrováson, már megint. KkrrjjHHHhhHhGgggsdfffkkkhhHHHKkkhÖöÖöö. Nem nagyon van mit írnom. Ezer teendő és program gyűlt össze, de némiképp mégis csak unatkozom. Mostanában hamar elunom magam.

Az állásváltás még mindig csak a láthatáron, de talán még van esély, hogy januárral felmondjak. Jó lenne, mert már nem sokáig tudom mímelni a munkát, és főleg nem is akarom.

Unom magam most is. Bööeee.

A József Attila utcán sétáltam haza. Nem is tudom, mikor utoljára, hogy erre vettem az utat, de azok a fagyos téli hajnalok rémlettek fel, amik tavaly ilyenkor kezdődtek. A Zabhegyezőt olvastam, olvasgattam hazafelé a metrón így este. Most kezdtem Csak egy-két napja, újra magyarul az eredeti után. Most ez hat idegennek, az élet milyen viszonylagos, de amikor ahhoz a részhez értem, amikor a srác "öblöset fingik" a templomi beszéd alatt -- ezt a traumatológián olvastam akkor, amikor először rakták vissza a gipszemet --, szóval amikor ehhez a részhez értem, ismét kitört belőlem a visszafojthatatlan röhögés, amit három pohár bor után nem is igazán akartam visszafojtani. Könnykicsordulva nevettem szemben két külföldi pasassal, akik erre befejezték a bolti számla tételes elemzését, és majdnem olyan remeket derültek rajtam, aki a második megállónál már azon törölgette a szemét, hogy a büntetésül kapott lelki fröccsnél reprodukcióra már nem volt képes a srác, mert "nem volt formában", mint én az olvasottakon.

Szóval a József Attila utcán baktattam hazafelé, amin mindig úgy szerettem, többnyire csak mert így hívják, és kis híján elkezdtem szedni a lábam, mint annak idején egy évvel ezelőtt, hogy mielőbb hazaérjek Dr. Á. A. Pannához. Aki most már Dunakeszin lakik, és abban a percben is vélhetőleg pontosan azt csinálta, amihez a legtöbb kedve volt.

Lindával találkoztam az este, és felhívtuk -- felhívta, szokás szerint ő, amióta csak telefonon hívjuk, mindig ő hívja, és valamiért ez így van jól -- Dr. Á. A. Panna névadóját (no, nem névadóját, hanem akiről a nevét kapta), aki egy humán lény, a szó mindenféle értelmében. Néhány évvel ezelőtt meg-, illetve visszahívott bennünket a gimnáziumunk szokásos évi, névadó ünnepi napjára, hogy vigyünk Babits-verseket, és vezessünk le egy beszélgetős féldélutánt a diákokkal. Nem volt rossz egyébként a kis összejövetel, bár alighanem számunkra emlékezetesebb, mint a megjelentek bármelyikének is. Mondjuk így: mi jól emlékszünk rá. Persze a protokollrész elmaradhatatlan egy ilyenfajta patinás gimnáziumban, így a szeánsz végeztével kis csomagokban ajándékot kaptunk: a gimnázium címeres pólóját, valamint egy-egy könyvet. Mi ez, nézem: Popper Péter. Az meg ki. Linda valami prózát kapott, hasonlóan "ismeretlen" szerzőtől.

Tehát felhívtuk, illetve Linda felhívta Dr. Á. A.-t, hogy elújságolja a nagy hírt: férjhez megy. Én csak szokásomhoz híven hallgatóztam. A kocsma túl zajos volt ahhoz, hogy odatapasszam a fülem a kagylóhoz úgy, hogy mindketten halljuk, így a beszélgetést Linda válaszaiból próbáltam követni. Igen, szerelem, hogy milyen?, olyan, ami számomra maga a tökély, ó, ó..sajnálom. Míg valaki férjhez megy, más temetésre.

Szóval Popper Péterről semmit sem tudtam abban az évben, és ez így is maradt. Annak ellenére, hogy Dr. Á. A. még távozásunk előtt gondosan ellenőrizte: a jó könyvet kaptuk-e. Emlékszem, ahogy megnézte, igen, igen, mondta, Kati, ez jó lesz neked, Lindsuka -- sose hallottam mástól ezt --, te meg ezt olvasd el. Nagyon jól tudtuk, hogy nem a gimnázium fektetett be holmi véletlenszerű ajándékokban, hanem Dr. Á. A. saját könyvespolcáról hozta nekünk személyre szólóan a könyveket. A helyzet minden kellemetlensége mellett ez mindenesetre felért egy profán áldással.

El is kezdtem olvasni a könyvet, de rövid idő után letettem. Legközelebb akkor hallottam a Popiról, amikor Attila mesélt róla valamelyik réveteg hajnalunkon. Majd egy szép napon, ezredévekkel később, leemeltem a polcról a sárga színű borítót, amit azon a gimnáziumi napon kaptam, és magammal vittem a metróra. A következő, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, az az este a Fillér utcában, amelyik valamely béna szakításunk előtt, vagy után volt, azt a napot követően, hogy befejeztem. Azért tudom, mert a Moszkva téren üldögélve olvastam a lemenő nap fényénél, és mert aznap este Varga Zoltánról és Láng Tamásról beszéltem az Attilának, akik a könyv utolsó portréi voltak, máig a legemlékezetesebbek, ha a Popperre gondolok. Na és azért is, mert a Belső utak könyve szétolvasott példányával távoztam tőle akkor hajnalban. Ahogy mondani szokták, a többi már történelem, de ez esetben szerencsére nem egészen az. Egyszer majd az lesz.

