Próbáltam ma eltéríteni magam a blogolástól. Hovatovább működött. Volt, illetve még van is ez a Pandora nevű szerzemény az interneten, amit annak idején a huszonkettedik életévemben fedeztem fel, és egész új prespektívákat nyitott a máig igen gyér, de akkor ezáltal némileg gyarapodott zenei ízlésemben. Ma eszembe jutott egy feldolgozás, amibe akkor beleszerettem az említettnek köszönhetően, és lám, még érvényben vannak az akkori login adataim, mi több, megőrzött minden thumbs up jelölést kapott dalomat. Nem volt rövid idő végighallgatni őket, de egy amolyan bestof válogatást ki lehetne hozni belőle. Nyomorultul késő van, de nincs kedvem aludni, úgyhogy néhányat elteszek ide befőttnek, most úgy döntök.

Eléggé furcsa volt végighallgatni őket. Egy rövid, de emlékezetes életszakaszhoz kötődnek, amiben semmi konkrét nincs; mint azok a filmek, amiket megnéz az ember, és később mindössze arra emlékszik, mit gondolt róluk. Még akkor is, ha azt, hogy kurvajók voltak.

Ami az egészet indította: 

A második, ami beugrott. Itt már találhatunk egy egész élvezhető klipet is. Nekem külön az a kép tetszik, ami a kanapé fölött lóg a falon. 

Eszméletlenül giccses darab, de valamiért a fülnek kedves:

https://www.youtube.com/watch?v=1MibKBAnjhU (nem embeddable, ööhö, igazából nem is kell meghallgatni)

Valami egész más, nagyon cuki darab: 

 Ez pedig egy rettenetesen cuki klip szerintem. Annyira szomorú, ahogy a kis lufik sorba vannak rendezve. Egyből valaki jutott eszembe, aki már úgysem olvassa ezt, ezért nem küldöm neki. 

Érdekes, hogy mennyire hétköznapi, és én egyenesen beleszerettem. És ezt sem. Ez a lány viszont rettenetesen szép. Szerintem.
We'll wake up dreaming. 

Hogyan kell lényegében semmitmondó, de a készítőket rendkívül szórakoztató klipet csinálni? Amúgy egész klassz kis szám, embeddelni csak a "reversed" verziót lehet, ami igazából a valódi kronológia, és sokkal izgalmasabb visszafelé nézni (gyönyörű, ahogy egy shotra vették fel az egészet), de azt nem lehet, így hát: 

https://www.youtube.com/watch?v=AaqSyhqGwqc -- a reversed reversed

és odafelé: 

 Aztán egy eszméletlen gagyi, és talán be se válogattam volna, ha nem lennék nyomorult.

Újabb iszonyat cuki videó nagyon cuki zenével. Ha lenne hivatalos klipje, akkor is ezt választanám. Semmiről sem szól, csak arról, hogy létezik, és ez épp elég. Kellemes emlékek rémlettek fel. Nekem is van egy hasonló videó a fejemben, kár, hogy csak egy, kár, hogy csak a fejemben, kár, hogy egyre rövidebb. 

 És a végére valami rohadt mód ide nem illő, csak szimplán..

Hát ennyi. Talán megjárja.

Amikor ott álltam az Esztergomi bazilika kellős közepén a főoltárral szemben, bámulva a szemben lévő freskót, akkor egyszercsak halálra rémültem attól az iszonyatos, apokaliptikus összhangzattól, amivel az orgonista rátenyerelt a hatalmas orgona manuáljaira. Mintha a pokol angyalai jöttek volna fel dorbézolni. Egyszer muszáj lesz elmennem oda egy orgonakoncertre. A hülye japánokon röhögtem viszont nem igazán jóízűt, akik azonnal elkezdték fényképezni a zenét.

Az volt még vicces, amikor megérkeztünk ebbe a szoci panzióba, fel a szobába, mint ócska szeretők a nyolcvanas években, olyan Cseh Tamásos-Máté Péteres érzésem volt, és a Kolléga meg lazán végigheveredett az ágyon, és meg kell mondjam, valamiért teljesen odanemillő vagány érzésem támadt.

Harmadik napja tévelygek érzelmeim mocorgó labirintusában, egyelőre ismerkedve a hellyel, a kijutás különösebb szándéka nélkül.

Tegnap este pedig felhívott az Oktatóm, akinek kisebb balesete volt mostanában, mint értesültem, és amikor Esztergom felé áthajtottunk a helységen, ahol él, ráküldtem egy jobbulás és mikorrandizás sms-t. Megígértem, hogy visszahívom ma délután, mert éppen a csajommal randiztam, és hangos volt a Prága kávézó. Persze, hogy otthon felejtettem a telefonom. Bosszantás.

Télre előszedtem a bőrtáskámat, amelyben megtaláltam a Coreline és a titkos ajtóra szóló márciusi mozijegyeket, és eszembe jutott a puszi, amit a westendben fél óra várakozás után kaptam, amikor rajzfilmfigura hangom volt. Hiányzott. 

Vasárnapi hóbortomban anyáméknál felejtettem a telefonomat, és hétköznapi leszaromságomban tegnapig nem is vettem a fáradságot, hogy érte menjek. Azzal együtt, hogy minden nemfogadott hívásomról értesítést kapok, 1 db sms-t kaptam, az is spam volt. Ja nem, kettőt, a másik arról érkezett, hogy lejárt a randivonal előfizetésem :-D A tanulság, hogy lemondhatom a nemfogadott hívásokról érkező sms szolgáltatást.

Korábban vettem ugyan a fáradságot, 21 év után, a nyelvhelyesség órámra újságcikkeket keregélve véletlenül jövök rá, hogy tulajdonképpen a Nádasdy Ádám apjáról elnevezett utcában lakom, na, laktam, amióta az eszemet tudom. De hogy az az utca hogyan került oda, az igazi rejtély.

De jó lett volna tudni a költözés előtt! Most megint olyan taplók laknak ott, akik még ennyit sem tudnak.

Van egy haverom, a Miklós, akinek anno a főiskolai újságban külön rovata volt, a Miklósoldal, ami minden műfajon kívül állt, a srác egy teljesen egyedülálló idióta, zseniszerű vonásokkal és akkor még óriási, drótos tapintású ősemberszerű hajzattal és arcszőrzettel. A Miklóssal úgy lettünk barátok, hogy váratlanul beállított az első IPM elmebajnokság döntőjére, ahol ex-Attilával nyomultunk a bajkál-tavi expedícióra, amit persze nem sikerült megnyerni, de nem is ez a lényeg, hanem hogy Miklós, aki önszorgalomból és kváziismeretlenül irkált nekünk az újságba, megjelent az Arany János utcánál a döntő előtt, ahová a cimborákatt hívtuk.

