- Miért? Én is álmodtam már olyat, hogy exhumáltam apámat!

 Minthogy állandó társam: univerzális, szent és olthatatlan magányom mostanság létformaszerűen szabotálódik, s ezzel egy nem annyira logikai buborékban felszívódva minden elegancia és minden dac nélkül veszi a kabátját és magamra hagy, a blog s annak olvasója tudtán kívül részesül annak hiányában, amelyben a fentiek hiányában részesülne. Formálisan szólva. 

Pedig például jártam közben ismét a Müpában, ahová megint soha többé nem megyek, pont úgy, mint a legutóbbi három alkalommal február hónapban, amikor ismét a Müpában jártam. Ez a paradoxon, hogy olykor a Müpában vagyok, miközben nem megyek oda, részben azért történik, mert bár mindig mondom, egyszersmind úgy is gondolom, hogy nem megyek többé, közben mindig a farzsebemben van néhány újabb, már korábban megvásárolt jegy, kötelezve arra, hogy meggyőződésemmel ellentétben mégis odamenjek, s részben azért, mert néhány óvatlan pillanatban (amikor már amúgy is a tulajdonomban van néhány jegy a Müpába), újabb jegyeket vásárolok oda már úgyis mindegy alapon, eggyel több vagy kevesebb, ugye, s ezzel az az állandósult és tagadhatatlanul kényelmes helyzet áll elő, hogy nominálisan nem megyek a Müpába nemhogy soha többé, de valójában egy örökkévalóság (vagy legalábbis a Bogányi Gergely Chopinje) óta, s ennek ellenére -- vagy ezzel együtt --, de facto mégis látom s hallom a kíváncsiságomat felkeltő koncerteket ugyanott. 

A kíváncsiságomat felkeltő koncertek egyike ezúttal a két évvel ezelőtti Bach után most Mozartot örökkévalósító Varnus Xavér gondozottja volt, amelyre a jegyet immáron tapasztalt Müpába nemjáró lévén jó előre megvettem, hogy karácsonyra becsomagolhassam a csúcsából levágott, ezúttal, megszámlálhatatlanul sok év után, ismét valódi fenyőfa alá, amelyhez az öcsém ragaszkodott, mert őszerinte elengedhetetlen a karácsonyi hangulathoz, majdnem annyira, mint az amputált végtagokról való beszélgetés, és amelyért így karácsony minuszelső napján, azaz huszonnegyedikén a maihoz mérhetően ragyogó napsütésben számtalan fenyőfaáruson és annál is több sáros pocsolyán átgázolva jutottunk hozzá valami potomnak épp nem mondható, tehát a jegyekével alighanem vetekedő áron, nagy örömünkre, de főleg az öcsémére, és sokak meglepetésére, főképp a többiekére. Szóval így kerültek a koncertjegyek a fenyőfa alá huszonnegyedikén, immáron hagyományosnak mondható módon, minthogy sorban ez volt a harmadik karácsony, hogy apámnak (és persze magamnak) koncertjegyet ajándékoztam, melyek közül is az első a már említett Bach örökkévalósulása volt Varnus Xavér által, így kézenfekvőnek, már-már stílszerűenk tűnt most, két évvel később a Mozartot is meghallgatni. 

Sokmindent elmondhatnék a két koncertről, merthogy Bachhoz hasonlóan Mozart is két estét kapott, de ezek nagyrészét már amúgy is elmondtam valamikor valakinek, így elhagyta gondolatvilágomat, s nem kísért többet, amit meg még nem mondtam el, azt meg amúgy sem volna érdemes, mejegyzem, egyetemben azzal, mint amit már mégis elmondtam. Amint viszont sokkal inkább érdemes sokkal inkább elmondani, mintsem megjegyezni, hogy szerintem még sosem hallottam olyan gyönyörű pianókat játszani, mint amilyen pianókat ezen a két koncerten a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar játszott, így aztán egyből szerelmes lettem ebben a zenekarba függetlenül attól, hogy az egész összeállítás, amelynek inkább nevezném a koncerteket, mint koncertnek, szóval függetlenül attól, hogy az összeállítás milyen benyomásokat tett rám meg milyeneket nem. És ha a zenekarba egyből szerelmes lettem, akkor a karmesterbe viszont másodszorra, mert a második koncertre sokkal előrébb szólt a jegyünk, így a karmester, akit Jean-Pascal Hamelinnek hívnak, már nem csupán egy emberi hát alakú paca volt a vonóerdő előtt meg az orgonától balra, amit egyébként, mármint az orgonát, először azt hittem, csak azért vittek be a színpadra, hogy a Varnus Xavérnak legyen min üldögélnie, miközben a zenekar játszik (végül is sokkal jobb lehet egy orgonán üldögélni, mint valami máson), de később kiderült, hogy még Mozartnak is sikerült írnia valamit, ami orgonán eljátszható (de eredetileg egyébként üvegharmonikára szánta), és így el is játszották azon az orgonán, amelytől jobbra ezúttal, a második koncert alkalmával a mozgó frakk helyett egy végtelenül mély és izzó tekintetű, máskor viszont magával ragadón kedves és derűs arcú, és egyébként szerintem végtelenül jóképű fiatal fickó hajlongott a maga elegáns és gyönyörűen artikulált mozdulataival. Így aztán már csak a karmester által megtestesített jelenség és a zenekar kristályos pianói nekem megérték ezt a két estét a Müpában, még akkor is, ha ezután megint nem megyek többé oda. 

