Tegnap írtam egy posztot lényegében a hanyatló egészségemről, avagy a gép fizikai állapota, de képtelen volt ez a nyomor blog.hu publikálni, ezt egyfajta felsőbbrendű kritikának tekintve hagyjuk is. 

Különben elrabolták a hétvégémet:-), így a hétvégi posztok a változatosság kedvéért elmaradtak. A mai estémet is elrabolták, csak most mások, és nem annyira, ezért a mai poszt is elmarad, ellenben közlődik az elmaradása. Sajnos érzem, ahogy szivárog el a felgyűlt sokaság, mint biciklikerékből a bárok (áhh), és a következő hétvége ismét nem az öncélú írásbeli makogásé lesz, mert ismét eljött egy őszi túra -- bár persze ki tudja, ezúttal csak a Cserhátba megyünk, mintha az elmúlt években egyre Budapest felé konvergálnánk, ki tudja, a tavaszi túrát talán a Gellért-hegy megmászásával tudjuk le, szóval a Cserhátba megyünk és ki tudja, Hollókőn már jártam ugye, és eszményibb helyszínt a zenehallgatásra és kapcsolt részeire mi mást lehetne elképzelni, mint egy kerek erdő közepét. Így talán fogom magam, és a Cserhátban fogok blogolni, például, a méltánytalanul mellőzött Haydnről vagy a Beethoven 7. szimfóniájának lassú tételére írt Loussier-variációkról, vége valahára. 

Ma egész nap talján népekkel kellett csevegnem mindenféle szakmai dolgokról, kifolyólagosan nélkülöznöm kedvenc barátaimat, pont egy hétfőn, ráadásul egy ilyen hétfőn, így hazafelé szigorú 1 pálinka (csak az egészség kedvéért, ugye, hogy ne mondjam, a kasvirág tinktúra génkezelt változata..) és 1 pohár nem mellesleg remek, számomra új, Gere-féle Athus cuvée után automatikusan kapcsolt az ujjam a CD26-ra (tudniillik a Glenn Gould-kollekció 26-os számú darabjára a három őrület Bach-zongoraversenyre), és ezt észrevettem, és rájöttem, hogy a kezem már automatikusan kapcsol a CD26-ra, valamint a CD10-re például, ami pedig az első és második partitát tartalmazza többek közt (a többek az olasz koncert, haha), és most esett le, hogy hát igen, ez az idei ősz. Mert amikor az ember keze automatikusan kapcsol valamire, mint mondjuk a tavalyi év tavaszán (és nyarán és még őszén is) a Hiperkarmára pontosan abban a pillanatban, amikor készen érzi a reggelt a kapu előtt a biciklinyeregbe való felpattanáshoz, szóval amikor az ember keze ezt csinálja, akkor megvan az a zene, ami az adott időszakot fémjelzi, mert végül is mire is emlékszünk egy-egy időszakból, ha nem illatokra (hogy ne mondjam, tavaly az ősz első, jól ismert illatára teljesen egyértelmű érzéseim támadtak, és az még csak az ősznek az illata), szóval illatokra emlékezünk, és hangokra, és ne adj isten, ez utóbbi jelenthet zenét is, mondjuk egyeseknek. És akkor megállapítottam, hogy ez az ősz (valahogy mindig az ősz, mindig ez az ősz, az ősz egy ilyen entitás, hogy mindig ez a francos ősz), ez lényegében a második partita, meg az első partita ötödik tételének az első menüetje (megengedhető: talán a második is), és a D-dúr, az f-moll meg a g-moll zongoraverseny, na meg, persze, a Goldberg-variációk, és talán egy kis Clair de lune, mondjuk, de azért legfőképpen mégis a második partita meg a zongoraversenyek. A két éve ősz, az például Philip Glass Metamorfózisa, na meg a Philip Glass- és Ravi Shankar-féle Passages, azt például, mármint a Passages-t, máig nem tudom anélkül meghallgatni, hogy a Fillér utcai gangon érezzem magam belga sörökkel és ezüst színű Dunhillel, és mondjuk tipikusan nem olyan, mint a Hiperkarma, amit ma már újra felteszek a bringán, és túl sok fűződik hozzá, hogy bármi is különösen fűződhessen, hanem olyan, amiből az ember emléket csinál, mint egy eltett parfüm néhány utolsó cseppje, és előszedi olykor, nagyon ritkán, vicces, de ezt például, hogy elrakom a régi parfümöt, a Hugo Boss parfümömmel csinálom, a sajátommal, ez milyen beteg, hozzáteszem, az első dolgom volt adott pillanatban azonnal lecserélni, hozzáteszem, előszedegetni például nem szoktam. Szóval a második partita, meg a zongoraversenyek, töprengtem, ahogy hazafelé koptattam a járdát a József Attila utcában, és arra gondoltam, talán elteszem majd őket is befőttnek, és nem mintha a jó öreg Bach nem írt volna elég mást, de hát annyira szeretem őket, hogy biztos, hogy nem úgy lesz, hanem úgy lesz, mint a Hiperkarmával, amit annyira szeretek, hogy nem tudtam eltenni, és akkor mi marad majd ebből az őszből, ha nem a második partita meg a három őrület zongoraverseny. A Goldberg-variációkról nem is beszélve, amiknek egyébként a Bruno Monsaigneon-féle Gould-felvétele elvileg a napokban érkezik, szóval még a Goldberget is el lehetne, vagy legalább a huszonötödik variációt, ha minden kötél szakad, és persze a sarabande-ot, de ahhoz már tényleg minden kötél szakad, és azért minden kötél az sosem szakad. De lehet mondjuk, hogy marad a BWV 106, meg a kettős zongoraverseny, amelynek dúdolására ébredtem egy végtelen idővel ezelőtti vasárnapon vagy szombaton, a BWV 1060, amiről nem is tudtam, hogy ez a jegyzékszáma, de különösebben meg sem lepett, miután például a bankkártyám pinkódját is egy egyszerű művelettel származtatni lehet a születési dátumom MMDD jegyeiből, azt egyébként, mármint a 106-ot állítólag egy temetésre írta Bach, én nem hinném, a Némethy Attilának sem szabad azért feltétel nélkül hinni. 

Egyébként tudtátok, hogy a frankó Beethovent követő felejthető Berlioz után a héten Strauss "a hét zeneszerzője", amit kicsit fáj kihagynom (legalábbis ma és holnap), de azt például tudtátok-e, hogy a Magyar Rádiónak rendkívül jólfejlett műsortára van, ahol vissza lehet hallgatni bármelyik adást, ami több, mint 1 perce elmúlt, én persze nem vagyok az a visszahallgatós típus, egyrészt mert akkor többé nem kéne foglalkoznom a szabadidőm eltöltésének mikéntjeivel, más- és javarészt pedig sorsszerű elvnélküliségből, meg az élő adás varázsa okozta kiszámíthatatlanság érzésének öröméért (például a Muzsikáló délutánban sosem írják le, mi lesz a program -- vajon miért?), illetve ennek hiánya okozta élményvesztés miatt. Egyébként a későromantika, visszatérve Strauss-ra, talán a legizgalmasabb időszak a teljes zenetörténelemben, úgyhogy érdemes volna belefektetni némi időt, de majd az is eljön, gondolom. 

Most október van, és a szeptember után a november megint izgalmas hónapnak ígérkezik, többek közt jegyem van, ha már úgyis szóba jött, és nyilván emiatt nem bánkódom annyira, szóval jegyem van Strauss Metamorphosenjére, ami ki fogja sütni az agyam élőben, de durván, és ha ez nem lenne elég, szereztem még jegyet egy Kurtág-együttes, ami már alapvetően beteg, előadására, a program Kurtág: Jelek, játékok és üzenetek, Bach: Táncok és korálok, ez is kemény hálistennek, kárpótlás, amiért kihagytam a múlt(?) hétfőn Strauss Burleszkjét, de ha egyszer a nyomor müpában adták, ahová lassan rühellek elmenni. Ezen kívül még egy Dohnányi-Schumann-Liszt zongoraest is befigyel az MTA-n, hejj, és ugyanazon a héten Bogányi-féle, részemről chopinmaratonnak, a müpa által a Chopin-év csúcspontjának nevezett ámokfutás, ami messze nem lesz annyira jó, mintha mondjuk másfél éve hallgattam volna, amikor szerelmes lettem Bogányi Chopinjébe, még bőven az előtt, hogy feltűnt volna, mennyire affektál, és még többel azelőtt, hogy feltűnt volna, hogy valóban és szóban is affektál (ami persze Chopinnél, mint talán egyszer már gondoltam ilyet, szinte nélkülözhetetlen, sőt kívánatos, persze, csak ha az ember még nem hallotta Érdi Tamást). Arra a szarra persze két jegyem van, gondoltam magamban, de persze ilyet nem illik leírni, és a jelző nyilván a két jegyre vonatkozik, nem magára a szarra. Hogy úgymondjam.

Egyébként találtam egy olyan felállás, hogy Magyar Virtuózok Kamarazenekar. Ha bárkit is érdekel a véleményem, ami nyilván nem, hát hogyan nevezeheti így magát egy felállás, a ki nem növő szőr is feláll tőle a hónaljamon, én aztán el nem megyek. Ha lenne egy zenei formációm, Intergalaktikus Felharmonikusoknak nevezném, vagy valami, de ha valaki ideáll, és azt mondja, én vagyok a magyar virtuóz, körberöhögöm tökegyedül.

Nos, talán aludjunk, ma sem olvastam ki a Bernhard-könyvet. 

 Ma este, ahogy baktattam hazafelé az Üllői úton ebben a szerelésben, a fehér, szivecskés pulóverben a farmerhez, rajta nyitott, cipzáras bőrdzseki, zöldátmenetes finom anyagú sál félig itt, félig ott lelógva, csíkos, kötött csöveskesztyű saját kezűleg levágott ujjvégekkel, a hülye szőke fejem, és rajta mintegy glóriaképp ez a túlméretezett AKG fejhallgató, amiben, úgy döntöttem, hazajövök, szóval ahogy ebben a körülbelül utcagyerek-felszerelésben és a hanyag tartásban bandukoltam, megláttam magam az egyik üvegtáblában, és rájöttem, hogy ki vagyok. A meghasonlott Holden Caulfield. :-D Az. Muhaha. Csak a szarvasvadászsapka és az összetört bakelit a fejhallgatóvá, valamint Bach digitális zongoraversenyeivé lényegültek.

Persze valójában csak egy összevissza balek, aki sznob társaságban azt mondaná az öltözködési stílusára, hogy eklektikus, csak, hogy szórakoztassa saját magát, és hajnali fél háromkor meg ezen töpreng ahelyett, hogy felhozná a heti alvásátlagát hat órára. 

Különben eszelős volt hazajönni abban fülesben, a városi zaj (pl: metró!) nagyjából felét teljesen kiszűri, és a maradékot is jelentősen tompítja, csak sajnos az mp3-lejátszóm nem képes kellőképpen meghajtani, ezért a belső hangerő is elmaradt a kívánatostól. Konklúzió: kell vennem egy megfelelő teljesítményű mp3-lejátszót.:-)

A hétvégén infrastrukturálisan korlátozottá váltam a blogolásra, ezért időm javarészét haszontalan billentyűnyomogatás helyett haszontalan zongorálással és olvasással töltöttem. A helyzet úgy állt elő, hogy péntek éjjel kettő körül, néhány pohár portugieser után odahaza megkívántam a bodzaszörpöt, és mind a három decit szakértői pontossággal sikerült a laptopom belsejébe juttatni. Kicsorgattam, kiráztam, megtöröltem, kiteregettem, majd fél órát cseteltem mégé az öcsémmel a mérsékelten cuppogó billentyűzeten, majd nyitva otthagytam az asztalon, hadd száradjon. Másnap felnyitom, elkezdem beírni a jelszót. Ssszzzccccsss. Hö. A billentyűkre gyakorlatilag cukormáz száradt (gusztustalan egy dolog a bodzaszörp!), sszccs, ccsshhhhsssz, rájövök, hogy a billentyűzet 67,5%-on áll csak rendelkezésre, mely nem tartalmazza maradéktalanul a jelszavamat alkotó karakterláncot. Próbáltam a kemény matériát feloldalni (nyomogattam, rátenyereltem, mezítláb megtapostam, kidobtam a nyolcadikról, felhoztam), eredményképpen a billentyűzet rendelkezésreállása 58,6%-ra csökkent.