A kék csapat voltunk, és velünk együtt minden szurkolónk kapott egy-egy kék színű elmebajnokságos pólót. A Miklós valamilyen furcsa okból nagyon megkedvelt minket, és az IPM-es pólóját nevezte ki ünneplőnek, és ettől kezdve jeles alkalmakkor (mint fesztiválok, nagyszabású bulik, tavaszi és őszi túrák, szerkesztőségi évzáró bulik) mindig ezt viselte, míg egy ilyen neves alkalommal a biztonsági őrök le nem tépték róla néhány gyomorszájöklözés és pofon kíséretében. Mondta a Miklós, hogy sajnálja ugyan az ünneplő pólóját, de nem bánja, mert méltó véget ért.

Van nekem a szent gólyatáboros pólóm, amit kisgólyaként kaptam 2002-ben, és amit sosem viseltem ugyan, mert fehér, és amúgy sem hordok pólót, de azért nagy becsben tartogattam, hogy majd öregkoromban elővehessem nézegetni. Aztán két éve mégis abban festettem a dunakeszi házat, mert jólesett. És lettek rajta kék, bordó, zöld és sárga festéknyomok, amikkel már sokkal jobban nézett ki a maga tróger módján. Tavaly ősszel festettem benne a mostani lakásomat is, és még több festéknyom lett rajta, amitől nem nézett ki jobban, de a múlt nyomát hordozta, és ez tetszett. Aztán nemrég gondoltam egyet, és szanálásra ítéltem, mert valójában tényleg elég szarul nézett ki, és festésen meg falcsiszoláson kívül már úgysem lehetett másra használni. Nos, ma az egykori szent gólyatáboros pólómmal takarítottam ki a budit. Hát így múlik el a világ dicsősége. Miklósnak nem mondom el.

az van hogy visszakaptam a gipszemet és még egy fogkrémet sem todok kinyitni egyedül ráadásul bekötötték a digitvt úgyhogy halomra nézem a filmeket a nácikról meg a légiközlekedésről és amúgy sincs kedvem írni ami kivételesen jó értelemben vett

Nem haltam meg. Pedig tegnap meg akartam várni a napfelkeltét, hogy a biztonság kedvéért már ma legyen, amikor elalszom, de egyszerűen nem jött a hülye nap, én meg már nagyon álmos voltam. Úgy látom, végül mégis csak megérkezett, ahogy a mai nappal a jól ismert őszi borongás is.

Este idegen nyelv- és stílusgyakorlat meg alkalmazott nyelvészet órám lesz.

aztán most rájöttem, hogy van jobb annál sokkal, mint amit én eddig

csak időbe telik, amíg

Több, mint másfél év alatt még egyszer sem estem bringával, így statisztikailag itt volt az ideje ilyesminek. Teljesen tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tegnap reggel az Árpád híd utáni HÉV-felüljáró előtt épp rá akarok kiáltani a fószerre, hogy NE HÚZD RÁÁM!!, aztán arra, ahogy érzem, hogy a levegőben vagyok, és látom, ahogy a sóderes föld közeledik felém. Arra gondolok közben: na tessék, tudtam, hogy rámhúzza a hülye..most aztán eltaknyolok, ráadásul kurvára gyorsan jön felém, na ne, ez ráadásul kavicsos!, de közben nem érzem a testemet, mintha elmúlt volna a kiterjedésem, és pánikmentesen veszem tudomásul a tényt, hogy bazz, ez bizony fájni fog. Majd belefeledkezem abba a mindent kitöltő tompa, kongó és szürke puffanásba, amivel lefejelem a földet.

Visszagondolva rettentően izgalmas és érdekes az egész, persze a másodpercek múlva fölém hajoló ismeretlen, test nélküli emberi fejek alatt, síró és nevetőgörcsös sokkos állapotban még nem éreztem feltétlen annak. A végeredmény egy darab gipszelt kéz, egy csinos, fehér neccharisnya a fejen és számos zúzódás a szaunában puhult testfelületeken, melyekkel ismét én lettem a családi látványosság (Úristen! A Katival már megint történt valami!! - így anyám a telefonban).

Mit gondolhatott az a szomszéd, aki múmiaként, összetörve ácsorogni látott a bejárati ajtóm előtt, amin egy nagy, sárga CM-plakát díszeleg?

Legutóbb azt mondta valaki, hogy milyen szomorú a blogomat olvasnia. Küldöm neki ezt a posztot, amit jókedvemben(!) az ásés blognak írtam. Majd nekik is küldöm, hátha kikerül. Addig is ősbemutató.

***

Menstruálás

Némely lányok 10 évesen már menstruálás, mások 14 évesen értetlenkedés, félés. Szülőktől nem kellőképp felvilágosulás, dolgokra egyedül rájövés, utánaolvasás (internet persze még nem levés, így jobbára Bravo magazinban olvasás), iskolában promóciós csomagot kapás (fiúknak kíváncsiskodás, de őket be nem avatás, nekik meg nem mutatás, lányokra megsértődés), egy szép napon mégis meglepődés, mit tenni nem tudás. Muternak nem szólás, barátnők előtt szégyellés, pedig róla beszélni akarás, meghasonulás. Titkos naplóba beleírás, fiútestvér naplót ellopás, kinevetés és csúfolás, de ő kisebbnek levés, úgyhogy jól megverés, helyben hagyás, ő többet nem pofázás. Muternak mégis szólás, de témának kellemetlennek levés. Betétvásárlás, boltban elpirulás, eladó persze férfinek levés. Benne kényelmetlenül érzés, elcsúszás miatt folyton parázás, para beigazolódás, bugyimosás. Megtanulás, hogy vér csak hideg vízzel kijövés, először persze nem azzal próbálkozás, nem is sikerülés, kedvenc bugyi szomorúan kidobás.

Menstruáció rendszertelennek levés, sosem tudás, megjövéstől félés, kimaradásnak örülés, aztán váratlan pillanatban mégis megjövés, nem örülés. Idővel rendszeressé válás, megszokás, heteket számolás, naptárban vezetés. Bátrabbnak levés, tampon kipróbálásra gondolás. Boltban tampon vásárlás, még mindig kicsit elpirulás, eladó úgyis mindig férfinak levés. Tampon kipróbálás, mellékelt használati utasítás részletes elolvasás, leguggolás, felhelyezni próbálás, belülről furcsának érzés, nem tudni, tampon jó helyen levés-e, de hamar rájövés, megszokás, profivá válás. Tamponnal tisztábbnak érzés, kényelmesebbnek levés, életminőség-javulás, tovább nem parázás. Tampont gyakran cserélés, nehogy baj levés, madzag megfogás, kihúzás, vécébe dobás, de ha túl gyakran cserélés, kihúzni nehezen tudás. Tampon vízen úszás, gyenge víznyomáskor nem lemenés, otthagyni nem akarás, öt méter budipapír rádobálás, hatszor lehúzás, mire végre eltüntetni sikerülés. Közben néha pisilés (2 in 1), hóbortosnak levés, új tampont betenni elfelejtés, rájövés, vécébe visszamenés, környezetnek hasmenésesnek nézés. Ha csak pisilés és tampont nem cserélés, tampon madzagja átnedvesedés, gusztustalannak érzés. Budipapírral megszorongatás, szárazzá tenni próbálás, de inkább kisebb tampon használás és gyakrabban cserélés, vagy tampon madzagjának betuszkolás, hogy nedvesnek kevésbé levés.