Ahol viszont szintén jártam, és ahová deklarált szándékomban áll újra elmenni, az a Fuga építészeti központ, ahol a legutóbbi Kurtág-est után ezúttal ismét egy Kurtág-esten voltam, amelyen az öreg Kurtág minden négykezes Bach-átiratát eljátszották, és lehet, hogy nem a Müpa vagy a Scala vagy a mittudoménmi Steinway zongoráján játszottak a Fugában, és ezért nem is úgy szólt, mintha valaminek a Steinway zongoráján játszottak volna, viszont ez semmit sem változtat se jobbra, se balra azon, hogy zseniális koncert volt, és hogy a Csalog Gábor és csapata (meg persze az öreg Kurtág) jóvoltából ismét egy remek és emlékezetes audiovizuális élményben részesültem azon a szombat estén. Sőt ezen még az sem változtat, hogy kivételesen azt hittem, nem egyedül megyek el meghallgatni a Bach-kantátákat, köztük a BWV 106-ost is természetesen, de ennek ellenére mégis egyedül mentem el meghallgatni azt is meg a többit is. 

Hát ilyesmik voltak mostanában, és a közeljövő is, mondhatni, hasonlókat tartogat, ha nem hasonlóbbakat. Ugyanis most, hogy soha többé nem megyek a Müpába, legelőször a Ránki Dezsőt fogom ott meghallgatni április hónap közepén, aki Bach-fúgákat és Liszt-darabokat játszik, majd néhány nappal később a rend kedvéért ismét a Csalog Gábor művészetében lehet részem további Liszt-darabok által. A Müpában.

- Na szerintem gyújtsunk rá. Hátha utolérjük a Gyöngyit! 

- De azért a Haydn-szonátákhoz az is hozzátartozik, hogy a fickóm általános nézetei szerint amúgy is ki a fene az a Bakk, és Mozart egy vinnyogó kis idióta, és Glenn Gould meg egy autista. 
- De hát Glenn Gould autista volt, nem?

:-D

Szóval ma az történt, hogy sokminden, úsztam Mozartra (!! -- erről még később), meg például férfialsógatyát teregettem:-), megmegmeg marcipánt csináltunk, mindenféle formában, módon és ízben, csokibatyuban, csokitöltelékkel, csokibatyuban csokitöltelékkel, másik marcipán töltelékkel, dióval-mandulával, és estére takarítást helyett úgy gondoltam, inkább kihasználom a konyha szennyezett állapotát, és kielégítem a kreativitásomat, s ebből megszületett az ultimate remekmű, a csodálatos műalkotás: az Überalles Haydn-golyó:

Azért Haydn-golyó, mert Mozartnak már van elég golyója, és mert a Haydn-zongoraszonátokat hallgattam közben, és mert ezzel tervezem lenyesni a jó öreg Haydnről a méltatlanul mellőzött jelzőt. :-) Belülről marcipán és esetleg a fenti adalékok közül még valami, kívülről étcsoki és fehér milka, egy kihegyezett gyufa segítségével készült, de ez még csak a prototípus, következő alkalomra kifejlesztem hozzá a kellő infrastruktúrát, és rákottázom a Goldberg-variációk sarabande-ját, vagy valami.:-D Hát nem klassz? Ki kér?:-)

Iza a tízévesforma kislány, aki előttem jár zongoraórára. Karácsonyra hozott neki a Jézuska egy elektromos zongorát, és én meg mindig úgy köszönök neki, mintha pajtások volnánk. Szia Iza!, szoktam mondani, amikor negyed órával korábban megérkezem. Majdnem mindig korábban érkezem, mert úgy végzek a dolgozóban, és ilyenkor leülök a szocreál fotelek egyikébe, és nézegetem a kottáimat, miközben Csilla néni dicséri Izát, aki már két kézzel billentget egyszerre. Azóta látom Izát, hogy tanulni kezdte a hangokat. Nem adok neki három-négy hónapnál többet, hogy lehagyjon, és akkor még jószívű voltam magammal. 