Ezért a hétvégi posztok elmaradnak, illetve napolódnak. Szerencsére eszembe jutott, hogy a 7-ben van szoftveres billentyűzet (mert miért lenne otthon usb-s klavim), úgyhogy a zenéim nem kompakt részéhez hozzáfértem, és találtam is egy újabb érdekességet Handel-Bach tengelyen, de erről majd, ha kicserélték a megfelelő részeit a laptopomnak. Még ki kell találnom, hogyan győzöm meg a márkaszervizt, hogy a bodzaszörp a laptop belsejébe kerülése igenis garanciális meghibásodás.

Ma reggel viszont fényképeztem napfelkeltét megint.

Óó de, azért mégis tudom, hogy mi van. Ha minden igaz, akkor holnaptól remélhetőleg egy ilyen überfejhallgató remélhetőleg boldog tulajdonosa leszek. Múlt szerda óta gyakorlatilag naponta hívogatom a szerencsétlen kereskedőt, és képességeimhez mérten udvariasan érdeklődöm a kis rendelésem hogyléte felől, de ma, ma végre közölték, hogy megérkezett!, és hogy holnap megkapom. Nem lepődnék meg, ha reggel hétre bemennék és körömrágva-dobolva várnám a motoros messiást. Feltankolok az összes flacosított cédémmel, és ahh, milyen nap lesz!!:-D

Először azt gondoltam, hogy a fejhallgató csodaképessége az, hogy a csöndet sugározza, de rájöttem, hogy tulajdonképpen nem, hanem a külső hangokat semmisíti meg. Ahogy üldögéltem a kis páholyomban, elgondolkodtam, milyen lenne, ha valóban csutkára lecsavarhatnám az irodai potmétert, és minden ugyanúgy menne tovább, mint eddig, csak megszűnne minden hang. Mint egy silent discóban, ahogy mászkálnak meg táncolnak az emberek, látod az arckifejezéseiket, a gesztusaikat, de semmit, de semmit nem hallasz. Mint egy siket házibuli. Az én szomszédaim is biztos erről álmodoznak, muhaha.

Ah, nagyon várom már, hogy feltegyem a fejemre, majdnem jobban, mint a Yamahát vártam. Hű, vajon mi lesz az első, amit meghallgatok rajta?:-) Netán a második partita? Vagy a D-dúr zongoraverseny?? Olyan ez, mint amikor betartják a gyereket a szenteltvíz alá. Meg kell szentelni a fülest, hogy hű és örök társam legyen a zene egyházában.:-) Elég nagy kár, hogy az irodai gépekből kispórolták az optikai meghajtót, bár azzal valószínűleg az úgymond "személyes tárgyaim volumene" némileg nőne, pedig a házipatikám meg a többi holmim szerintem már így sem teljes mértékben clean desk policy compliant. Apropó, fel kéne túrnom a barlangomat a Keith Jarrett Kölni koncert-cd után, amit a Klaus nevű manustól kaptam Frankfurtban, mert nem találom, és megőrjít. Az olyan szép, hogy sírni kell rajta, ha egyszer megtalálom, talán megírom.:-)

A hétvégén szentelek egy újabb alkalmat a Jacques Loussier Beethoven hetedik szimfóniás variációinak, de attól tartok, a múlt heti katartikus élmény nem fog megismétlődni. Na persze ki tudja. A jövő héten pedig elvileg érkezik két Gould-DVD-m is, köztük a szhennt Goldberg variációkkal, ami egy elképesztően gyönyörű videó a '81-es felvételről, olvastam is már róla egy-két műhelytitkot, még ki kell rá találnom a megfelelő estét. Legjobb lenne beszerezni addigra egy új tv-t.:-) Hmm.... Jja, és szereztem jegyet Strauss Metamorphosenjére a közeljövőben, az ütni fog!!:-)

A minap egy könyv bevezetőjében, ami a zongorairodalom történetével foglalkozik, éppen azt ecsetelte a szerkesztő, hogy milyen hallatlan népszerűségnek örvend a zongora mint olyan a többi hangszerrel ellentétben, mert nézzük csak meg, egy Rubinstein- vagy Richter-szólózongoraest kizárt, hogy meg ne töltse a nézőteret. Hogyan?, gondoltam, visszalapoztam az első oldalra, és látom, hogy a könyvet '72-ben írták. Hehh, gondoltam magamban a metrón, és elmosolyodtam.

Ébredés, 0720CET. Tíz perc múlva kéne a fodrásznál lennem. Telefon (fodrász röhög), nem baj, hogy négy órát aludtam csak, húsz perc késéssel a fodrásznál vagyok. Végig kell hallgatnom valamelyik primitív ráadió reggeli adását, értesülök a "vösöriszap" nevű jelenségről, ami állítólag a legújabb csapás az országban -- nekem kimaradt, ahogy az elmúlt pár hónap híradói is (hol vannak már azok az idők, amikor HVG-előfizetésem volt, he). Szerintem azt sem venném észre, ha felrobbanna a paksi erőmű, vagy valaki beköltözne a konyhámba.
Valamivel később, Újpest Központ. Megjön a kedvem venni egy mancsot, állok az újságosnál, és egyszercsak valami elkezdi összepréselni a mellkasom alját. "Hm, lehet, hogy ebben a pillanatban szívrohamot kapok?, well, ez érdekes, vajon képes leszek-e anélkül előszedni a pénzt és fizetni, plusz kérni cigarettát, hogy összeessek a kövön úgy tíz másodperc múlva, mire az előttem lévő nő elpakolja az apróját?" -- töprengek. Képes voltam, kitántorgok, fél perccel később elmúlik. Együnk -- májas biszbasz, metrón elfogyaszt. Persze Nádasdy nem írt a mancsba, szokásos unalom, de találtam egy mókás Lang Lang kritikát.
Meló, számolatlan kávé (gyanúsan fogy a neszkáfém), cigi, három taszkot befejezek/lezárok, örvendés, hat körül már kezdek alkalmatlanná válni mindenre, hullafáradt vagyok, alig élek. Egyszercsak teszek valami mozdulatot, megmakkan a bal karom szerintem vállból, becsípődik vagy meghúzódik egy ideg, és pont olyan, mintha a könyökhajlatomban a vénám zsibbadna. Nem baj. Kitalálom, hogy hazaviszem a bringám, mert miért ne, pushing to the edge.
Mikor már alig látok, elindulok, viccesen gondolok bele, hogy minimális alvás, gyilkos nap után megmakkant karral, homályos tekintettel vajon mennyi esélyem van a körúti állatok mellett. Tekerek kifelé a garázsból, állati laposak a kerekeim, de nem tudom zavartatni magam, hátranyúlok az ülés alá, hogy felkapcsoljam a villogóm, persze nem bringás cipő van rajtam, hanem egy kurvára vastag és merev talpú, valami zavar keletkezik az erőben és a következő pillanatban majdnem lefejelem a saját kormányom anélkül, hogy tízméteres körzetemben bármilyen álló vagy mozgó tereptárgy tartózkodna. Röhögök, leszállok, visszatuszkolom a láncom az első fogaskerekekre, egy öreg faszi végignézi az egészet, az is röhög, intek neki. Hm, ez kemény lesz, gondolom, fantáziálok a közúti baleseti alternatíváimról, vajon nálam van-e a biciklisklub-tagságim, elfelejtettem megírni a donorkártyám, satöbbi. Egymillió autó az utakon, nyomorgás, egy halom őrült és zsaru, a Podmaniczky már jobb, egész belelkesülök, ahogy elkezd újra keringeni a vér a testemben. Gyakorlatilag koffeint és nikotint izzadok, nem baj, hajrá. Mire hazaérek, egész klasszul vagyok, fordulok be a parkoló felé: hohó. Hát a kulcsom, az nem odabent maradt? Mivel a pótkulcsom szintén nem elérhető, rövid töprengés után meghozom az egyetlen potenciális döntést, jöjjön, aminek kell, ha a sors vagy a saját tudatalattim háromszor annyi esélyt akar adni, hogy ma meghaljak az utakon, hát legyen. Valami eszelős érzés kezd motoszkálni, fáradtságot már egyáltalán nem érzek, a visszaút harmadánál elkezdem megint magaménak érezni a testem, mire visszaérek a nyolckerbe, teljesen fitt vagyok, jól beállt pulzussal, miegymás, egy térdmelegítő mondjuk nem ártana, sebaj. Portásfickók bámulnak, persze, persze, hogy vigyáznak a bicajomra, vicces lenne, ha kiderülne, hogy mégis nálam volt a kulcs, gondolom, de nem, szerencséd, mondom magamnak, vissza a bicajra, a derűs portások röhögcsélnek, nekem meg kicsattanó jókedvem kerekedik. Visszapattanok a nyeregbe, hm, mi lenne, ha mégsem szumma három bárral tekernék haza, szemközti benzinkútba be, a dagadt kutas csak négyszer könyörög, hogy hadd segítsen, á nem kell, köszi, talán megbirkózom vele, megint eszembe jut a Kispál "épp most szoptam le egy benzinkutast" kezdetű dala, biztos a kutasnak is, röhögök magamban.
Persze a szelep szar, már nem a bringámé, rárakom a hátsóra, az gyakorlatilag azonnal lapos, klassz, békávéra így nem ülhetek fel, az irodába mégegyszer be nem megyek, hívhatok megint taxit, biciklit mégis vihetem le meg minden, pedig most már úgy tekernék. Azért bemegyek a kútra, mégis kéne egy kis segítség, a kutas vigyorog, höhö, mutatom neki a szar szelepet, nagy szakértelemmel hoz egy csavarhúzót, ő is szokott ám biciklizni, hogyne, gondolom, virágvasárnapon anyukával, meghúzza, remek, áldom Torriccellit és a lapos csavarhúzófejet. Köszi, a szelepsapkát már vissza tudom egyedül is rakni, á köszi hogy visszaraktad a hátsót, igen menni fog, cső.
A harmadik Quimby-albumot visszadugom a fülembe, felpattanok az immáron hét bárra, és zúzok a körúton, végre fogynak a kocsik, néhány elmeroggyant index nélkül cikázik a sávok közt, nem gond, kivételesen nem dudálnak le a Dózsán, Lehel úton senki, lehet tolni harmincöttel, aahh, mégis él a szervezetem, visszazökkent belé a lélek, dorombol az aszfalt.
És csak hazaértem egyszer, 25-ös átlagot mentem, nem is rossz, 36km már egész klassz egy estére, belépek a fürdőbe, tiszta víz a fürdőszobaszőnyeg. Hát ez mi?, valami nyomora támadt a budinak, de már elmúlt, képtelen vagyok tudomást venni róla, beállok a forró zuhany alá, aaaah, tíz perccel később fogat mosok, majd újra, fogselyem, ami kell, egy szál piszok ne maradjon, ha van rá mód. Ráállok a mérlegre, nettó 54,4kg, hajjal, foggal, körömmel.
A karom továbbra is zsibbad, már egy poharat sem tudok vele fölemelni, hogy tekerek így reggel, megpróbálok zongorázni valamit, elhal egy kisujjas F-nél, hm, mennyire lenne tragikus, ha ez a félbemaradt Bach-darab volna az utolsó, amit valaha játszottam, mert holnapra leszárad a bal kezem, játszadozom a gondolattal.
Nem tudom, mi van.