Teljes hozzászokás, de ahogy növés, fiúk csúfolás elkezdés, folyton erre utalás, ez némileg bosszantás, de többnyire vele nem törődés, fiúkat anyjukba elküldés, tökönrúgás.

Tamponnal strandra menni is tudás, bár a fertőzésektől félés, mert ilyenkor PH érték megváltozás, bízás, de egyszer úgyis elkapás. Fürdőruhából tampon zsinórjának kilógás, barátok szólás, zavarba jövés, iszonyat égés, bokor mögé bújás, legkevésbé feltűnően visszatuszkolni próbálás, de arra járó kisgyerek úgyis meglátás, anyját megkérdezés hogy a néni mit csinálás, anyja azt hiszi magadhoznyúlás, kisfiút kézen fogva elrángatás, már csak röhögés.
Premenstruációs szindrómálás, hisztizés, másokkal gorombának levés, muterral reggel fésülködés közben oridbálás, mint amikor csalánra hugyozás. Első napokon alhas görcsölés, fájás, tesiórákon részt venni nem akarás, tornatanár pasinak levés, előtte megalázkodás, de csak a futás alól felmentés. Leleményesebbé válás, véletlenül mindig Cooper-teszt idején menstruálás, többieken aljas módon röhögés, miközben iskolakört futás. Tanárnak észrevevés, hogy már három hete menstruálás, jó hazugságot hirtelen nem találás, de tanárt magadban jól kiröhögés, az egészbe beleszarás, iskolakört így is csak a sarokig futás.

Fájás ellen gyógyszer keresés, Béres patika megtalálás, gyógyszer kurvanagynak és zöldnek levés, de azért kipróbálás, hatékonynak levésnek örömmel konstatálás, ismételt életminőség-javulás. Végképp elfogadás, élet részének levésnek tekintés, korábbi parázásokra mosolyogva visszagondolás. Táskában tampont mindig hordás, amikor kellés persze otthon hagyás, Trefort kert budijában másik lánytól kérés, másik lány rendesnek levés, adás, megkönnyebbülés. Máskor Gödör budijában másik lány tőled kérés, te is rendesnek levés, mosolygás, adás. Barátnővel sokat együttlevés, egyszerre menstruálás, legalább valakinél tampon mindig levés.

Szórakozóhelyen pasit megismerés, nagyon bejövés, ivás, izgatottnak levés, táskában cigi után zavartan kotorászás, helyette véletlenül tamponos doboz elővevés, enyhén égés, de rajta jót röhögés.

Szexuális életet meghatározás, olyankor nem dugás. De pasit nem zavarás, úgyhogy mégis dugás, de nem túl gusztának levés, lepedőmosás, többet ilyet nem csinálás, megfogadás. Ha ezután pasi veled ilyenkor találkozni nem akarás, elgondolkodás, pasit kérdőre vonás hogy neki csak a dugásra kellés, pasi tagadás, hebegés-habogás. Önérzetesnek levés, pasit anyjába elküldés, vele többet nem találkozás.

Párkapcsolatban levés, fogamzásgátló szedés, menstruációnak óramű pontosságúnak levés. Persze gyógyszert bevenni többször elfelejtés, ciklus felborulás, azonnal megjövés, vagy két hetet késés, terhességtől félés, terhességi tesztet megvevésen gondolkodás, abortusz árán filozofálás, két hét után végre megjövés, menstruációnak kivételesen örülés. Együtt élés, pasi „mit hozzak a boltból?” megkérdezés, tampont mondás, pasi tampont hozni nem akarás, arra hivatkozás, hogy a nagy választékbban kiigazodni nem tudás, de igazából csak égőnek gondolás, vagy pénztáros csajt tamponvásárlás közben fűzni nem tudás, tamponok között magát ostobán érzés. Tamponos doboz neki megmutatás, pasit a boltba szépen elküldés. Persze másmilyen tampon hozás.

Párkapcsolatnak vége levés, gyógyszert abbahagyás, ciklus ismételt felborulás, csak öt-hat hetenként menstruálás, eléggé furcsállás, de a tampon árán spórolásnak örülés. Tablettaszedéssel felhagyás után heteket számolni elfelejtés, mert tablettaszedés közben erre szükségnek nem levés és ehhez könnyen hozzászokás, utolsó menstruáció időpontjára nem emlékezés, határidőnapló eseményeiből kisilabizálás, folytonos készültségben levés, de szerencsére már elég rutinosnak levés, gondot nem okozás, csupán bosszankodás, hogy megint számolni kellés. Férfiakat irigylés, viccből terhesnek lenni akarás, hogy hónapokig odafigyelni nem kellés levés, de fiatalnak levés, pasinak nem levés, távoli ábrándnak maradás.

Öregedés, menstruáció elmaradás, klimaxolás, de erről egyelőre nem sokat tudás.

***

Ha azt gondolom, az örök szkeptikus Poppernek igaza van, amikor bármit lehetségesnek tart, akkor lehetségesnek tartom, hogy nincs igaza, és nem lehetséges bármi. Vagyis nem értek vele egyet, de csakis akkor, ha egyetértek vele. És ha ezt gondolom, az azt jelenti, hogy nem ezt gondolom, azzal a feltétellel, hogy mégis.

Ha nem lennék lusta, megpróbálkoznék felírni ezt formális logikával.

Nem hatásszünet, hanem nincsen időm írni. Bekkhóm, móka és vidámság, többnyire. Jó a permanens itthonlevés tudata.

Majd a hétvégén írok, ha sikerül.

Addig is beraktam volna egy videót, de nem engedi embeddelni. Linkelni már ósdi, úgyhogy ennek a posztnak így tényleg semmi értelme nem lett.