Szia Iza!, mondom ma is, amikor negyed órával korábban megérkezem, és leülök a fotelek egyikébe. Csajkovszkijt veszek a kezembe, és hallgatom, ahogy Iza egy népdal egyszerű átiratát klimpogja az úszásedzésektől tökéletes tartásban, gyermeki szerénységgel és lelkes türelemmel, hogy a negyedik ütem végén, Csilla néni utasítására engedelmesen megálljon. És akkor megszólal: 

- Meghaltak. 
- Kik haltak meg? 
- A hangjegyek. Lefejezték őket. 
- Hát az nagyon rossz lenne nekik, ha lefejeznék őket! -- mondja Csilla néni, és a jólismert kövérkés nevetésével felkacag. 

Pislogok a fehér szőrmeszékből, és akkor rájövök: az egész hangok. A nyél nélküli kottafejek. Milyen jó volna, ha az Iza megtarthatná, amit fantáziának fog nevezni majd, ha elveszítette, gondoltam a fotelben ülve.

Azután Iza végigjátszotta mind a négy ütemet egyben, és jött érte az anyukája. Izának kedves anyukája van, és tudja a nevemet is, és még volt idő arra, hogy megmutassam Izának és az anyukájának a baba temetését azon a hatalmas zongorán. Aztán elújságoltam neki, hogy most már én is járok úszni. Iza örült neki, hogy már én is járok úszni, és aztán hazament az anyukájával. 

Ma az történt, hogy semmi extra. S kellő tapasztalat után az ember megtanulja, hogy a legjobb, ami történhet, az a semmi extra, mint ahogy messze a legkellemesebb tevékenység, amit fekvő helyzetben végezni lehet, az alvás.

Tegnap végül is nem mentem el a Pollack Mihály térre a Budapesti Vonósok és a csellóját oly erotikusan ringatni képes Fenyő László Haydn-estjére, de nem bánom, mert helyette sokkal jobb dolgom volt: a már említett semmi extra. Főztem például, vacsorát ráadásul, és filmet néztem, és az elmaradt hangverseny helyett pedig merítettem egy váratlant Haydn számomra eddig lényegében ismeretlen billentyűsirodalmából, amely után egyrészt újabb összegek kezdhetnek sorokba rendeződni a bankszámlámon egy amazon-tranzakcióra várva, valamint végképp jogosnak érzem a "méltatlanul mellőzött" jelzővel ellátni az öreg Haydnt. Gyakorlatilag majdnem sírtam a gyönyörűségtől, és lélekben már a ragyogó napfényes reggelben suhantam a bringámon a Haydn-zongoraszonáták kérlelhetetlen könnyűségével. És elfogott az a nem túl gyakori, végtelenül megnyugató érzés: hogy annyi, de annyi zene van még odakünn.

Hogy mást ne mondjak, ma például arra a több szempontból is meglehetősen szokatlan tényre léptem ki a délelőtti zuhany alól, hogy valaki rendkívül kellemes harmóniafűzért játszik a zongorámon. Ez már önmagában is elég lehet a boldogsághoz, ráadásul zenei oldalról nézve szintén sorolhatnók a semmi extra kategóriába: a kottatartón Csajkovszkij ifjúsági műveit (op. 39.) tartalmazó Peters-kiadvány figyelt, amit faterom exanyósa jóvoltálból és tévedéséből birtokolok, és a harmóniafűzér a beteg baba volt, és a baba temetése, amiket olyan meghatóan kedvesnek találtam, hogy végül hazavittem őket, és a családom a délután nagy részében a baba gyászindulóját volt kénytelen hallgatni. Ettől nem volt mindenki maradéktalanul boldog, de én igen.:-) Ezért most emlékezzünk meg a kedves babáról régi youtube-os forrásom, kúbus jóvoltából. 