Tegnap a "zene olvasáshoz" rovathoz Bach Wohltemperiertes Klavierjét éreztem eszményi választásnak erre a remekbeszabott szombat estére (aki érzett már hasonlót, fényképes önélterjazzal jelentkezzen a megfelelő fórumon:-), és amikor én a saját könyvem úgy negyvenhatodik oldalára, Glenn Gould pedig a Bach-művek második könyvének 12. prelúdiumához ért, az a gondolatom támadt, hogy: hohó!

Van ez a rendkívül izgalmas folyamat, ami valahol a zenei memóriát és az ember fantasztikus asszociációs készségét összekapcsoló misztikus lebenyben megy végbe (amely számomra többek közt az egyik legalapvetőbb bizonyítéka az emberi elme nagyságának), és hétköznapi nyelven a "bazmeg, ezt már hallottam valahol!" jelenségnek nevezik, tehát ez a rendkívül izgalmas folyamat ment végbe ismét az áramköreimben, amelynek az egyik végén, mint mondtam, Bach (úgyis mindennek az egyik végén Bach, vagy ha nem, akkor az nem is fontos:-), a másikon pedig, mint fény derült rá, egy "Jam" nevű egyszemélyes női felállás egy amúgy teljesen felejthető zeneszáma, amelyből egyedül az alaptéma kórusos megvalósítása maradt meg (és nem véletlenül!! -- ez megint csak mit bizonyít?:-), amely, mint erre azonnal fényt derítek (megvilágítom egy zseblámpával), nem más, mint a WTC második könyvének 12. perlúdiuma. ("Fegyverek könyve, második fejezet, kilenctől huszonegyig" :-) Vagyis ez:

És amit az amerikai zeneipar (ipari zene) kezdett vele: 

 Lehetne egyébként szarabb is, de sajnos az a lesújtó szerep jut most nekem, hogy megállapítsam professzori címerem roppant hozzáértésével, hogy ezt az egész szemetet az egy Bach-téma adja el. Aztán hümmögjek egyet, szívjak a cigimből, és semmilyen kifogást ne halljak meg kislányos rajongásomban, és holnap reggel ismét arra ébredjek, hogy egy Bach-témát dúdolgatok. Mondjuk olyat, amit még sosem hallottam.

Maga a jelenség egyébként, ahogy a zene újrafeldolgozza önmagát, nagyon tetszik. Egyesek ezt annak bizonyítékának tekintik, hogy "a zene az ember nélkül is létezik", ami egy nagyon szép és tulajdonképpen megfellebbezhetetlen gondolat (persze -- nem is gondolat, hiszen nem kell hozzá az ember, valamint: persze -- nagyon otthonos is, ezért ki akarná megfellebbezni és mi oka lenne rá?), hm, és ha úgy vesszük, erre remekül rímel a legutóbbi Mozart-Beethoven összeesküvéselmélet, amelynek egyszer (remélhetőleg a közveljövben) természetesen a mélyére nézek majd. Viszont csak motoszkál bennem az, hogy itt nem a zene dolgozta fel önmagát (ellentétben egy nemrégi esettel), hanem csak lehúztak egy bőrt a jóöreg a Bachról, hogy ocsmány emberek ocsmány módon papírkötegeket csináljanak belőle, amelyekre számok vannak írva. De tekintsük úgy az egyszerűség kedvéért, hogy az egész legvége, hogy Bach eljut ahhoz az emberhez is, aki a sláger rádiót váltogatja a danubiussal, még akkor is, ha nem tud róla (-- jöjjön ide, elmondom neki:-).

Általánosságban nem akarok abba a hibába esni, hogy túlmisztifikálom teszemazt Bach hozzáadott értékét a zene létezőjéhez (mondjuk tehát ki: művészetét), és elvileg ha ezzel tisztában vagyok, akkor nem is fog bekövetkezni, egy esetet kivéve: ha már beleestem. Vajon? Apropó miért is mondják a szerelmesek, hogy "beleestem"? Kezd furcsa absztrakciós szintekre rendeződni ez a bekezdés.
Egyszer támadt egy olyan gondolatom, hogy szerelmes vagyok Bach zenéjébe. Ezt a következőképpen vezettem le (megjegyzem: nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez mint axióma létezett már, vagy a levezetés következményeként vált világossá a tétel -- de talán ha nem tudom ezt biztosan eldönteni, akkor az első változat lép érvénybe), tehát a következőképp vezettem le: igaz, hogy különösebben nem vagyok "művelt", képzett pedig egyáltalán nem a zene témájában, de fogékony igen. Igaz, hogy hagyom áramlani köröttem azt, ami szeretne, és még sosem nyúltam kimondottan előadók vagy zeneszerzők után (amolyan "nézd, ez itt Erkel Ferenc, van róla elnevezve pár utca, meg mintha írt volna valamit a magyar nemzet örökségébe, nézzük meg, mit tud az öreg!"-jelleggel), hanem mindig ők kopogtak (és kopognak:-) nálam, én szeretettel fogadtam őket, behívtam mindenki egy pohár borra, és akkor viszont módszeresen kianalizáltam, ha kellett, kigyomláltam őket, asszimiláltam, s magamba olvasztottam ("engedtem, hogy") belőle azt, ami arra volt hivatott. Ezzel azt értem el, első és tulajdonképpen lényegi körben, hogy lett egy halom új barátom. Némelyeket befogadtam (nem mintha hontalanok lennének -- hacsak nem mindnyájan együtt élünk most már a zene végeláthatatlan senkiföldjén:-), engedtem s kívántam, hogy itthon legyenek velem, a reggeli fogmosás és az esti haszontalan blogolások alatt, másokkal randevúzom eseti jelleggel, egyesek pedig önállóan fel-felbukkannak olykor, néha egész váratlanul vagy épp sorsszerűen. Tehát elmondható, hogy nagy a jövés-menés itt a B. A. utcában.:-)
Szóval minden kedves vagy kevésbé kedves barátomról kiderült az idők során, mikor és mivel is tudjuk egymásból kihozni a legjobbat, és mindnek megvan az a néhány vagy több remek tulajdonsága, ami miatt lehet (és kell is:-) őt szeretni. Eddig világos.
Na mármost Bachról még nem volt szó, és itt akár abba is hagyhatnám, de nem teszem.:-) Emlékszem, mikor kerültem össze Beethovennel és hogyan, Chopinnel, Handellel, Glenn Goulddal (nehogy kimaradjon:-), manapság például Debussyvel és sorolhatnám -- na most, hogy Bachhal mikor kerültem össze, arra talán valamelyik előző életemben kéne keresni a választ.
Valahogy mindig úgy történt, hogy az általános hangulatom és létformám népszerű szóhasználattal élve "bevonzotta" őket, és velük és általuk teljesedett ki, majd a sallang levált róla, és megmaradt és beivódott az esszencia. És többnyire nagy pontossággal meg tudtam állapítani, mi ez az esszencia.
Na most, Bachhal az a helyzet, hogy az ember lánya minden további gondolkodás nélkül érzi "a" mindenre kiterjedő esszenciát, mégis kicsit olyan az egész, mint a nyers hurka -- nehéz rajta fogást találni (vagy minimum jó hentes kell hozzá?:-). Az-e Bach, ami a Szent Mihály Templomban a tétel befejezése után még hosszú pillanatokig zeng és kézzelfoghatóan jelen van? Az-e Bach, amiért a reggeli Újpest Központ felé menet megnéznek az emberek, miközben a második partitát hallgatom? Vagy ahogyan beszélgetek másokkal, miközben se híre, se hamva? Hm, vagy mindez a szerelmem evilági vetülete Bach zenéje iránt?:-) Nem tudom megmondani a végső okát, amiért szeretem -- és ez arra a könnyű következtetésre enged jutni, hogy ok nélkül történik mindez. Tessék, lányom, itt van, jobb, ha tudod, ez te is vagy. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy Bach zenéje egy kibaszott misztérium, amelyben (általában) elviselhetően jó élni.:-) (Mármint általában elviselhetően:-)
És hát -- ennyi. Ritkán talál az ember olyat, amelyre "csak oda" jegyet válthat a végtelenségig, és ráadásul nem unja vagy gondolja meg magát félúton. Ha másutt szakaszjegyeket kapok is, erre már lyukasztottam, csilingelt is, és mostanság egyre fokozódó sebességgel visz valami felé. Dead end, és egy kurvanagy betonfal?:-) Durva, hogy ma már egyszer ezt mondtam, de remélem, hogy literálisan bele is halok (végül is a végtelenségig kell menni, az meg máshogy nem:-), mert vannak dolgok, amikbe jó (és kell:-) belehalni.

(Mellesleg fizikai valómban már el is kezdtem, az összes nadrágomból elfogytam, de ennek ellenére vagy inkább ezzel együtt soha jobb formában nem voltam, vagy ha mégis, akkor sem.:-)

Mindezek után azt várná az olvasó, hogy mindeközben Bachot hallgattam, de az olvasó, ha ezt hiszi, téved, mert eközben Beethoven 7. szimfoniájának lassú tételének Jacques Loussier-féle feldolgozásait hallgattam, amely a mai délutánom megrendítő epizódja volt (nézd, megint küldött valamit a Dérikarcsi!), illetve egy elkövetkező poszt három pohár boros, fél doboz cigarettás témája lesz. 

Különben az van, hogy az elmúlt időkben mindenféle inspirációk hatására akkora szellemi potenciál gyűlt össze bennem, hogy lassan ideje lenne leuralni valamivel, ami némileg több, mint egypár haszontalan és rajtam kívül körülbelül senkit nem érdeklő blogposzt halott zeneszerzőkről. Még arra is gondoltam, hogy a karácsonyra betervezett két hét szabimból lenyesek, kiveszek pár napot, és arra fordítom, hogy kitaláljam, mire fordítom mindezt, még mielőtt el találna illanni.

Ma reggel arra ébredtem, hogy Bach BWV 1060-as jegyzékszámú kettősversenyét dúdolom. És ez volt az első felvétel, amelyen megtaláltam. Nézzétek a videót, csodásan van kamerázva, nagyon klassz a bal oldali zongorista arca, és nézzétek a brilliáns kezeit! És azt a hihetetlenül gyönyörű csellós fiút 2:10-nél. Szeretnék kérni egy ilyet '80-as kiadásban karácsonyra.

"Actus tragicus". Muhaha. Mondom én, hogy istennek van humora. 

Ez szavakba önthetetlenül gyönyörű videó. Vajon min mosolyodik el, s mit mond az öreg Kurtág a feleségének?

A Dzseki az egy nagyon szép név. De szerintem kicsit olcsón adja magát.

Ami a legutóbbi posztból lemaradt, avagy a "most már legalább tudom, honnan lopta azt a kurvajó számát a Zagar" című megjegyzés margójára.

Különben nem is hinné az ember, milyen nehéz remek Liszt-felvételeket találni, legalább tíz felvételen rágtam át magam (köztük amúgy olyanok, akiket nem kéne szidnom, és nemcsak azért, mert már halottak:-), mire megtaláltam ezt. Ez viszont fasza, az öreg Rubinban még sosem csalódtam. Tehát az eredeti:  

 Türelem, bő két percnél kezdődik a szóban forgó téma, tessék szíves lenni kivárni (és persze végighallgatni).