Egy a legszörnyűbb álmaim közül az volt, amikor azt álmodtam, ébren vagyok, az ágyamban fekszem, és hallom, ahogy valaki matat a nappaliban. Megpróbálok megmozdulni, de nem megy, érzem a tagjaimat, de ólomnehezek, percekig próbálkozom a szemhéjamat felnyitni, de az sem sikerül, mintha elkábítottak volna, és közben valaki folyvást mozog és matat. Aztán érzem, hogy belép a szobába és odajön az ágyhoz, felemel a hónom alatt és a térdhajlatomnál, és nekem háttal vonszolni kezd, a szemem résnyire kinyílik, és elmenőben látok magam előtt egy széket egy piros adidas hátizsákkal. És ekkor felpattan a szemem, ott fekszem a saját hálószobámban abban a pózban, ahogy álmodtam előtte, sötét van és csönd. Pislogok néhányat, és megmozdítom a jobb mutatóujjam. Sikerül.
Ezután kurvára féltem felülni, de kimentem, körbenéztem az üres lakásban, és ellenőriztem, hogy zárva-e az ajtó. Zárva volt.

Az este (egész pontosan inkább ma hajnalban) lefekvés után az ágyban eszembe jutott, hogy vajon nem felejtettem-e el megigényelni a jövő heti utazásomat, mert ha igen, akkor hétfőn nem jutok el Frankfurtba, ami némiképp kellemetlen lenne. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy csak akartam-e, vagy meg is tettem, és alighanem ezzel a kétellyel aludtam el. És azt álmodtam, hogy jövő hétfő van és Frankfurtban vagyok, az ottani irodában beszélek valamit a projektmenedzserrel, és akkor hirtelen bevillant, hogy mégis hogy kerülök ide, ha azt sem tudom, leadtam-e a kérelmemet. Néztem a pasast és rájöttem, hogy még mindig nem emlékszem, ha viszont így van, akkor nem lehetek itt, hiszen akkor már tudnám, hogy leadtam. Ez a kis logikai hiba zárlatot okozott az álomban, alighanem rájöhettem, hogy álmodom, és abban a pillanatban fel is riadtam belőle. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy vagy túl sok kétszer megnézni a Waking life-ot, vagy túl kevés.

Visszaaludtam amúgy, és az Oktatómmal álmodtam, bent voltunk a főiskolán, pártfogolt barátocskám államvizsgája előtti napon (tehát a jövőben), folytak az előkészületek, és emlékszem anyámékra, akik rejtélyes okokból megjelennek, egy hűtőre, amiből kiömlik egy üveg lezáratlan fehérbor, az assembly oktatómra, akibe az a fajta szemrebesgetős, csinosan felöltözős, ábrándozós szerelmes voltam két vagy három hónapig úgy huszonkét-huszonhárom évesen, amelyik a gimnáziumból nálam kimaradt, majd egyszer elvitt motorozni, és ezzel csettintésre el is múlt az úgynevezett szerelmem, de azóta is szívesen látogatom, ha a főiskola felé járok. Szóval emlékszem rá is, de legjobban az Oktatómra, aki álmomban persze kívánalmaimnak megfelelően fiatalodott tíz évet, rendkívül jóképű és fitt volt, és kézzel írtam neki valami levelet arról, hogy miért nem kéne nekem olyan pasi, aki napi tizenkét órát dolgozik, és közben annyira szerelmes voltam, hogy ébredés után még percekig hevertem az ágyban az érzés után sóvárogva, míg csak el nem illant végleg.

Néhány óra múlva sárgadinnyével, szőlővel és borral álldogálok majd a Batthyány téren az Attilára várva, akivel a nagyszerű esti program az, hogy füvet szívunk, teret és időt görbítünk, vonalmenti integráljuk magunkat, vagy egyszerűen csak véreres szemekkel bámulunk át egymáson. Ki tudja, és mit is számít.

Talán az utolsó közös úgynevezett nagybevásárlásunk volt az exszel valamikor tavaly nyáron. Ő már el volt költözve rég, de még együtt voltunk (ez némileg abszurdul hangzik most, akkor nem tűnt annak, jé, ez még csak a hetvennyolcadik ilyen a héten), azt hiszem, akkor voltam utoljára a korában, nem mintha számítana. Bor, szárazkaja, tampon és budipapír, ilyesmi lehetett a sorrend, ahogy mindig. Emlékszem, nem volt jó napom, de odaálltunk a gazdag budipapír-kínálat elé, és megláttuk az állatkás vécépapírt. Nyulak, kutyák meg cicák figyelnek rajta kétségbeesett, kérlelő szemekkel, a legszomorúbb állatkák a világon, teljes, tiszta tudtában a rájuk váró sorsnak, ha gazdára találnak. Nagyon jót nevettünk, és az állatkák a bevásárlókocsiban, majd az ő mellékhelyiségében landoltak és rettegtek tovább.
A múlt héten -- ritka alkalom -- vásároltam, és amikor az öblítők között matattam a spár polcain, viszontláttam régi barátainkat, és eszembe jutott ez a hétköznapi kis pillanat a múltból. Természetesen voltam elég nosztalgikus ahhoz, hogy megvegyem, így most az én mosdómban szomorkodnak, az ex pedig, nos, minden kitérőmkor eszembe jut. Ahogy az imént is.

Amúgy most már nem keresgélem az Axe Phoenix-et az after shave-ek között, és nem tétovázok előtte percekig, míg végül úgyis megszagolom, de kedden egy kollégámmal ebédszünetben lementünk a matchba, és valaki a pénztárnál ezüst színű Hugo Boss parfümöt viselt, és arrébb kellett lépnem két lépést. Keserédes két dolog ég bele teljesen az emberbe: a sziluett, amit ezres tömegben is felismersz, és az illat.

Ja, és ha már úgyis altájon járkáltunk ma, azzal a remek hírrel is szolgálhatok, hogy felkerült a netre a seggem. :-)

Nem nézek gyakran tévét, de így is sikerül részesülni néhány irreális reklámban, amik kiütik a biztosítékot. Az egyik a jelenlegi élvonalból, amelyben a zsiráfmamának mutáns vaddisznó kölykei vannak, és (a büdös lakásában!) egy páviánnal randevúzik. Szegény gyerekek nem csoda, hogy megzavarodnak a biológia órán. 
Ám a kedvencem az, amelyikben a mutter megérkezik a lányához, és a hogylétéről érdeklődik, az pedig egyből a lényegre tér: "még mindig székrekedésem van" (magyarul: "még mindig nehezen megy a szarás!"). Ezer éve akarom elsütni ezt valakinek, de valahogy sose kérdezik, hogy vagyok. Anyám néha, de ő meg nem értené.