Kollégámmal a minap felemlegettünk Kosztolányi-verseket, és meséltem egy kicsit zsenge és fogékony korom irodalom óráiról. Irigyelte. Én pedig akkor eszméltem rá igazán, mennyire irigylésre méltók is voltak. Röhögök, ha arra gondolok, Linda ma is félszegen tárcsázza a számát, én pedig tiltakozom, ha hirtelen megkapom a kagylót. De jókedvemben röhögök. Azt sajnálom csak, hogy akkor még nem tudtam, amit ma is talán csak sejtek.

De azért ehhez fogható freudi elszólás nincs több az életben.

Elég, ha egyszer nem dobod ki a tegnapit, örök időkre száraz kenyeret kell enned. Én is ezer éve csak egyetlen lépéssel vagyok lemaradva magam mögött. Ez azért is pikáns, mert nemcsak utolérni próbálok, de legalább üldöznek is.

Olyan dolog az év, hogy a végére van lerakva, mert minden oda ülepedik.

-- Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak.-- köhögte be a Nyugati téren a metróvezető a mikrofonba. -- Az Élmunkás tér következik.
 

Azért az kissé rémisztő, hogy a menstruációm első két-három napjában zöldbabnyi méretű, radioaktív-zöld színű, épp csak nem foszforeszkáló tablettákon élek.

Az Árpád kórház udvarának egyik oldalát egy üzletsor képezi, amely többek közt a "sarki boltból" áll. Ez ugyan nincs a sarkon, de amióta itt lakom, és a kapum melletti, szintén nem sarkon lévő sarkiboltom zárva, vagy ha ott nem lehet chio chipset vagy hosszúnarancssárgapallmallt kapni, naszóval végszükség esetén ez a másik tölti be a sarkibolt szerepét. Azért nem ez az egyes számú, mert tizenötször messzebb van a másiknál, valamint mert szaga van. Egy kövér, pöshedt pofa vezeti (gondolom, a tulaj), aki valószínűleg az anyjával lakik és sutyiban playboyt olvas a budin. Az egész üzletnek olyan izzadt hájszaga van, mint a csókának.

Tavaly szilveszterkor papok és kurvák bulit tartottunk. Nem sült el annyira jól, erről akkoriban bizonyára megemlékeztem, de ehhez a boltos pasasnak vajmi kevés köze van. Azonban míg aznap este az expasimat vártam itthon, már kész jelmezben leszaladtam egy doboz cigiért. A csávó persze szilveszterkor is ugyanabban a pózban gubbaszt a szagától bűzlő boltban, és nézi a szilveszteri műsort a tévében. Én belibegek neccharisnyában, forrónadrágra szakított sztreccsfarmerben, gigantikus dekoltázsból kivillanó fekete-piros melltartóban, tupírozott hajzattal és ordenáré sminkkel. Faszi szeme elkerekedik, és persze megállapodik a dekoltázsomon, majd szégyellősen a pultra süti. Én derülök magamban a helyzeten, hagyom, hogy zavarba jöjjön, és véletlenül sem húzom össze a felkapott dzsekimet. Kikérem a cigit, és míg a dagi a polcon matat, csevegni próbálok a magam szórakoztatására.
- Maskarás szilveszteri buli lesz. - mondom. Nem válaszol persze, csak elkéri az öthúszat, vagy amennyibe akkor került a cigi. Odaadom, és míg a kasszával ügyetlenkedik, tovább genyáskodom, hogy zavarában mondania kelljen valamit.
- Kitalálja, minek öltöztem? 
Erre már el is vörösödik, és szégyellős gyermekként válaszolja:
- Tudom. De nem mondom.

Muhaha. Ma megint nála vásároltam úgy két-három kilónyi csipszet és pár lityó kólát, ahogy azt némely punnyatag másnapeste szoktam. A változatosság kedvéért a tévét bámulta. Miközben válogatom a hagymás-tejfölös, paprikás, meg a többi szajrét, feltűnik, hogy kivételesen nem a Barátok köztöt nézi, hanem ugyanazt a Légikatasztrófák című műsort a National Geographicon, amit én is. Ez egyébként egy remek sorozat, mindig néztem, kivéve azokban az időkben, amikor hetente repültem Frankfurtba és vissza. Szóval kiszalad a számon, hogy jé, én is ezt nézem (annyi csipszet vettem, hogy azt reméltem, társas összejövetelnek gondolja, de így lelepleztem magam), és erre a csávó, aki még akkor is folyton csak kussol és bámul, ha nincsen éppen zavarban, néha komolyan kételketem, hogy képes rá, naszóval magától beszélni kezdett, méghozzá lenyomott egy kétperces monológot arról, hogy mennyire gyalázatosan szenny, amit a kertévék tolnak szombat esti műsor gyanánt, és hogy inkább ezt nézi, mert a Csillag születik meg a többi mind kalap szar. Nem igen volt kedvem hozzátenni bármit is azon túl, hogy nézze ezt, mert tényleg jó kis sorozat, de mindenesetre tanulságos, ha már a százas ikújú bamba boltosarc is okádik attól, ami a katódsugárcső innenső oldaláról látható.

Hát ilyen az élet mostanában.

- Ez most úgy néz ki?
- Ez most úgy néz ki, mintha azt akartad volna, hogy úgy nézzen ki.

Van az, amikor találsz egy piszkozatot az outboxodban, benne se címzett, se téma, se egy félmondat. Valamikor, valakinek akartál valamit mondani, de az egész odafagyott az idő egy alkalmatlan pillanatába, és már ott is marad, elveszve, örökre. Valahol szomorú ez.

Olykor, így éjjel egy táján, mégis csak némileg megalázó, hogy madárkák és mackók vannak a zongoratankönyvemben. :-)