És amit az utókor kezdett vele: 

  Nekem bejön.

Ezen voltam az este, ami itt fent. Mindig más, közelibb, kevésbé túlzó élmény a Művészetek Palotáján és egyéb erre kialakított menő helyek helyett hangversenyen (vagy bármilyen zenei eseményen) lenni mondjuk a lezárt Andrássy-úttól kezdve a belvárosi Szent Mihály templomig bárhol máshol. Ezt a barokk "fesztivált" (miért hívnak manapság mindent fesztiválnak, ami egynél több eseményből áll?) ilyen szempontból a maga evidenciájában nagyon eltalálták, el sem lehet képzelni remekebb helyet egy Bach-koncert számára, mint egy barokk templom. Sosem voltam vallásos, már talán nem is leszek, mégis mindig vonzott a templomok misztikus monumentalitása, és ha odabent zene szól, attól felállnak a libabőreim és gágognak.

Röviddel 7 óra előtt értem oda, még ment a főpróba. Imádom ezt a kellemesen, mosolyszerűen szétáradó érzést, amikor meghallom a főpróba hangjait, és bekukkantok a lezárt ajtókon. Lehet, hogy jobban élveznék egy főpróbát, mint egy tulajdonképpeni koncertet, mert az olyan, mintha kilesném a titkaikat, nem kéne ott lennem, de mégis ott vagyok, és nincs az emberekben az az érzés, hogy most aztán történik valami.

Kellemes várakozással ültem le odakint, a Váci utcában egy padra, jöttek-mentek az emberek, főképp persze turisztok, nézelődtem, rágyújtottam. Kedvelem ezt az érzést, amikor egyedül megyek valahová, és csakis a saját üde izgatottságommal várakozom. Olyan, mintha titokban csinálnék valamit. Nem tudom, miért jó ez a sok titkos dolog, de ha egyszer az, hát az.

Örvendeztem, hogy nemigen gyűlik a tömeg, nem erre számítottam, de így volt remény, hogy az első sorba üljek. Az a jó az első sorban, amellett, hogy az ember látja a zongorista kezeit, hogy mivel nincs előttünk senki, sokkal kevésbé tűnik valami ótvar tömegeseménynek, mint inkább valami személyes, bájos, kedves történésnek a koncert. Ott az ember orra előtt a zenekar, azok, tudod, akik csináljak a zenét, itt és most, és nem kopaszodó fejeket meg dagadt hónaljakat látok, hanem a zene létrejöttét, és ez király.

Némiképp meglepődtem, mert az eredeti programkiírás gyakorlatilag csak egy pontban valósult meg, mégpedig várva-várt f-moll zongoraversenyben. A wholtemperiertes helyett kaptunk viszont egy kettős hegedűversenyt, ami én sajnos csak halványan ismertem, valamint kezdő darabnak a c-moll oboa-hegedű kettős versenyt, amit viszont nagyon szeretek. Panaszra tulajdonképpen semmi ok így sem.

Az első kettős verseny az valami egészen el lett találva, egy pillanat alatt bekebelezett, azt hittem, el is sírom magam örömömben. Érdekesség, hogy mindkét szólót nő játszotta, akik közben néha egymásra kacsintottak, nagyon aranyosak voltak, én meg bámultam az oltárt és a templom falait, és valami remek érzés töltött el. Nagyon klassz volt. Ízelítőül az első tétel: 

 A második darabot is "jól adták", ahogy T. Á. tanult kollégám mondaná, de akkor már úgyis régen nem a templomban ültem, hanem együtt tekeregtem a zenei szólamokkal valahol az éterben. Azután megérkezett Érdi Tamás, odabotorkált a zongorához a napszemüvegében, éééés következzék az f-moll zongoraverseny.

Meg kell, hogy mondjam, kicsit csalódott voltam. Az én Gouldhoz szokott (és alighanem idomult) fülemnek szoknia kellett Érdi játékstílusát, de talán nem is ez zavart igazán, hanem a zongora meglepően ócska, ködös, elnyomott hangja, ami engem leginkább egy régi fadobozos tévéére emlékeztetett, és a választott tempó. Mindkettő persze ízlés dolga, de én sokkal lassabban, jelentőségteljesebben szeretem, főleg a gyönyörű lassú tételét. Olyan érzésem volt, mintha minél gyorsabban és fájdalommentesebben túl szeretnének esni a dolgon, ráadásul a zárótételben a zenekar (mellesleg jelentéktelen) véleményem szerint nagyon visszafogott volt. Jobban szeretem, ha nagyobb dinamikával, elánnal játsszák. És hiányzott az a kissé pattogós billentés a zongorából, amit Gould Bach-felvételeiben annyira nagyon szeretek. Na persze nem mindenki Glenn Gould, sőt általánosságban elmondhatjuk, hogy senki nem az, és igazán nem szóvá tenni szándékozom a fentieket az előadóknak, ez csupán az, ahogyan én éreztem. Viszont az igazi meglepetés ekkor következett be.

Már a konferáláskor is mintha elcsíptem volna valami Mozartot (sosem tudok ilyenkor odafigyelni, mert már csak az a pillanat jár a fejemben, amikor meghallom az első hangot), és valóban: Érdi visszaült a zongorához, és közölte, hogy akkor Mozart rondó. És nemcsak közölte, hanem el is játszotta. Egy pillanatra teljesen lefagytam, mert szerintem igen nehéz ilyen monumentális Bach-ból csettintésre átváltani arra a Mozartra, aki szikrázó napfényes reggeli tekerésekkor társam, és valahogy az egészet annyira oda nem illőnek, sőt tapintatlannak és már-már szürreálisnak éreztem, hogy megint majdnem sírtam. Olyan szívesen elhömpölyögtem volna még a borús barokk viharban, és a testem s szellemem egyetlen porickája sem kívánta, hogy hirtelen egy szőkefürtös kisfiú elkezdjen lepkéket kergetni a verőfényes réten. Ilyet nem lehet tenni az emberrel! Azt sem tudtam felfogni, hogy az f-moll zongoraverseny után hogyan képes a zongorista így átváltani. Szerintem sehogy, és nem is volt különösebben élvezetes a rondó, de szerencsére legalább hamar vége lett.:-) Akkor Schubert impromptüje következett, és bár ekkor szerintem már mindegy volt, odavolt a remek, mélyedt hangulat, de én legalábbis minimum fordítva játszottam volna őket, ha már muszáj. Egyszerűen nem értem, hogy lehet minden átvezetés nélkül ilyet tenni. Bűncselekmény az emberiség ellen, ahogy a rossz PC játékok sorozat készítője mondaná.:-)

Na persze Schubert után is tapsvihar (kíváncsi lennék, hogyan érezte magát a többi ember), és ekkor következett a második csavar: akkor az f-moll verseny utolsó két tételét mégegyszer, ráadásképp. Na, gondoltam, rollback-eljük az előzőeket gyorsan, és térjünk vissza az alapállapotba, ha van rá mód. Volt amúgy, és érdekes módon másodszorra sokkal jobban tetszett, talán hozzászokott a fülem a zongorához, de a tempóválasztást még most sem tudtam egy az egyben megemészteni, viszont a második tétel végére szerintem egészen belelkesedett a zenekar, én pedig a hallucinált Mozartból visszasüppedtem a Bach-i mélységekbe, avagy magaslatokba.

Boldogan sétáltam volna ki a templomból, de a visszataps után a zongorista úgy találta, hogy a Chopin-év tiszteletére játszik egy noktürnt is. Ezen megint ledöbbentem (ugyan az eredeti kiírásban is szerepelt, és akkor is gyanús volt, hogyan fognak összeférni), de sok időm nem volt a döbbenetemben, mert el is kezdte a cisz-mollt. És fakk, azt kell, hogy mondjam, hogy aligha hallottam gyönyörűbben játszani. Azokon a helyeken, ahol normálisan a zongoristák el szoktak szállni, és úgymond "hatásosan" adják le a magasról induló futamokat, gyönyörűen visszavett, és lágyan, puhán tett őket oda, épp úgy, hogy az embernek marad egy icipici hiányérzete, amitől megőrül, megfeszül és összefacsarodik. Fantasztikus volt, azt hiszem, neki inkább ez lehet a műfaja, mint a barokk. Csak tartogatta volna inkább a jövő keddi Chopin-Liszt koncertre, a fenébe is!!:-)

Ja, és ha ne adj isten a konferanszié egyszer el találná ezt olvasni, üzenem neki, hogy kicsit viccesen hangzik Bach halálának 260-adik évfordulóját "ünnepelni" (a celebrate szót használta az angol bevezetőben). Én a magam részéről inkább csak megemlékezem róla. 
(De ha a többség szerint ez faszjankó okoskodás, akkor visszavonom és kussolok!:-)

Klassz koncertek lesznek amúgy még a sorozatban, de sajnos a többségük ütközik más dolgaimmal, de a Goldberg-variációkra már megvan a jegyem, és lehet, hogy a h-moll misét is elmegyek meghallgatni. Túl sok lesz a jóból, ejj!:-)

Képzeljük el azt, hogy a Rolling Stones Bivalybasznádra megy koncertezni. Beáll a művelődési házban a recsegős parkettára, és nyomja a rákkenrólt a karaokemasinába a falu mind a harminckilenc lakosának, gyerekeket is beleértve. Hát ilyesmi történt ma Budapesten.

Részemről az egész azzal kezdődött, hogy édesapám, akit fél hétre rendeltem a munkahelyemhez ezen a véletlenszerű, augusztusi kedd estén, negyed hétkor telefonált, hogy elaludt, késni fog úgy fél órát. Tette ezt pont fél perccel azután, hogy kitört a pánik az irodai zuhanyzóban: otthon felejtettem az esti öltözékem felső ruhadarabját. Ez normálisan nem jelentene gondot, de ha rózsaszínű, fehér szivecskékkel díszített, klasszikus atlétatrikó van rajtam, mikor Jacques Loussier-koncertre készülök, akkor egy kicsit azért igen. Mikor negyven perc után (ebből 15 nyolcadik kerületi bolyongás) apám megérkezett végre, még mindig volt egy óránk odaérni. Olyan gyorsan, mint az este a Blaha Lujza téri Jeans Clubban (mi van nyitva még 7 után?!), soha nem vásároltam blúzt, kicsit nagy, de nem számít, és máris a vörösbort kortyolgatom a Kongresszusi Központ (erről még később) lépcsőjén fél nyolckor, bőven időben, hiszen, mint megtudjuk, a koncertet fél kilencre halasztották, gondolom, azon szerencsétlenek miatt, akik a Margit-szigeten jönnek rá, hogy áthelyezték a szabadtéri színpadról.

Közben egy kollégába is belebotlunk, illetve ő belénk ("Hét óra 14 perckor döntöttem el, hogy jövök" -- mondja, ámuldozok, hogyan kapott ekkor még jegyet, erről is még később), szívjuk a cigit mind a hárman, alig vagyok izgatott, mert szokás szerint középszerű élményekre számítok. Ebből már ekkor tudhattam volna, hogy nem az lesz.

Tárlatvezethetnék most még a rendkívüli szervezésben és ültetésben (jegyeket kell-e beváltani "kongresszusira", nem kell-e) (kell amúgy); ugyanoda szól a jegyünk; máshová szól a jegyük, de azért a helyünkön ülnek; nyomorgás és mérsékelten alacsony IQ-k, de kit érdekel, végül egyébként a jobb nyolcadik sor helyett a jobb első sor legbelső székeit kaptuk.