Erről a reklámról amúgy mindig az jut eszembe, amikor úgynevezett székletmintát kellett vinnem a köjálhoz. Már maga a mintavétel rettentően vicces volt, ahogy guggolok és pislogok bele a budiba, szemlélem a termést (az pislog vissza rám), és találgatom, melyik részéből lenne a legpompásabb minta a köjálos elemzők számára (egyszer szívesen meghallgatnék egy elemzőt a munkájáról). Majd a kis kanálkaforma célszerszámmal mint egy adag fagylaltból, lenyesek belőle egy darabot és elcsomagolom. Nekünk polcos a budink szerencsére, de Lindáéknál csúszdás, és egyszer elmesélte, ő hogyan szerezte be a maga mintáját egy nejlonzacskó segítségével, az mondjuk sokkal viccesebb volt. Nem baj, szóval megszereztem a friss, illatos mintát, és elindultam vele a Váci útra. Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy konkrétan egy darabka szar van a táskámban, és szerettem volna ezt az abszurd, remek tényt megosztani az összes útitársammal a villamoson, persze csak magamban röhögcséltem helyette. Ellenben kiötöltem, hogy ha tényleg ez a helyzet, akkor kötelességem tisztességgel eljárni és oldani a közerkölcsön egy kicsit, becsületből, méghozzá úgy, hogy a bejelentkezéskor a kanyargó sorban fennhangon kérdezem meg, hogy "TESSÉKMONDANI, A SZART HOL KELL LEADNI?". Sajnos a valóságban a kanyargó sor belőlem és egy szende nőcskéből állt, aki ráadásul előttem állt, és szégyenkezve, dadogva suttogta be az ablakon, hogy aizé, a mintát, tudja, a szék-let min-tát, azt hová kell vinni, de ahhoz se a kérdés, se a válasz nem volt elég halk, hogy ne halljam, és ezzel tönkretették az egész tréfámat. Azóta is neheztelek, mert sokkal jobb volna úgy mesélni, hogy ésakkor odaálltam, és az arcába kiabáltam, hogy...

Na szóval most van egy újabb kedvenc reklámom: a nyolcévesforma kiscsávó bejelenti az anyjának, hogy kakkantania kell, az meg kézen fogja, "jól van, gyere, menjünk". Nem is tudom, úgy emlékszem, én nyolc évesen már ki tudtam törölni egyedül, és nem feltétlen számoltam be róla a szüleimnek, nem baj, tehát mutter kézen fogja a gyereket, és budiirányba kezd orientálódni, de a kölyök közli, hogy nem jó, mert ő a Petiék vécéjében akar kábelt fektetni. Egy ideális világban persze úgy szólna: "de én a Petiék budijába akarok szarni!", de hát nem lehet minden tökéletes. Azért a reklám így is üt: elképzelem, ahogy a srác becsönget a Petiékhez, csókolom, jöttem kulázni! (Á, már vártunk, fáradj be!) Aztán telecsokizza a Petiék klotyóját, anyuka meg örül, mert nem neki kell takarítani. 

Nnna... ugyan ma is véreres szemekkel keltem, holott az éjjel is megaludtam a nyolc órát, némileg helyre került a lelki világom, vidáman dolgozom és vidáman gondolok az esti hazamenetelre, a holnapi leutazásra és a fesztiválhuligánkodásra Baján. Viszont ezt a véreres szem-dolgot egyáltalán nem értem, csöppet aggaszt.

Tegnap Wiesbadenbe látogattunk négy kollégával, nem mondhatni, hogy igazán festői városka, de azért eléggé cuki, részben Anglia urbánusabb vidékére, részben Ausztriára emlékeztet, tavacskák és parkok, szökőkutak, bébikacsákok, masszív épületek, házacskák egymás hegyén-hátán, városháza és egész méretes templomok, de nem is ez tetszett igazán, hanem hogy az egész olyan valószerűtlen volt, mintha valami sajtófotó kiállítás képeibe kerültem volna bele. Rá kellett jönnöm, hogy az iroda és a szomszédos hotel közti ingázás enyhén szólva ingerszegény -- szabályosan megijedtem a főutca hömpölygő embertömegétől.

Egyéb nemigen van, Attilától kaptam nagyjából 6 oldalnyi elemzést közös dolgainkról, ha lesz időm, úgy huzamosabb több óra háborítatlanul, akkor leülök, végigolvasom, és válaszolok. Addig hagyom ülepedni a dolgokat bennem is és benne is. Lesz rá idő, mert úgy néz ki, jövő héten ismét végig idekint leszek. Nna, majd meglátom.

Viszont amit mindenképpen meg szeretnék őrizni az utókor számára, az az, hogy álmomban BAJNAI GORDONNAL SMÁROLTAM. :-D Csokitó szerint ezzel Magyarországot csókoltam meg, és bizonyára a honvágyam tanújele, és érdeklődött, hogy Magyarország visszacsókolt-e, pedig igazából ő smárolt le engem. Szerintem a HírTV-hiányom is közrejátszhat - az utóbbi hónapokban azt a perverz szokást vettem fel, hogy reggelente a HírTV-t nézem/hallgatom, hehe, pedig emlékszem én még azokra a sértődésekre ex-Attilára, amikor nem bírtam tévét elviselni az ébredés utáni intim percekben, nos, az emberek változnak - szóval talán ez is bejátszik, de hálistennek viszonylag hamar felrángatott álmomból az ajtómon kopácsoló hispán takarítónépség. Aztán ahogy fogmosás közben töprengtem az álmon, felrémlett az az évekkel ezelőtti, amikor meg Gyurcsány Ferenccel smároltam, valahogy akkoriban, amikor friss kormányfő volt, azt hiszem. De ez már tényleg eléggé okádék, a Gordonka legalább cuki a maga módján, van egyfajta őszinte, gyermeki pajkosság az arcán, mely némi bizalmas szemérmességgel vegyül, és ez az egyveleg erotkusan egész vonzóvá teszi. :-D

Hát nem cuki? :-D Muhahaah.

Egyébként pedig, ha nem lenne elég a fura élményekből, van egy ráadás, meg annak egy slusszpoénja. Tegnap este fél tizenegy tájékán szállok felfelé a metróra a Nyugatiban annak reményében, hogy ha már úgyis túl késő is van, és túl fáradt is vagyok a klimpírozáshoz, egy korai lefekvés még befigyelhet, hogy majd ma, majd ma jó legyen. Aztán a Kálvin térnél jövök rá, hogy annyira megszoktam már, hogy mindig a bal oldali metróra szállok a Ferenciek terén, hogy emiatt most rossz irányba megyek. Füstölgök egy kicsit, hogy milyen hülye vagyok, aztán metróról le, korsszing, 5:30-at mutat az óra, anyukám ne, de egyszercsak azt veszem észre, hogy valami bölcsész- és hittérítőfej nőcske úgy kezdett hozzám beszélni, hogy észre sem vettem. Valamit nagyon szorongat, na, gondolom, biztos valami csóró költő akarja már megint eladni nekem a verseskötetét. De gyakorlatilag nem hallom a gondolataimat, mert ez a beszédkényszeres nő csak mondja és mondja, hogy á, én is az egyikről a másik szerelvényre szállok át, biztos nem lehet véletlen, hogy ő is, és ha már így alakult, akkor... És a csaj komolyan azt hiszi, hogy valamilyen kozmikus együttállás vagy isteni akarat, hogy együtt bénáztuk el szerda este a metróraszállást, és már jön is az, hogy van neki 83 költeménye, amik az emberekről szólnak, és mondjak egy számot, és megtudok valamit az életemről, mert ő felolvassa azt a költeményét. Végignézek a csajon, nem szakadt, nem igénytelen, valószínűtlennek látszik, hogy pénzt lejmoljon a jövendőmondásért, ráadásul túl tompa az agyam, hogy bármilyen ellenérvet felhozzak és közöljek vele, és túl fásult vagyok elküldeni az anyjába, úgyhogy mondok egy számot, ő meg már szaval is.