A beteg baba:

S a baba temetése. 

Szívszorongatóan kedves énszerintem. Vajon az új baba ezek előtt, vagy ezek után? -- kérdezném, de inkább elteszem magam, rögtön azután, hogy álmatagon rámosolyogtam egy itthagyódott lila fogkefére. 

Ma is eltaláltam a Muzsikáló délután rejtvényét, és ma ismét nem nyertem, de most már nem bánom. :-D Ellenben a feladványról... szóval ma megint a zeneszerzőt kellett kitalálni egy zongoraszonátához, aki ezúttal Schumann volt, a darab pedig az op. 11. fisz-moll zonogoraszonáta. Van pár holmim otthon Schumanntól, a mindenféle szenen-ek, fantáziák, etűdök, és még egy szonáta is, de nem ez, ám viszonylag ritkán hallgatom, mert túl rapszodikus a gyűjtemény a hangulata. Nem akarnám mondani, hogy "semmire sem jó", de ha az ember olyan, hogy szeret hosszasan elmélyedni ugyanabban a relatíve homogén érzésben... szóval ilyen lévén inkább ahhoz tudom hasonlítani, ha mondjuk irányított meditáció közben a mediátor bizonyos (nem determinisztikus) időközönként egyszercsak elmesélne egy ordenáré trágár viccet. 

Azonban ez most teljesen mindegy, mert arról van szó, hogy a Muzsikáló délutánban a fisz-moll Schumann-szonáta harmadik-negyedik tételét adták ma, amely végül is azon viszonylag ritka élmények közé került be, amely köznyelven nagyjából úgy hangzik, hogy "hát ez meg wtf...!". Ha nem mondják, hogy a nyolcszázas évek elejéről van szó, biztos valami későromantikus oroszra tippeltem volna -- és utólag jöttem rá, hogy ez a fisz-moll nagyon hasonló érzés Rahmanyinov op. 23. no 5. prelűdjéhez, amitől meg kell őrülni. Őszintén szólva nem vagyok képes pontosan meghatározni a rokonság mibenlétét, de a kettő markáns karakterét nagyon közel érzem egymáshoz. Kíváncsi vagyok, vajon más is így-e...? Well, tessék, blogtörténelmi mérföldkő: mindenki érezze felszólítva magát, hogy meghallgassa és megírja!:-)

Szóval a Schumann fisz-moll harmadik tétele: 

 (egyébként a negyedik tétel is zseniál:-)

És Rahmanyinov op. 23. no. 5. (az én kedvenc felvételemben): 

 Az előbb lementem cigiért, és azon flesseltem visszatérve, hogy a lépcsőházból tökéletesen hallható, hogy odabent valaki Mozart A-dúr hegedűszonátáját hallgatja, és egyszercsak elképzeltem, ahogyan odabent ülök és hallgatom a Mozart-szonátákat, és lényegében kedvem támadt bekopogni magamhoz, amiért ilyen szép hegedűszó hallatszik odabentről. 

Majdnem mindig majdnem mindenhová kedvem támad bekopogni, ahonnan zene hallatszik. Köszönnék, s mondanám, hogy hallottam, milyen szép zene szól itt. Akkor azt mondanák, gyere be, mert kedves és jó emberek volnának, hiszen ilyen szép zenét hallgatnak vagy játszanak, s én bemennék, és ők meg játszanának tovább, és én hallgatnám; rágyújtanék talán. És ennyi.
Ha például hozzám bekopog valaki, és azt mondja, milyen szép zene szól itt, legalábbis azt mondom, gyere be. És engedem leülni és hallgatni, és megkínálom kávéval és cigarettával is, ha netán kér. És megkérdezem, hogy van, és hogy tetszik-e neki az A-dúr andante tételében ez és ez a rész, mert nekem ez az egyik kedvencem az összes közül, és meghallgatom, hogy neki mi a kedvence, és megkérdezem, hogy szeretné-e azt hallgatni inkább, mert úgyis megvan és én is szeretem és úgyis olyan régen hallottam. És akkor ezt csináljuk és kész. 
De hozzám a zene miatt még csak egyszer kopogtak be, és akkor is a szomszéd jött megkérni, hogy éjjel kettőkor ne zongorázzak. 
Én pedig még egyáltalán sehová sem kopogtam be a zene miatt, mert mindig azt gondolom, hogy mi van, ha ők, akikhez bekopognék, nem úgy gondolják, ahogyan én, és akkor hülyén érezném magam meg minden. A másokkal mindig az a baj, hogy az ember azt hiszi róluk, hogy egészen máshogy gondolják a dolgokat, mint ahogy az ember gondolja őket, és ezért az ember mindig hülyén érzi magát, amiért ő úgy gondolja ugyanazt a dolgot, miközben a mások meg máshogy. Pedig ha belegondolunk, hozzám például gond nélkül be lehetne kopogni a zene miatt, mint ahogy mondtam is, és akkor, igazán, miért ne gondolhatná ezt valaki más is pontosan ugyanígy. Mi van, ha nem is a mások furák, hanem az ember maga, amiért ilyen ostobaságokat gondol a másokról. 