Igaz, hogy még sem a Müpa, sem a Kongresszusi Központ első sorában nem ültem (máig legalábbis), de abban biztos vagyok, hogy egészen más érzés a kettő. Sőt ebben a nyolcvanas éveket (vagy talán annál is régebbi kort) idéző teremben, amely olyan kicsi, hogy szinte a dunakeszi nappalinkban elférne, csupán a sötétítőfüggönyök vannak behúzva, szóval ebben a teremben bárhol ülni egészen más lehet, mint a Művészetek Palotájában, vagy akár a Zeneakadémián. Otthonos, gondolom én, mert rozzant a bútorzat, rozzantak a színek, fakó és ósdi a terem, ócska a nehéz drapéria a színpad mögött, az ember leginkább arra számít, hogy megjelenik a Krétakörből két színész, és előadnak valami kamaradarabot az atomtámadásról, miközben a közönség sört szopogat. A maroknyi, mármint, ugyanis a kapu előtt tolongó, tömegnek csak túláradó jóindulattal nevezhető sokaság a karzatot szinte egyáltalán nem, de a földszintet is csak alig töltötte meg.

Szóval ott ülök, és múltkori Feldmár-előadás jutott eszembe az Urániából, amikor a színpad közepére ki volt téve egy karosszék, abba leült a Feldmár, és "mesélt". Hát most egy zongora (ezt a hagyományos koncertektől eltérően kicsit elfordították befelé, hogy a zongorista körülbelül nekem üljön oldalt, ne a szemben lévőknek), egy mellette letámasztott bőgő, és egy dobszerkó gyors egymásutánban helyezkedett el a színpad közepén, mint holmi oda nem illő, csak ideiglenesen lerakott tárgyak.

Aztán a szokatlan fények némileg elhalványodtak, de bőven maradt belőlük a közönség fölött is, és egyszercsak megjelent három öreg csóka körülbelül tréningnadrágban (persze nem, de annak is nézhette az embere ezek között a "díszletek" között), odabotorkáltak a hangszerekhez, és mindenféle különösebb előkészület nélkül elkezdték nyomni Bach ötödik partitáját. Ilyen jazzesen, tudod: csak úgy.

Hozzá kell tenni a dologhoz, hogy bár nem véletlenül vettem jegyet a koncertre azonnal, ahogy a buszról futólag megláttam Jacques Loussier fejét egy hirdetőoszlopon, én korábban csak stúdiófelvételeket, és egy-két videót hallottam-láttam a triótól. Néhány felvételt különösen megszerettem, de azt hiszem, sosem ért a közelébe ez a szeretet az eredeti művekének, habár a nemmindennapisága (vagy talán pont a mindennapisága?) magával ragadott.

Szóval ott ülök ezen a harminc évvel ezelőtti vasárnapi matinénak tűnő atmoszférában, ahol néhány öreg fószer egy zongora, egy bőgő meg pár dob segítségével hangokat ad ki. Kurvajó hangokat. És teljesen oda nem illőnek éreztem az egészet egy pillanatra, mert nem volt ebben semmi mesterséges fennköltség, semmi frakk meg estélyi pompa és csillogás, és arra is gondoltam, hogy a szivecskés felsőmben is teljesen szalonképes lennék. Hanem csak néhány reflektor megvilágította őket, azokat, akik a zenét csinálták, és ekkor rájöttem, hogy mennyire gyűlölöm az egész hangverseny-atmoszférát, és nézd meg, most itt vagyok egy elképesztően zseniális koncerten, és nem értem, mit keresnek itt ezek az emberek a dohos deszkákon a poros, koszos utolsó szegletében a világnak, akik a Tamás-templomban zenéltek, meg a Carnegie Hallban vagy ki tudja, hol, és mégis mi a fenét csinálnak ezek itt?! Zenét, basszus, zenét csinálnak, és hirtelen hálás lettem a sorsnak, amiért a világnak erre az elhagyott, kopott felére szült, ahol egy ilyen koncertre is csak kétszáz ember megy el, mert nekem megadatott, hogy a Rolling Stonest lássam egy bárban fellépni -- vagy épp a Jacques Loussier Triót garázszenélni.

Borzalmas volt a hangosítás (szerintem egyébként semmi szükség nem volt rá), zúgtak, sisteregtek és néha recsegtek a hangfalak, szörnyű volt az egész, még a Ganxsta Zolee és a Kartell is azonnal fal mellé állította volna a hangosítókat, de ezek szerintem tettek rá, mert megcsináltak már mindent, de mindent az életben, és ha most egy ilyen koszos, árnyékos kis zugában játszottak a világnak, hát akkor itt történt, és kész.

A szünet után félig a zenétől, félig a tudattól letaglózva, hogy ezen a valószerűtlen kedd estén ez történik velem, ültem vissza, és a szerencse úgy hozta, hogy felszabadult két hely a közép első sorában, és nagyon, de nagyon szerettem volna látni a kezeit, ahogy zongorázik... és nevettem, basszus, száz nevetőránc nőtt az arcomra, mert annyira élveztem, hogy egész végig nem tudtam mást, csak mosolyogni meg nevetni. Soha egyetlen koncertet nem éreztem ennyire barátságosnak, ennyire közelinek, ennyire hasonlatosnak ahhoz, amikor otthon berakok tőlük egy lemezt, és oldalba bököm a mellettem lévőt: ezt figyeld, bazz!

Erre a koncertre különben nem igazán készültem rá, vagyis azon kívül, hogy most szombaton a faterral, miközben a CD-it szortíroztam, végig nem hallgattuk a Goldberg variációkat tőlük, nem hallgattam JL-t, ellenben az utóbbi hónapokban szinte kizárólag Glenn Gouldot hallgattam, és amikor elkezdték az első darabot, azt hittem, bediliztem: hallottam Gould dúdolását a zenéhez. Csak figyeltem és figyeltem, és megesküdtem volna, hogy hallom, azt gondoltam, hallucinálok, amikor végre észrevettem, hogy Gould dúdolása tulajdonképpen a nagybőgő. És akkor megértettem valamit, ami túl jó ahhoz, hogy a tudatom felfoghassa (de a fő, hogy a tudatalattim már tudja:-), és ma este megértettem azt is, miért adhatta JL azt a címet a felvételének, hogy "Komolyzene azoknak, akik utálják a komolyzenét", de legfőképp olyan valószerűtlen boldogságot éreztem ezalatt a minősíthetetlen hangzású előadás alatt, amit az előadók sem gondoltak többnek egy otthoni kis kamarázásnál (és miért is kellene?! egy ponton elképzeltem, ahogy kiállok az öreggel az épület elé cigizni, majd átkocsikázunk anyámék nappalijába, ahol elcsevegünk, cigizgetünk és elzongorázgatunk cicáknak)...

Olyat, hogy muszáj volt leírnom.:-) Nem is az előadásra emlékszem leginkább, hanem arra, hogy oldalra hajtott fejjel bámulok, és nevetek, és örülök, örülök, de nagyon. Kedves volt és barátságos: szeretetreméltó.

Néhány héttel ezelőtt kerekeztem Dunakeszi felé a Külső-Szilágyi úton, és az egyik buszmegálló után a járdán, ahol szinte senki nem jár, ugyanis egyszercsak minden előzmény után véget ér (vagy úgy is vehetjük, hirtelen és korán kezdődik, és buszmegállóban végződik), szóval az út mellett láttam egy csontvázra hajazó dolgot. Mivel tízmillió kilométer per órával száguldottam, nem tudtam rendesen megfigyelni, de azóta többször tekertem és kocsikáztam arra, és megállapítottam, hogy egy macska teteme. Sőt inkább csontváza, elhaladtamban leginkább egy dinoszaurusz-leletre emlékeztetett.

Ma végre megálltam és lefényképeztem hazafelé. Ahogy elnéztem, az egész telet átvészelte itt, a nagy havazásokat, hókotrókat, gyalogosokat, és a sok nyári vihart is "túlélte" a tetem, ha lehet ilyen képzavarral élni. Majdhogynem háborítatlanul hevert a földön, bár a fejét valaki vagy valami (egy huligán kisgyerek vagy kíváncsi kutya) megpiszkálhatta, mert a szőrágy, amelyen hevert, a feje környékén hiányos, és az állkapcsai is szanaszét szóródtak a fej körül. Persze ki tudja, lehetett ez a baleset, amely vélhetően érte, következménye is, talán ott folyt el a vére, az agyában lévő folyadék, vagy ki tudja.
Ettől eltekintve a tetem, amennyire lehet, egészben volt. A szőre kihullot, és a járdára tapadt. Úgy sejtem, az esőzés vonhatta ilyesfajta ovális alakaban köré. A belsőségei, húsa és más lágy részei már rég az idő és a még most is benne munkálkodó nyüvek, férgek martalékaivá váltak, de a csontjai szinte vakítóan fehérlettek ott, ahol a megmerevedett, szikes, foszladozó bőr alól kilátszottak.

Így nézett ki:

A feje valószínűleg már az ütközéstől szétroncsolódhatott, a koponyája több részre volt törve, nem pontosan kivehető, hol lehettek a szemüregek. Érdekes, hogy a farka és a végtagjai maradtak egyben leginkább. Azt mondják, a halál után a haj, köröm, szóval ami szaru, még tovább nő egy ideig. Ez így lehetett vele is, és megrázó, ahogy a kis karmaival még most is szinte kapaszkodik az aszfaltba.

Nem volt kimondottan büdös, a rothadásszag már rég elillant, kevés féreg járt a testében, azok is jobbára a kevés megmaradt, nedvességgel teli részeket keresték. Teljesen kiszáradt és összeaszalódott már, de azért a halál édeskés, fanyar szaga még szivárgott belőle. Ahogy a szőre, mint egy fekhely, köréje tapadt, néhány helyen pókhálószerűen illeszkedett a testhez, mintha elkezdte volna beszőni. A csontokon kívül az egész tetem barnás árnyalatú volt, de itt-ott még megőrizték színűket a szőrszálak -- valaha vöröses, rozsdaszínű cirmos lehetett.

Talán valaki házi kedvence volt, Marci vagy Cilike, aki egyszer nem ment többé haza. Nyakörvet ugyan nem láttam rajta, de errefelé nem minden házimacska visel.

Érdekes látvány volt. Nem hatódtam meg rajta, de mégis kicsit megrendülve éreztem magam, miközben a fényképeket csináltam. Mintha tetten érném a halált, amely a szellem elillantával lassan, módszeresen, zabálja fel a testet, mint a langolierek. Eszembe jutott Greenaway "ZOO" (eredeti címmel: A Zed and Two Nougths) című filmje.

Ma hazajöttem, letettem a táskámat a földre, becsuktam magam mögött az ajtót, és sírva fakadtam. Az normális?

Egyébként zenei tanulmány következik, avagy hányféleképpen lehet egyvalami más, illetve mit is csinálok esténként itthon az olyan kula napokon, amilyen a mai is. A téma Chopin op. 19 a-moll keringője. Ez most a legújabb szerelmem.

Az első változat, kedves-szomorkás, és a személyes kedvencem, én is így fogom játszani, ha egyszer megtanulom. A lassúsága miatt minden egyes billentyűütés a szív legmélyén koppan. Nagyon szeretem, ahogy a felütések után az első két nyolcad andalog.

A következő játékos. Azt hiszem, ez a legjobb előadás. Félelmetes dinamikában mozog, pillanatok alatt képes váltani, és közben hihetetlenül könnyed és légies. Mint egy bájos, szomorkás pillanat a semmiben.  

Ez pedig már a tavaszi szerelem papírhajóval és azzal a mozdulattal, amikor a válladdal kedvesen oldalba lököd a másikat, hogy az megtántorodik. Ezt egyébként nő adja elő.