Nem vagyok egy költőfejedelem, de ilyen elbaszott verset rég hallottam, sőt nem is vers, ahogy magyarázza később a metrón, hanem verses tanítás, és elmeséli, hogy ő már tudja az élet értelmét, és most már csak az a feladata, hogy elmondja másoknak is. Nem beszél egyébként címeres faszságot, tulajdonképpen, ahogy elnézem és hallgatom, sajnálom is a szerencsétlent, alapvetően egy csökkent értelmi képeséggű egyed számára akár hasznos is lehet ez a levegőt kapkodó magyarázás meg az ujjal vezetős felolvasás (gyorsban felolvasott még hármat, mire felocsúdtam az elsőből), de hogy pont engem szúrjon ki egy ilyen grafomán, beszédkényszeres, keresztetviselős szentecske, azt némileg helytelennek érzem, meg főképp megterhelőnek.

Neki persze marhára mindegy volt, mert kurvára egy szót sem kell szólnom, nem is tudnék, mert az egész metrókocsi izzad az egymásra toluló, összevissza csapongó, félbehagyott gondolatfoszlányaitól, de örülök is, hogy nem vár megerősítést és nincs szüksége vitapartnerre sem, nyilván szereti magát hallgatni, én meg úgy csinálok, mintha érdekelne, csáválgatom a fejem meg bólogatok, és várom a Forgách utcát, hogy végre leszálljon. Már majdnem ott vagyunk, amikor megszólal, hogy na még maradt pár percünk - mintha valami rádióműsorba csöppentem volna - és mondjam már el neki, hogy mit is gondolok erről az egészről. Már majdnem nyitom a szám, hogy elmondjam a fentieket a grafomán-kényszeres tehetségtelen költőről, aki ő, de nem akarom megbántani, úgyhogy eltöprengek egy percre, mit hazudjak. Ez pont elég volt arra, hogy ő újra beszélni kezdjen, és tulajdonképpen még akkor is erősen gesztikulálva hozzám beszélt, amikor már leszállt a szerelvényről.

Én meg csak ekkor vettem észre, hogy a pasi velem szemben nyíltan túrja az orrát, és zabálja a saját fikáját.

Ha jól számolom, tegnapelőtt óta már négy szexuális jellegű atrocitás áldozata lettem. Az első a káposztásmegyeri öreg csóka volt, aki a mackónadrágból húzta elő a rongyos farkát, hogy nekem mutogassa (annak még volt is időm utánaszólni, hogy ahhoz nem elég nagy, hogy mutogatnia kéne, még mielőtt felpattant a versenybicajára és komótosan eltekert), a második a Szilvupléből hazafelé történt, amikor két kanos harmincas pasas közül az egyik állt neki lengetni a farkát nekem és az öcsém barátnőjének, akit aztán az öcsém úgy fejbekúrt lendületből, hogy végül őt kapták el a szomszédos szórakozóhely biztonsági őrei.

Aztán nemrég az Árpád hídon lehettem szemtanúja egy újabb beteges faszmutogatásnak, amikor valamelyik reggel biccajjal munkábajövet azon a félkörön tekertem át Pest felől Budára, ahol le lehet menni a szigetre, és aminek a kellős közepén egy csávó állt, rácsnak támasztott bringával, és engem meglátva a farkát lóbálva. Ennek csak beintettem, bár elgondolkoztam, mit szólna, ha lepattannék a bicajról és megkérdezném, hogy mia  FASZT csinál ő tulajdonképp, vagy esetleg csuklóból tökön rúgnám, de ennyi mersz sajnos ha van is bennem, sajnos csak később jut eszembe egyáltalán.

Mindez még semmi ahhoz képest, ami tegnapelőtt történt valahol a metróvonalon a Ferenciek tere és az Árpád híd között. Éberkómában szállok fel a szerelvényre, de a zongorám miatti lelkesedéstől vidáman, valahogy este fél nyolc-nyolc körül. Első ülés balra a korlát mellett szabad, leteszem magam, pillednék el, amikor hallom, hogy a velem átellenben ülő tróger csávó ciccegni meg pisszegni kezd nekem, paskolgatja az ülést maga mellett, hogy hé szöszi, gyere, gyere, ülj ide... Undorító arckifejezése van, simán le tudnám hányni, de jobb a békesség alapon elintézem valami odavetett undorgó fintorral, aztán keresztbe tett karokkal és a falnak vetett fejjel bekómálok, bezárt szemekkel hallgatom a metró kattogását és gondolok a zongorámra folyamatosan.
És egyszercsak arra eszmélek, hogy valaki megfogja a mellem. Köpni-nyelni nem tudok, beletelik egy másodpercbe is, mire felfogom, hogy a gusztustalan faszkalap átsündörgött ide, míg nem figyeltem, kivárta, hogy kinyíljanak az ajtók, hogy megfogdoshasson, majd ostobán vihogva kibaktathasson a kocsiból. Utána nézek, még látom a bamba, önelégült vigyort azon az ostoba képén, valamit oda is vetek, hogy kurvanyád vagy hasonló, de ledöbbentségemben azt sem tudom, mit kezdjek, visszafordulva pedig ugyanezt látom a többi ember arcán, akik mind engem bámulnak... Rettentő égő és megalázó, végignézek magamon, és legalábbis remélem, hogy nem gondolják, hogy ez a trógert görény, ez nekem valami ismerősöm volt, aki megtréfált egy kis csöcsörészéssel, aztán szorosra fonom a krajaimat egymásban, és dühöngve ücsörgök tovább a helyemen. Mert ezt tudom tenni.

És igazából csak annyit akartam az egésszel, hogy a fentebb említettek mindegyikének egyenként a jó édes kurva anyját.