Mindenesetre ha valaki netán erre jár, és meghallja odakintről a Mozart-szonátákat, és kedve támadna bekopogni, akkor nyugodtan bekopoghat, és egyáltalán nem kell miatta hülyén éreznie magát. 

A mai szentséges reggelen, az úr 2011-edik évében, január hónap huszonhetedik dicső napján, 10:16:53CET időpontban befutott a blog fennállásának négyezredik látogatója a Pannon hálózatából, Budaörsről, ha minden igaz. 
Nyereménye a tikotime női karóra, az elektromos porszívó, és egy Dvorak-vónósnégyes egy tétele, amely ma reggel a semmiből ficcent be a széthulló agyamba, miközben a szállodai ágyon fetrengtem egy 10/10-es menstruációs görcs és egy hasonló agyérgörcs közt félúton. Üdv neki!:-D

 Szóval végül is az lesz, hogy holnap este elmegyek a Szent Ágnes agóniájához címzett bazilikácskába, és meghallgatom Bernini rómájának zenéjét. Bernini az a fickó volt, aki az ezerhatszázas évek első felében a szétrohadt Rómát helyrepofozta, és telepakolta mindenféle szobrokkal meg épületekkel. Amiknek egyébként később jó részét elbontották. Viszont ő tervezte például a Szent Péter bazilika harminc méter magas bronztabernákulumát. Ezt csak azért írom le, mert tök jó szó ez szerintem, hogy bronztabernákulum, és kétlem, hogy bármilyen természetes környezetben használhatnám újra a hátralévő néhány esztendőmben.

Végül is úgy néz ki, hogy egyedül megyek, mint szokásosan, s ez most kimondott öröm. Szerencsére az, aki erre a koncertre lehet, hogy eljön, az általában erre a koncerte nem jön el, de legalább úgy csinált, mintha el akarna menni, s ezzel a szándéketika szempontjából a dolog le is van tudva és jóvá is van írva. Mondjuk egy korabarokk koncert, ahol a legnagyobb név Frescobaldi, lehet, hogy nem mindenkinek ér meg harmin ojrót -- nekem igen, még akkor is, ha jobban szeretem Bach és Handel korának barokkját. Érdemes egyébként rákeresni a teplomra, mert már képen is zseniális és megkapó. Hát még hogy fognak szólni a korabeli hangszerek odabe'.... hejj! Szóval ez lesz holnap, ami öröm s boldogság. Bővebben majd talán pénteken, most ki kell nyomnom a netbookot mert lehal az akksi és a nyomorult olasz konnektorba megpróbálhatnám beleerőltetni és valószínűleg sikerülne is, csak az viszont nem lenne felhőtlen öröm s boldogság mindenkinek. 

 Nem is tudom, mikor ültem utoljára hotelszoba ágyában laptoppal az ölemben, a légkondi monoton búgását hallgatva. 

Leginkább a komplett városképre és -érzésre voltam kíváncsi Rómával kapcsolatban. Hogy hogyan fér meg és össze ennyi kor ennyi jelentős "hozzáadott értéke" egyetlen városban, és ennek fényében milyen az összkép. 
Nos, az összkép olyan, hogy érdekes, de nem nagyon, és más, de nem nagyon. Az itteni épületek jelentős része egy kis kipofozás és a splaetták eltávolítása után tökéletesen illeszkedne mondjuk Bécsbe, ugyanakkor ha más épületek más részeit távolítjuk el, azok gond nélkül installálhatók például Spanyolország "mediterrán" vidékeire. Szóval Róma kissé hibrid, ami várható volt, viszont ezzel együtt valami nagyon kiforrott és letisztult érzése van, s ha nem négy fok volna, talán még a kurvanagy pálmafák okozta kontraszt sem szúrna szemet a kontinentális éghajlatban nevelkedettnek. 