Hát ennyit mára a romantikáról. Mármint a korszakról..

Mondok egy kérdést a válaszodra.

A tegnapi nap különben olyan volt, hogy mivel faterom zenekara jött házavatni hozzánk (nem túl gyakori náluk az efféle vendégeskedés az utóbbi évtizedben), úgy gondoltam, mindenképp tiszteletemet teszem, egyrészt mert úgy illik, másrészt mert tudom, hogy faterom örülne neki, harmadrészt pedig mert hátha zenélnek is egy keveset. Olyanok ezek, hogy magától értetődő, hogy mindenhová hurcolják a hangszereiket. Szerencsére vonószenekar, megtehetik.

Tehát felöltöztem csinosan, egyfajta visszofogott eleganciával, hogy az idősödő orvosok a maguk bájos modorosságával megcsodálhassanak apámnál (milyen szép nő lett a lányodból!), és elém járulhassanak, hogy van-e udvarlóm, ugyanis az ő fiuk szabad. A vége az lett, hogy az érkezésemet követő ötödik percben leettem a hófehér nadrágomat kecsöppel (én legföljebb szökőévente szoktam leenni magam, mindig is férfias jellemvonásnak tartottam ezt:-), ezért le kellett cserélnem egy minden eleganciát nélkülöző farmerre, amely tönkrevágta a teljes autfitemet. Sebaj.

Délután négy felé megérkeztek az első vendégek, majd sorban a többiek. Mókás, mert ők még láttak engem pelenkában kúszni-mászni és a süss fel napot énekelve pörögni egyik vagy másik zenekari vagy vonósnégyespróba alkalmával. Én időközben úgy 150 centivel magasabb, két mellel szélesebb lettem, miegymás, ők viszont szakasztott olyanok, amilyenek mindig is voltak. A társaság felének a nevét nem is tudtam, de az arca mindnek a gyermekkori emlékeim kedves ismerősségével köszönt. Vettem a bátorságot mindenkit letegezni. Van a kamaszkornak az a szakasza, amikor az ember már nem szívesen csókolomozik és tetsziktudnizik, de még nem elég merész kerekperec magázódni, ezért az átmeneti időben egyáltalán nem köszön, és kerüli a megszemélyesítő fordulatokat. Az utóbbi években ezzel szemben az az életszakaszom köszöntött be, amelyben már magázódni kínos az efféle régi ismerősökkel, akik persze ragaszkodnak a tegeződéshez, de úgy érzem, ez a tegnapi nappal végképp véget ért.

Szóval összegyűltek ezek az idősödő arcok, és olyan sokan lettünk, hogy alig fértünk el a földszinten, de szerencsére elállt az eső, úgyhogy a kertben hamar kinőttek a földből a kottaállványok, és először a ház és a ház ura (ti. apám) tiszteletére írt kis köszöntőt énekelték el, majd közös muzsikálás következett. Nagyon megható volt, faterom könnyes szemmel nevetett, és mindig rám-rámpislogott, miközben játszott. Játszottak Eine kleine Nachmusik-átiratot és Bartók-féle magyar népdalokat is, amiket lehetett énekelni, úgyhogy egy kicsit én is beszálltam (szerencsére a karnagy szoprán felesége jótékonyan elnyomta a mi hangunkat), és végül az Este a székelyeknélt, amitől nekem állandóan bőghetnékem van, pláne, ha úgy meg vagyok hatódva, ahogyan voltam. De azért nem sírtam el magam, viszont a körülöttünk lévő szomszédok kigyűltek az erkélyeikre, és onnan figyelték és hallgatták a kedves kis előadást. Elnéztem az arcokat, akik már évtizedek óta, többen közülük, beleértve az édesapámat is, negyven éve együtt zenélnek, és most süteményt hoztak és a kertünkben húzták a maguk és a mi örömünkre.. és azt reméltem, hatvan évesen nekem is lesz ilyen. Nem feltétlenül vonosózenekar, mert ahhoz el kéne kezdenem hegedülni, de ilyen bájos, melegszívű emberek, akiket összeköt ez az elképzelhetetlenül hosszú ideje tartó szeretetteli barátság, és a zene közös szeretete és tisztelete.

Amikor újra rákezdett az égi áldomány, sajnos abba kellett hagyni odakint, úgyhogy a falánk népség rárabolt anyám mennyei svédasztalára, én pedig bontottam egy pohár vöröset, és elvegyültem, hogy hallgathassam az öreg csókák intellektuális, néhol szolidan trágár poénokkal megtűzdelt diskurzusát. Persze meg kellett nézni a vonósnégyes legújabb előadás-dvd-jét (totál amatőr felvétel, sajnos hangminőségben is) egy zongoraötösről, ami bevallásuk szerint minőségében pályafutásuk csúcsa volt, aztán először a csellista, aki zongoristaként kezdte, majd az egyik idősebb nő, aki 40 éve zongorázik, letelepedett a zongorához, és elkezdődött a kamarazene faterommal és egy másik hegedűs nővel. Ezek egymás hangszerét és vonóit próbálgatták, a zongorista soha nem játszott darabokat tolt le úgy, hogy transzba esve bámultam és hallgattam a zongora mellől, közben folyt a halk csevej, és mindenki láthatóan jól érezte magát.

Időközben ráakadtam egy korombeli lányra, aki három éve zenél velük (ő volt az egyetlen, aki javította az átlagéletkort), úgyhogy barátkoztam is vele egy kicsit, örültem, hogy végre találtam valakit, aki nem száz éves, mégis tudja, mi a különbség Mozart és Beethoven zongoraszonátái között, pedig az ő apja annak idején Beatles-hajat hordott.

Volt még egy üde színfoltja az estének: a zongoraművésznő férje. Öreg, kissé tagbaszakadt figura, ha jól tudom, nem zenész, viszont, úgy láttam, nagy borkedvelő. Olyannyira, hogy amikor az első palackkal kinyitottam, azonnal felajánlotta, a segítségét, de mivel nem értett a bornyitóhoz, inkább elintéztem én. Később nyitottam egy újabb vöröset, és meglepő módon ismét ott termett, méregette a bort a kezemben, most már nem ajánlotta fel a segítségét, csak azonnal megtöltette a poharát. Később láttam még sündörögni az asztalok mellett, majd egy újabb palacckal megküzdeni. Abból gondolom, hogy nagy borszakértő volt az öreg, hogy az első középkat caberne sauvignont pont olyan élvezettel fogyasztotta, mint az alsóbb kategóriás kadarkát, és végül minden szívbaj nélkül erőszakolta ki a dugót a 2009-es Polgár-féle rozéból, amit viszont ott kellett hagynia, mert takarodót intett a felesége. Most ennek maradékát kortyolgatom, miközben visszagondolok az öregre. :-)

Biztosan mindenki ismeri azokat a kétujjas-ötfélujjas kesztyűket, amelyek az eredeti kétujjas felállás négy ujjas, visszahajtható és valamilyen módon ez állapotában rögzíthető fedőrésze alatt a négy ujj alsó percét külön-külön is fedik arra az esetre, ha viselőjüknek ezek szabad mozgására volna szüksége. Ezek a kesztyűk eddigi tapasztalataim szerint téli cigarettázásra használatosak, de gyors kutatásom eredményeként még a téli, szabadtéri orrtúrásra való alkalmasságukról is beszámolhatok. Előtte és utána a megfelelő rész visszahajtásával biztosítják az ujjak végeinek hőszigetelését, megelőzve ezzel lehűlésüket, fagyásukat, letörésüket.
Na most, vannak ugye ezek a mindenféle PDA-táccsszkrín telefonok, amelyek rohamosan terjednek, mondhatni gombaszám nőnek ki az emberek jobb-, olykor balkezéből. Ezek jellegzetes tulajdonsága, hogy -- hasonlóan a korábbi, talán már klasszikusnak nevezhető mobiltelefonokhoz -- a kéz hüvelykujjával kezelendők, de ellentétben a klasszikusokkal, a fejlett érintőképernyős megoldás nem teszi lehetővé, hogy használója kesztyűben is képes legyen matatni az intelligens widgetek és egyéb rendkívül hasznos funkciók között. Ezért úgy érzem, a XXI. század modern társadalmának szüksége van egy olyan hiánypótló alkalmatosságra, amely az ujjak minimális hőveszteségével képes biztosítani a téli buszmegállók fagyos klímájában is a telefon használatának képességét. Így ezennel feltalálom az egyfél-kétujjas kesztyűt, amely legtöbb tulajdonságában a hagyományos kétujjas kesztyűre hasonlít, de apró, ám jelentős fícsöre a hüvelykujjon található kis méretű lebbentyű, melyet hátrahajtva a hüvelykujj hegye szabaddá válik, hogy az ujj gazdája az ő hüvelykujja begyével kezelni képes legyen az ő érintőképernyős mobiltelefonját. Mindent kitaláltam már ezzel kapcsolatban.
Lehet majd kapni kötött és pamut anyagból, bőrből, csíkosan, pöttyösen, katicabogarasan, lakkból, Benetton színekben, Hello Kittyvel, David Hasselhoff-fal és így tovább, erről majd néhány iparművész gondoskodik. A patentos, cipzáras, gombos, fűzős, zenélős, sószórós, óvszertartós kivitelek gazdag választékából válogathat majd az okostelefon okos gazdája.
Természetesen lesz belőle jobb- és balkezes, természetesen a telefonáláshoz nem használt kézre a speciális fél mellé tartozik egy hagyományos példány. A multitáccs telefonokhoz készítünk prémium kétfél-kétujjas változatot, amelyben a hüvelyk és a mutatóujj hegye is szabaddá tehető, hogy akadálymentesen zoomolgathasson a viselője. Szintén a prémium kategória fícsöre lesz a gumis csúszásgátlóval ellátott tenyérrész a négy felső ujjon (mint az otthoni meg a gyermekmamuszok talpa), amely garantálja a telefon biztos fogását, kézbőlkícsúszás-mentességét. Extra élményként ez seggvakarásra és arcradírozásra is alkalmas.
Legyártatok néhány prototípust, miután levédettem a találmányt, majd felkeresem velük a mobiltelefon-gyártókat és -forgalmazókat, és szerződést kínálok nekik saját logójukkal ellátott kesztyűkre, melyek majd minden webshopban megjelennek mint gyári tartozékok a különböző tokok és ceruzák mellett. Milyen csodás ajándék nagyapónak az iPhone mellé karácsonyra!

Már csak egy kellően ütős elnevezést kell kitalálni neki. Ezt talán rábízom a nálam kreatívabb szakemberekre, bár már érzem, hogy közeledik az ihlet. Jelzem, hogy e poszttal a fent részletezett találmányra vonatkozó mindenféle, a feltalálóhoz fűződő jogomat, és minden egyéb jogot, amiről tudok, nem tudok, tudni akarok vagy nem is érdekel, kinyilvánítok és azokra igényt tartok, azokat magaménak tekintem, de ha valaki kitalálja a végső nevet, amivel be lehet erre palizni bárkit is, annak adok 1% részesedést a haszonból. :-)

Mi az az ubor? És miért becézzük az uborkát? Na és a papri? Na és a bi?:-)

Particsóka.

Az a bulizós fazon.