Na két napnyi mélytorok módszerrel történő intenzív szopás után most hirtelen kihúzták a számból a black cock-ot, pedig még legalább egy órát kéne idebent a hatodik emeleten, az üres irodában dudorásznom, vagy valami, miközben el sem bírom mondani, mennyire szeretnék már otthon lenni, megsimogatni gyorsan a szőrfejet, aztán nekiesni az új zongorám csomagolásának. :-)

Kábé mostanra zökkentem vissza a pesti kerékvágásba, amiből az életem egyik legjobb bulija zökkentett ki Orfűn. Félelmetes, hogy legfeljebb fél nap kell, hogy a sátras fesztiválokon tökéletes természetességgel tekintsek az aktuális állapotra, és ne csak azt felejtsem el, hogy én a negyedik számú kerület nyolcadik magaslati emeletén lakom egy lakásban, hanem azt is, hogy dolgozó-pénzkereső, rezsifizető, szavazó, porszívózó, vécépucoló tagja vagyok egy társadalomnak, szóval hogy egy életből kiszökkenni fél nap nem sok, annyi is elég, egy hosszú hétvége után visszatuszkolni magunkat viszont sokkal hosszabb, és még fájdalmas is olykor. Szerencsére a fájdalom tűszúrásjelleggel érkezik, mert azét egyáltalán nem rossz nekem itten, bár mostanában egyes égtájakról a változás szele fujdogál, amitől már most pánikolok is becsületesen.

Tudniillik a legnagyobb para most az, hogy másik projektre megyek, aminek egyrészt velejárója, hogy a következő két hónap hétköznapjainak jelentős részét Frankfurtban fogom tölteni, ami mondjuk még egyáltalán nem lenne baj, ha nem azt jelentené, hogy utána másokkal kell majd ezen együtt dolgoznom, amihez pedig arra van szükség, hogy a hétköznapjaimból nyolc órát majd ezekkel a másokkal töltsek együtt egy másik irodában, másik asztalnál, másik másik másik dolgokkal. És ez most, kivételesen nemcsak az általános parám az ilyen nagyszabású változásoktól, hanem konkrét, jól definiálható, és számomra nagyon sokat jelentő és értékes dolgok hiányától való félelem. Mert nemcsak arról van szó, hogy már előre tudom, mikor lesz az a poén, amin a Zoli kollégám a maga sztoikus módján felröhög a túloldalon, hanem hogy ezekkel a srácokkal (messze az élen persze Csokitó kollégával, akit épp tegnap vittem el kajálni a szomszédos olasz vendéglőcskébe) én nagyon, de nagyon, de úgy, ahogy soha korábban, még a gimiben vagy a főiskolán sem. És nem nagyon tudom meg nem is akarom úgy elképzelni magam nagy cégünk kis irodájában, hogy a Csokitó kollégám nem ül itt mellettem, hogy nem csetelgetünk és nézünk össze, hogy nem itt bonyolítom magántelefonjaim nagy részét, nem vele, velük beszélem meg (magán)életem fontos és lényegtelen, intim és hétköznapi dolgait, és úgy egyáltalán: hogy nem úgy élünk itt napi nyolc órát (ami messze több, mint amennyit az ember bármely barátjával vagy hozzátartozójával tölt), ahogy az elmúlt lassan egy évben. Már a gondolattól is teljesen befordulok és olyan szomorú leszek, hogy sírnék. Úgyhogy a misszió az, hogy bármilyen eszközzel meggyőzöm a Csokitót, hogy velem kell jönnie a másik projektre, és akkor minden jó lesz. Csak az a para, a legkevésbé sem biztos, hogy személyes varázsom és a Frankfurtban tengetettem napok hiányérzete elegendő lesz ehhez. Nyűű.

Ezen kívül ugye vettem egy zongorát, szóval anyámék és én közösen megleptünk engem negyedszázados születésnapom alkalmából egy gyönyörűséges zongorával, amit...már mindjárt indulhatok kicsomagolni.
Egyéb nem nagyon van: apró bosszúságok és apró örömök színezik olykor ilyenre, máskor olyanra a kedvet, de mostanában visszatért az alapvetően vidám természetem, és nem vagyok hajlandó semmin zavartatni magam, ami ezt borzolgathatja.
Ó ja, és végre, nyolc hónap után ismét létrejönni látszik a héten egy találka az Oktatómmal, akit még nem tudom, hova viszek, de oda nagyon.

Ma reggel már megint rámjött az a para, ami még akkor is menetrendszerűen megérkezik, ha hetek, hónapok óta tervezgetek egy-egy tényleg fantasztikus eseményt, és amikor épp már célegyenesbe fordulna a dolog, az benéz, megáll a küszöbön, és unottan azt mondja: hát nem tudom, mit mond, mert ma úgy rábasztam az ajtót, hogy füstölt, de előtte még páros lábbal seggbe is rúgtam a rend kedvéért, majd  elégedetten beállítam a zuhany alá, és már tudtam, hogy egynéhány órával később tűkön ülve fogom várni, hogy induljak már.

És most a seggemen ülök az irodában, de már bennem van a bugi, és látom magam, ahogy a Keletiben Áron cimborámmal és egy-egy sörrel fejenként felszállunk a vonatra meg kidugjuk a fejünket az ablakon. Választófejedelmi despotikusan király hétvégre számítok, és

HEPPI FISÖRMEN DENSZING OLDÖNÁJT :-D

Lekoptam Orfűre!

diszkobéjbeeeee

Volt ám forgalom a hétvégén, e! Ami azt illeti, nem csak itt, hanem ott is, aminek ez itt a horizontális kétdimenziós merőleges vetülete és vonalmenti töltéssűrűsége, de megint túl rövid volt a hétvége ahhoz képest, hogy volt benne például kajának, szexnek elbaszása, meg másnak a meg-, meg volt benne Tony Hawks's pro skater vasárnap délután, meg egy kevés részegeskedés, és nevetés, sírás, fél hétkor fekvés, zsiráfetetés, választási műsor ... kvantitatíve, úgy nézem, kimagasló vége lett a hétnek, kvalitatíve már van, amin esetleg vitatkoznék, az érzelmi abszolútérték ismét a bárányfelhők seggét döfködi. Én pedig amúgy köszjólvagyok.

De sajna a blogolás nem tartozik a a munkaköri leírásomba, úgyhogy ilyenekről és egyebekről még egy kicsivel később, ha nem zsibbadnak le teljesen az ujjhegyeim este a faterom zongoráján.

Kijött ez az új Quimby-kisalbum, és félve arra gondoltam: öregem, ez szar. Bár a legutóbbi album klasszra sikerült, kreatív megújulásra képesnek mutatkozott a banda, volt még mit mondania, nem véletlenül kaphatta a kilégzés címet. Mintegy: kifújt.