Kedvelem, ahogy Márai ír. Látszik: nem siet sehova. Azt gondolnám, az emberek nagy része unalmasnak tartja, ahogy többeket hallottam már például Graham Greene egyes regényeit "végigszenvedni". Tetszik, ahogy finoman, lassan ír, mintha csak már nem élő, talán képzeletbeli nagyapámat hallanám, ahogy jelentőségteljesen, lassan mesél az életről a maga természetességével. Beszéde nem attól lesz jelentőségteljes, hogy felemeli a hangját vagy közönséges módokon úgy stilizálja a szöveget. Az ember csak érzi, egyszersmind ismeri az öreget, és tudja: sosem beszél hiába. A régi emberek még tudtak beszélni és írni. Az apám is tud. Anyám folyton a szemére veti az elmúlt harminc évben, vagy legalábbis amióta én hallom, hogy milyen lassú, ám szerintem húsz éve már nem is próbál rá odafigyelni. Apám és anyám között az a különbség, hogy ugyanazok a történetek, amelyeket huszonéve mesélnek időről időre újra és újra anyám szerint állandóan másként történtek, apám szerint viszont mindig pontosan ugyanúgy. Szerencsére különbözőek a történeteik. Apáméi közül az a kedvencem, amikor egy nyolcvan éves öregúr születésnapját ünnepelték. Ez az öregúr egyik jóbarátja és zenésztársa édesapja volt, azóta jobb létre szenderült, de, úgy tűnik, hagyott maga után még nekem is valamit. Néhányszor én is találkoztam vele gyermekkoromban, szigorú öreg volt, szívós, mint a hozzá hasonló magyar férfiak nagy része. Olyan, akihez szólni is fél a gyerek. Orvos volt ő is, és talán zenész, ha jól emlékszem, de ki tudja, talán épp egyszerű parasztember. Bárhogy is: tisztelettel és tekintéllyel teli és övezett. Ezt az öregurat fia és annak barátai (szintén zenészek s orvosok) felköszöntötték a nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Mindannyian kíváncsiak voltak, mit ér nyolcvan eltöltött év ebben a világban, így megkérdezték az öreget: milyen tanulságot vonna le az itt eltöltött nyolc évtizede után az életből? Az öregúr hallgatott, eltöprengett, majd kisvártatva a következőket mondta:
- Hát, fiam, megéltem nyolcvan évet ezen a világon, és nem vagyok túl nagy véleménnyel az emberiségről!

Hát ilyeneket mesél nekem, a végén nevet. Azt hiszem, azért, mert hatvan éve múltán már ő is sejti, miről beszélt akkor az öreg.

Az imént részesévé váltam az idegen helyen szarás munkahelyi epizódjának. Én játszottam a betolakodót. Amikor benyitottam a budiba, a negyedik fülkében ücsörgő lány épp befejezte a pisilést, és, gondolom, látott volna hozzá a munkához, ha nem érkezem. Mivel művelt és tapasztalt vagyok a témában, nagyon gyorsan felmértem a helyzetet, és derűsen, kedvtelve, szórakozottan zártam magamra az első budi ajtaját. Nem siettem. Pisilés közben figyeltem, hátha hallok elfojtott, szorongó mozdulatokról árulkodó hangokat, kényelmetlen testhelyzet-változtatásokat. Alighanem néhányat azonosítottam is, ezért még kevésbé siettem, amikor felálltam és elkezdtem begombolni a nadrágomat. Dudorásztam is egy kicsit, hogy még inkább bosszantsam a szerencsétlent, aki verítékben úszhat már a negyedik fülkében. Mikor végül muszáj voltam kinyitni a fülke ajtaját és rövid úton elhagyni a tett helyszínét, mentő ötlet juttot eszembe. Mi lenne, ha leguggolnék megnézni az illető cipőjét, hogy később azonosíthassam. Úgyis hiányzik a fosos lány az előző munkahelyemről, az ő történetét majd egy másik alkalommal írom meg. Tehát rendkívül megörültem találékonyságomnak, és el is kezdtem leguggolni, hogy felderítsem, ki a negyedik fülke kulamanója, amikor hallottam, hogy valaki bejött a külső ajtón.

Épp csak annyi időm volt, hogy hirtelen felálljak, és pont egymásba fussunk a másik lánnyal, aki viszont, azt hiszem, semmit nem vett észre. Sajnálom, hogy pont nem sikerült kilesnem az árulkodó pár cipőt, de kárpótlólag az némiképp mulattat, hogy a lánynak mégegy pisilést ki kellett húznia, mielőtt nyugalomban lefektetheti a kábeleket a negyedik fülkében.

Antiszkeptikus szájvíz.

Meglepve vettem észre, hogy a hűtőm tartalma 2010. április 25-én: 

- fél csomag szalámi
- egy csomó retek (1 hiányzik)
- egy csomó újhagyma
- alföldi natúr vajkrém
- 4 palack ásványvíz
- 0,6 liter tej (még jó!)
- 4 gyümölcsjoghurt
- 2 palack alföldi kefir
- fél doboz paprika
- 1 milka csoki
- 4 doboz barna Krusovice
- 1 adag anyám milánóijából
- 1 csomag rothadófélben lévő eper.. :-)

Nem csalás. És nem ma vásároltam.
Egyszer csak felnövünk, még én is.

Megint voltam szavazni. Az egy évre jutó szavazások, amelyeken részt vettem-index ebben az évben magasabb a sokévi átlagnál. Elvből nem szavaztam a szocikra, és teszek a fideszre. Az egész szavazásban az volt a legjobb, amikor kikanyarodtam a Rózsa utcára, és bevártam a jobbról szintén bicajjal érkező srácot, az végigcsorgott előttem, aztán nagyon rámmosolygott, úgyhogy én meg nagyon visszamosolyogtam. Háromnegyedes szövetnadrág volt rajtam és rózsaszín, szivecskékkel borított (! :-D) trikó, és nagyon szépek a virágok, amiket  a Király utca sétányára telepítettek. Jókedvűség.

És még az időjárásjelentő is bemondta, hogy a holnapi napot arra találta ki az isten is, hogy mindenki biciklivel menjen munkába.

Hamarosan itt lesz pártfogolt cimborám, és azonnal lejár a kampánycsend is, az este során néhány barna Krusovicével alighanem megcsappan a hűtőm tartalma.

"A jobbik áttörésével végképp véget ért az elmúlt húsz év." -- mondta Vona Gábor. Szerintem anélkül is véget ért volna.

Miután rájöttem, hogy nemcsak saját magam, de embertárasim számára sem vagyok képes elviselhetően boldogtalannak lenni, visszabújtam az odvamba és itt is maradok. Megtanultam egy második fél, illetve egy egész Mozart-darabot a hétvégén faterom zongoráján, kivettem két napra a vendégszobát, és a cicával aludtam, mint régen, és fogok ma éjjel is. Olvastam, tűzforró fürdőt vettem (utóbbi kettőt egy időben), nyomtunk pár kört az öcséimmel az oldtimer játékok királyával, az egykori kedvenc Scorch-csal, és a sors kedves fintoraként az utóbbi két órában Bridget Jones-t nézek a tévében, miközben letorrenteztem Mozart összes valaha zongorára és zongorára és hegedűre írt darabjainak a kottáját. Délután locsoltam az új minitujákat, amiket faterom ültetett a frissen fűmaggal bevetett kert szélére, és fényképeztem a cicákokat miután felszáradt.

Ilyenek lettek:

Beszéltem jó öreg Anthony barátommal a ködös szigetről, akihez a tavalyi vizitem elmaradt, és felvetettem neki, mi lenne, ha a nyáron meglátogatnám egy hétre, netán kettőre. Kurvaaranyos volt, "I'm relaxed" - mondja mindig, ami annyit jelent, hogy csinálok amit akarok, bármikor szívesen fogad. Ah, kint kéne ragadni. Ebben az országban úgyis lassan elfogynak azok a pasik, akik szóba állnak velem.

Nagyon vártam már ezt a hetet. Nem március negyedik hetét, hanem azt a hetet, amikor eljő az üde tavasz, és bringára lehet pattani úgy, hogy az ember lánya rajta is marad. A héten már majdnem 80 km-t tekertem, és ha az időjárás közbe nem szól, szombatra meglesz a 130. Az új melóhelyig csak 12-t kell tekerni, és nincsenek benne kemény szakaszok, mint amilyen például az alagúttól a Márvány utca, majd Alkotás út volt a MOM park felé, de ez most még nem zavar annyira, úgyis formába kell lendülni. A 14-es villamos vonalán megyek, olybá tűnik, a Béke út talán az egyetlen, amely egyben maradt ez után a tél után, és elég széles is, úgyhogy be lehet lőni egy pompás 30-as utazósebességet. Meglepődtem amúgy, hogy nem okozott különösebb megerőltetést újra nyeregbe ülni; talán most, a harmadik napon érzem először egy csöppet a karomban és a lábamban, hogy használva voltak. És ugyan a nagykörút elég nyomor, főleg esténként, de azért nagyon élvezem most is. Reggelente már süti a nap a nyugati oldalát, és ez bár nem kárpótol a budai rakparton (az autómentes, felújított, de még át nem adott alsó rakparton!) a szigeten túli napfelkeltékért, a vizen táncoló napsugarakért, ..de ha majd nagyon hiányzik már, legfeljebb teszek egy kisebb kerülőt. :-) Hozzáteszem, hogy a rakpart Margit hídtól délre eső horrorállapotú bringaútja viszont a legkevésbé sem hiányzik. Mostanában Mozart zongoraszonátáira tekerek, ez külön élmény. Téli hullamerevségéből feltámadt ez az ótvar porhüvely, amelyben élek -- és végre megint olyan, mintha tényleg erre találták volna ki. A munka is hamar elrepül, mintegy a két bringázás közti pihenés. Hétfőn ismét indul a bringázz a munkába kampány, amelyen ex-lufis arcokkal nyomjuk az új, "Life, Cycle" fantázianevű (a névben rejlő nyelvi leleményt valószínűleg csak informatikusok képesek értékelni) csapattal.

Mondtam, hogy új zongoratanárom van? Meguntam a városon kívülre járni, és mit ad isten, a neten beleszaladtam egy negyvenes olasz fickóba, aki ingyenes, bárki által látogatható koncerteket tart a lakásán, és órákat is tart. Ma volt a második. Igazi kaland lesz, mert a fickó nem beszél nagyon jól magyarul, viszont nagyon lelkes, és épp az a fajta, amilyennek egy tanárt elképzelek. Azért az első alkalom közepén elbizonytalanodtam, amikor nem értett egy egyszerű kérdést, amit feltettem, és megkérdeztem: "biztos vagy benne, hogy ez így menni fog?!". A fickó nagy ívben legyintett: "a zene! a zenével nem lesz baj!" Ez annyira tetszett (meg az, hogy bármit klimpírozok, mindig azt mondja: bella, bellissima, meg molto bene, vagy mi.. :-D), hogy úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Bármit vesz a kezébe, mikor válogat, hogy mit tanuljunk, illetve hát tanuljak én, rám néz csillogó szemekkel, és kérdezi: ez jó? tetszik neked? És ha azt mondom, tetszik, akkor belelkesül, de ha nem annyira jó, akkor azt mondja: ez elmegy. Hálos. :-)

Itthon paranormális jelenségek történnek. A hónap krónikája időrendben: Kiég egy izzó a nappaliban. Kiég a hálószobalámpa körtéje. A konyából áttelepítem az égőt a hálóba. Kiég egy újabb izzó a nappaliban, marad egy és az állólámpa. Beszerzek egy izzót a konyhába. Kiég. A változatosság kedvéért a nappaliban az állólámpa alsó izzója ég ki. Majd: kiég nappaliban a harmadik izzó a plafonon. Mindez 3-4 hét alatt. Mi vagyok én, valami anti-izzó isten?!

A hűtőben mindenesetre szorgosan hűl egy zsugornyi barna Krusovice a meleg nyári napokat várva.