Ez az "Ajjajjaj" című jelenség tulajdonképpen kiábrándító. Már a címe is, ami egyben a refrén fele, olyan, mintha csak a Kiss Tibi egy stokin üldögélne a kockás abroszon gőzölgő húsleves mellett, és azt gondolná: ajaj, bazmeg, most mihez kezdünk?? És akkor a nagymuter azt mondja, egyél szépen, kisfiam, mert kihűl, ő meg eszik, aztán leül a nappaliban a szőnyegre dominózni, és ha olyan helyen élnénk, akkor pattogna a kandallóban a tűz, és a Kisstibi arra gondol, jaj de szép is az élet, csak szeretni kell, gyerekek. Ami príma, örülünk, hogy jól vagy, Tibi, de három év után ezt megírni, amit gyakorlatilag még a Ganxsta Zoli is megénekelt már, na ne viccölj, e!

Nem hiszem egyébként, hogy teljesen komolyan gondolta (ha mégis -- annál rosszabb). Tény, hogy nagyon fülbemászó a dallamka, de zeneileg mintha nem is próbált volna a korábbi színvonallal versenyezni, egy picit mintha a Diligramm kedves, bájos dallamossága köszönne vissza, de hiányzik belőle az az intimitás, és a szöveg és a zene között feszülő ellentét, az a szöveget a dallam bájával feloldó briliáns érzék, ami akkor annyira szerethetővé tette a szendvicsembert. A refrén női popvokáljától egyenesen a hányinger kerülgeti a kedvetlen hallgatót.
A szöveg szinte közhelyes, méltatlan, egyetlen erőssége a kitűnő ritmikája, dinamikája. Az unatkozó zseni kínjában, mindenen túl már csak ezzel játszogat.

Az albumon lévő többi számról csak azért nem szólok, mert azok egyáltalán szóra sem érdemesek, többszöri hallgatás után sem emlékszem rájuk. Az angol vonalat pedig egyáltalán nem értem: itt vannak ezek az arcok, akik olyan fantasztikus módon használják csodás nyelvünket, hogy az már gyönyörteljesen fáj -- mi a flitteres lófaszért kell ez az angolososság?

Mindezt nagyon szomorú volt végiggondolni, és annyira kétségbe estem, hogy Esztert kérdeztem róla, akivel bár évente ha egyszer beszélünk, olyankor is msn-en, és ehhez hasonló furcsa apróságokról, de attól még tudom, hogy ilyen kérdésekben lehet rá számítani. Azt mondta, sajnos egyet kell értenie, bár abban bízik, hogy ez  csak valami kísérleti lemez, és ezután jön ki majd - mindenki megkönnyebbülésére - az új, klassz album, de végül ő is csak annyit mondott: *naiv*. Lehet, hogy a Quimbynek hamarosan ki kell mondania: "semmi többet nem tudok elmondani. Kérem, kapcsojjaki!" És szar ez, nagyon, de inkább kopjanak le tisztességesen, menjenek bárzongoristának, költőnek vagy bohócnak, minthogy végignézzék és végignézessék saját vergődésüket.

Persze, ezt csak én mondom. Ki tudja.

Olyan vidáman keltem ma, hogy egyből elszomorodtam.

A háborúra hamarosan csak egy halvány, világos heg fog emlékeztetni a tenyeremen, ott, ahol a heccből véletlenszerűen magam köré dobált kézigránát repesze belefúródott, amikor random módon fölröbbant, ott, ahol időzött egy darabig, és ahol többé nincs helye, mert nem hagyom, hogy tovább szurkáljon belülről, a bőr alól, amibe belegyógyult. Felcser!

Addig is kibekkelem technikai szünetre hivatkozva, minthogy a heggé válásban fontos szerephez jut a leendő hegre tekert tizenként redőnyi géz, mely miatt funkciójában némileg károsodott a jobb kéz. Pedig lenne mit írnom, sőt e párnapos szótlanságot mentális termékenység kompenzálta, és volt legalább két olyan kósza és homályos gondolatmag is, amit ha óvatosan közelítve (nem kapkodva utána, nem ám) megszelidíthetnék és barátokká válhatnánk, kicsírázhatna, és akár értelmet is adhatna valamelyest a szópatakocskáknak, apró, csöndes tóvá szélesítve őket, amin nyugalomban pecázhat jó zsákmányra a vándorvezős kenyérgalacsinokkal is, és bármikor visszatérhet megmártózni, ha piszkosra fáradt.
Na persze lehet, hogy az egész csak délibáb.

Ezzel kívánok kellemes hétvégét saját magamnak:

Ja meg persze ezzel: :-)

Cukiság. Péntek van, és nincs világvége hangulatom. És világkezdete hangulatom sincs. Majdnem úgy érzem, az kéne, hogy nyugtalanítson, hogy rendítetlen jó kedvem van, de szerencsére csak majdnem.

Olyan-e vagyok, mint anyáméknál a kapucsengő: kesztyűben mit sem lehet vele kezdeni, ha kalapáccsal ütögetném vagy hősugárzót tartanék elé, akkor sem történne semmi, mégis már a legenyhébb, ember által kifejtett nyomásra is éles sípolással reagál.

Ja, és ha már jó kedvnél tartok, muszáj leírnom, hogy fél év után végre (dobpörrrrrgés) megérkeztek a SZENT AJTÓIM! Szétrúgnám őket, hogy dögöljenek meg, ha nem kerültek volna 100 rongyba, és holnap a szerelőket is szétrúgnám, de szerencsére nem leszek otthon. :-)

És egyéb fejlesztések is vannak: beszereztem egy fürdőszobaszekrényt, és egy hálószobaszekrényt is, bár utóbbira még várni kell 1-2 hetet. El sem tudom hinni, hogy az a büdös, nyolc négyzetméteres ól, amit hálószobának hívtam eddig, emberi formát fog ölteni (és végre nem egy bútorlappal lesz eltorlaszolva). Én biztos valami sekélyes ember lehetek, de egyszerűen feldob és jó érzéssel tölt el, ha tiszta és takaros a környezetem, ha rendes és nett minden. BIZTOS EZZEL IS KOMPENZÁLOK VALAMIT. :-D

És még annyi, hogy mókásan szánalmasnak találtam, hogy a csávó egy SÖRRE kívánt meghívni. Nem vagyok sznob (legalábbis ilyen szempontból pont nem), de ha férfi lennék, biztosan nem sörre invitálnám a hölgyeket, épp, hogy csak hozzá nem téve, hogy "a sarki kocsmába", mer ott kettőhúszér csapolnak ászokot. Megvan annak az ideje és módja, amikor egy nő meg egy pasi sört iszik együtt, de könyörgöm, ha még egy pasi sörözni hív, arcon röhögöm.