Hát ezek az élet dolgai manapság. Soha kevésbé unalmas bejegyzést. :-)

Megfagyok mert ezek a buzik nyomják rám a porlasztott jeget a légkondiból, de nem veszem fel a Balázs pulcsiját mert KEMÉNY vagyok és megvárom míg a hideg adja föl, közben meg ezt hallgatom 

és a következő videoklipet képzelem hozzá: zenén kívül semmi hang, lassított felvétel. Felállok, torzul az arcom. Eszelős és megátalkodott tekintettel körülnézek, majd lassan előhúzok egy baltát. Könnyed és kecses mozdulatokkal hátulról meglepem az egy sorral előttem ülő natívszpíker függönyhúzogató fényérzékeny zombit hátulról. Torzul az arca, látszik rajta a meglepettség és a rémület. Szétzúzom a fejét, minden csupa vér az asztalán és paravánján. A körülöttünk lévők a meglepettségtől szoborrá dermedve iszonyodnak és menekülni próbálnak, de hiába. Végigjárom az egész irodát, és akibe ahol tudom, beleállítom a baltát. Őrjöngés, fájdalmas, üvöltő arcok, elkeseredett menekülési kísérletek. De én módszeresen végiggyilkolom őket, precízen, ahogy a munkám végezném. A mögöttem az ablaknál ülő picsát semmiért ki nem hagynám. Végül leszaggatom a szalagfüggönyöket, amelyekre a vérük fröccsent. Mondtam már, hogy utálom az open space irodát??

# ó igen. és levágattam hajam olyan rövidre, hogy épp csak a fülcimpám alá ér. Ez már az idei bringás firzura. :-)

És persze mindemellett az élet apró, kéretlen, de valahol szórakoztató és mókás anekdotái mellett sem lehet elmenni néhány hasonló tulajdonságokkal bíró megjegyzés nélkül. Kollégámmal beültünk a székekre, második sor, mi is ez, nyolc, kilenc. Sosem ültem még ezen az oldalon egyébként, és lenyűgözött az a monumentális látvány, ami egy-egy koncert alkalmával a zenészek és a kórus panorámája lehet, pláne, hogy valóban épp csak  a zonogora tetejére is el nem helyeztek néhány ülést, talán csupán mert fel volt nyitva.

Tehát ezen ámuldoztunk, illetve mérnöki énünk nem tudott elmenni az "érdekes" logikai kérdés mellett, hogy ha mi most szemben ülünk, akkor ez tulajdonképpen a jobb vagy a bal oldal-e, amikor megérkeztek mellém a szomszédok: hetvenes anyuka a negyvenes fiával. Én már a rámtelepedő eksztatikus érzéssel voltam elfoglalva, hogy tudniillik mikor lép be a színpadra ő, az ember a képekről, hanfelvételekről és videókról; imádom ezt, amikor első (vagy akár sokadik) alkalommal meglátok nagyra tartott zenészeket élőben, és a legtöbb esetben az sem áll tőlem távol, hogy teszemazt meg akarjam fogni a fülcimpájukat, vagy bármi hasonlót kívánjak tenni, ami valóságosabbá tehetné a személyes "találkozás" élményét. Nem beszélve ugye az apámkoarbeli tekintélyes és zseniális férfiakhoz való, olykor kislányos (nem tinis!) rajongásig fajuló vonzalmamról.. na de szerencsére (vagy éppen ebből a tisztelettel vegyes csodálatból kifolyólag) önmegtartóztató vagyok (lásd előző poszt), így beérem pusztán azzal, hogy figyelem a mozdulataikat, arcuk rezzenéseit, és egyszerűen arra gondolok, hogy most aztán tényleg itt van tőlem öt, tíz, húsz méterre, ugyanazt a levegőt szívja, és így tovább.

Talán éppen erről álmodoztam már, amikor a kettővel arréb letelepedő mámi megkérdezte a mellém letáborozó, a gázokhoz hasonlóan a rendelkezésre álló teret maradéktalanul kitöltő fickótól, hogy "ugye ettél?". Egyből terepszemlét tartottam: kötött pulcsi, közepesen gondozott szőrzet a fej tetején és alján, bőven hízásnak indult fizikum.. a férfi egy anyjával élő informatikus vagy anyjával élő művészlélek benyomását keltette. Ennél többet nem is foglalkoztam vele, mert elhalkultak a fények, és érkezett a mesti...

Aztán csönd lett, és az ujjak alatt felcsendült az első darab. Mivel az első öt-tíz percben levakarhatatlan volt az arcomról a mosoly, csak ez után tűnt fel egy-egy piano résznél, hogy tulajdonképpen Darth Vader foglalt mellettem helyet. Nem kezdtem el keresgélni a lélegeztetőgépet, és próbáltam kizárni az érzékelésemből az iszonyatosan sípoló-fújtató légzést, sajnos nem elegendő sikerrel. Engem rendkívüli módon irritál az ilyesmi (volt szerencsém egy ilyen kollégával együtt dolgozni néhány hónapig, neki vastüdőt ábrázoló képeslapot akartam küldeni karácsonyra..), és egyes pillanatokban le tudtam volna ütni mérgemben a fószert, hogy elrontja a várva-várt koncertemet, dögöljön meg, ha lehet, azonnal, és mindenképpen kussban.

Azért jobbára sikerült kiiktatnom, de ilyenkor új módszerrel lendült támadásba. Először is gyanúsan hátradőlt a karfa nélküli ülésen, majd az egyik lábát átvetette azon, amelyiket lazán feltette az előttünk ülők háttámlájára. Reméltem, hogy a tüdeje és a többi légzőszerve ezzel olyan pozíciót vesz fel, amelyben halkan vagy egyáltalán nem képes lélegezni, de hamar kiderült, hogy nem. Ellenbe az új testhelyzet olyan komfortosnak mutatkozott, hogy a férfi némileg felhajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Átszellemült, gondoltam mindaddig, amíg pár perccel később egész testében össze nem rezzent. Hát ez elaludt, bazmeg!!

Az előadás hátralévő fél órája az ébren maradás gyötrelmes küdzelme volt. Szánalmas testhelyzet-változtatások, végtagok elernyedése, majd hirtelen összerándulása, beálló monoton szuszogás, majd pánikszerű szipogás.. fakk, bakker, szörnyű volt, és mindez egy nagyzenekari koncerten talán el is sikkadna, de könyörgöm, egy szóló zongoraesten...!

Szerencsére túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy dühös legyek, és nem állt szándékomban az egész estéből kizárólag erre emlékezni, úgyhogy egy kevés rossz ízzel a számban ugyan, de lenyeltem, hogy ez van, és inkább előredőlve próbáltam nem tudomást venni a mellettem lévő nyomorult zombiról.

Az első rész végén azért végtelenül illemtudóan és a tőlem telhető maximális jóindulattal és diszkrécióval megkocogtattam a vállát, és a fülébe susogtam, hogy ne haragudjon, de nem lenne-e kedves kifújni az orrát, mert rettentően zavaró az orra sípolása, miközben a jobb kezemmel tartózkodó felajánlásképp egy használatlan zsebkendőt helyeztem a látókörébe. Kevésbé jött zavarba, mint vártam, de elnézést kért, hogy ő nem hallja (naná, alvás közben én sem hallanám!), és elfogadta a zsepit is. Óh, jöjj, megváltás!!

A szünetben azért elfantáziáltunk a Kollégámmal, mi lenne, ha egyszer a fickó úgy riadna fel álmából, ahogy én szoktam: hangosan felmakkanna, miközben mindenfelé kalimpál az összes végtagjával; vagy ha elkezene horkolni, netán álmában szellentene egy öblöset. Hiába, na, fő a derű, és hát a jó öreg közönségesség a báli ruha mellényzsebében is ott lapul.

Reménytelve tértem vissza a második rész előtt, és megörültem, mert úgy tűnt, a fickóba is szorult némi empátia vagy igazságérzet, vagy csak mégis zavarba jött, mert ezután a kettejük balján ülő áldozatot részestette a kegyben, hogy tüdőtől orrnyílásig és vissza nyomon követheti az éltető levegő útját a testében. Megjegyzem, anyuka is versenyben maradt volna a légzőszervi elégtelenségben szenvedők országos szuszogási versenyében, de ő a sípoló légzés különszámban nem rúgott labdába hálistennek. A nonpluszultra mégis az volt, amikor visszatértük után a fószer anyukához fordult, és nagy hozzáértéssel megkérdezte: szerinted nem szól nagyon szárazon a zongora?

És talán nem szólt volna szárazon, ha a terem teljes páratartalma nem az ő orrnyálkahártyájára csapódott volna le.

Vannak azok a piperkőc zenészek, akik elvárják, hogy a közönség megtisztelve érezze magát, amiért oly kegyesek voltak és játszottak neki. És az előadás zárultával két ujjhegyükkel a mellényzsebükbe pöckölik őket egytől egyig. És vannak azok, akik olyan mélységes alázattal viseltetnek a zene iránt, hogy úgy érzik, nem ők játszák a zenét: a zene kelti életre (hogy mondjam: élteti!) őket. Az apám is ilyen ("én sohasem értem fel Bartókhoz... talán te egyszer fel fogsz!" -- mondja, és a szívem szakad bele, mert ha ő nem, hát épp én?!). És ilyen Daniel Barenboim is.

Senki vagyok persze ahhoz, hogy bármit is szóljak róla. És nem az, hogy tegnap este annyi ember lógott a müpa mennyezetén is, hogy inkább darázsfészekre emlékeztetett a terem, és még csak nem is az, hogy bárhányszor állt is föl, mindenkinek, szinte mindenkinek meghajolt és a szemébe nézett, és a legkevésbé az, hogy fölállva-éljenezve négyszer tapsolták vissza és ő hagyta magát. Hanem az, amikor harmadszorra jött vissza, és én az orgonasípok alól még épp elkaptam azt a titkolt, önfeledt nevetést, ami kibújt belőle a színpad felé jövet, az a gesztus, amelyben előkacsintott a szolgáló mögötti arc. Végtelenül derűs volt, odaadó, ámélkodó és örömteli. Fantasztikus. Ahogy az előadás. Istenem, egész éjjel azt álmodtam, hogy ott ülök az orgonasípok alatt, és eljön az a pillanat a második rész elején, amikor a három kis keringő első tételét játszotta, amikor jóllehet másfél ezer ember vesz körül, de te csak őt látod és hallod, a kezeit és a zongorát. Gyönyörű volt. Sírok, ha rágondolok, ahogy majdnem kipötyögtek a könnyeim odabent is.

Kollégám -- a jó -- megszerezte azt a dvd-kiadványt, amivel már két hónapja szemeztem a különböző online üzeletekben.. úgyhogy dedikáltattuk. Most itt figyel a szekrényen, aláírva a mester által. Szipogott, miközben aláírt, náthás volt. De azért nem mulasztotta el nekünk is azt mondani: thank you very much, azon a nyeszlett kis hangján. Gondoltam, adok neki egy zsebkendőt, de nem akartam tolakodó lenni, ahogy azzal sem, hogy megkérdem, nem bánná-e, ha megfognám a kezét. A zseniális, nagy, puha, meleg kezét. Még ő sem akarná idegenek kezeit fogdosni.

 Amúgy tényleg. Tapsvihar, embertömeg, éljenzés, szájtátás, slampogás szépruha ámulás tapsolás.... nagy szar. Ott lenni érezni megszűnni létezni. Ez.

Ja, és megszületett (kitaláltam:-) a szombati maskarás mulaccság koncepciója részünkről: az iskoláslány és a pedofil. Szakirodalomkén többek közt Jon Lajoie-re fogunk támaszkodni :-)