Közben az emberek semmilyenek, ahelyett, hogy hosszú, hullámos, fekete hajú Giovannik mászkálnának, és a szexi bőrkabátjukből hízelegnék a faros-formás jó mozgású nőcskéknek, hogy ciao bella, szóval ehelyett a város legkarakteresebb személye az öt (eső esetén hat) euróért esernyőt zugáruló indiai emigráns. S persze a nyakbaakasztós turisták, akiktől még januárban is az általam kívánatosnál sokkal forgalmasabb a város. Szóval ezt a részét kevésbé élvezem, és csak kevéssé kárpótolnak a monumentális barokk szoborcsoportok, mert körülöttük aránytalanul nagyok a monumentális turiszt embercsoportok. Ha választhatnék, inkább Firenze, Milánó környékére mennék (hm, Párma..) valami kis városkába, ahol nagy mezők, kis kunyhók meg kedélyes borbély van a Loui Vutton boltok helyett. Még az is lehet, hogy jövő szombatra felteszem magam egy vonatra, és kirándulok egyet. Azért a Vatikánba benézek még, hátha kivillan a pápa fehér segge valamely ablakon egy óvatlan pillanatban. 

A nap egyik flesse a Tevere torkolata: éppen a nyomáskiegyenlítés kellemetlen műveletével foglalatoskodva, majd a megkönnyebbüléstől enerváltan az ablaknak dőlve vártam az üdvös leszállást, amikor egyszercsak mégis kinyitottam a szemem, és akkor egyszerűen megláttam odafentről a Tirrén-tengert meg bele a Tevere tölcsérét. Szerintem sohasem láttam még tengerpartot a magasból, és tengerbe torkolló folyót pedig egyáltalán sehonnan sem, és ez klassz volt, az "odass....!" fajtából. 

A másik flessre pedig a geek-o-meter leng ki: a történelmi egyetemesség és egyesülés jelében 4square-en becsekkolni a Pantheonba -- felbecsülhetetlen. :-D

Holnap teszek róla, hogy eljussak arra a templomi barokk koncertre csütörtökön (vagy bármely másikra bármely másik nap), mert anélkül Róma mostoha lesz nekem. S Róma nem akar mostohává lenni énszerintem, már csak a saját érdekében sem. 

Most pedig valóban lefekszem tízkor, ha már tegnap mindenféle interruptok megakadályozták ezt. Egész nap esett. Állítólag holnapra kisüt. 

Csillogó, békés napsütés, vidáman susogó fák, tejeskávés Mozart-zongoraszonáták a barang utcákon. És az ember lánya érzi, hogy a tökéletes boldogáshoz már csak a lába közül hiányzik valami.
A kerékpár. 

Tegnap este egyszerűen nem volt rá érkezésem, hogy melegében megírjam, hogy miután szerdán már olyan nagyon de nagyon szerettem volna, tegnap végül is tényleg NYERTEM a Muzsikáló fakking Délutánban!!!!!! :-DD

Ez olyannyira hihetetlen, pláne az előzmények után, hogy hajlok azt hinni, ezt már tényleg nem is én csináltam. Mert a tiszta kék ég január közepén az egy dolog, de a Szent Muzsikáló Délutánban nyerni, az valami egészen más ... szóval, úgy gondolom, a vén szakállas errejártában dobott egy jutalomfalatot, nehogy azt higgyem, végképp megfeledkezett rólam. 

Én például lelkesen szoktam mesélni, hogy fateromék csellistája egyszer nyert a Muzsikáló reggelben, és így most az én barátaim meg mesélhetnék, hogy az ő barátjuk nyert a Muzsikáló délutánban, de az igazság az, hogy az én barátaim nem hallgatják a Muzsikáló délutánt, és inkább azt mesélik, hogy az Era nevű lány nyert egy hetijegyet az orfűi fesztiválra, de nem bánom, mert én viszont nyertem a Muzsikáló délutánban!!:-D (Akit netán érdekelne, egy ideig még meg lehet hallgatni a győzedelmi momentumomat Bolla Milán szájából a magyar rádió műsortárában :-)

Az igazán szép, elegáns és dicső az lett volna, ha a szerdai Prokofjevvel nyerek a mai Bachra, de úgy tapasztalom, az élet jó mester, és úgy tanítja, hogy a győzelmet a kudarcokban mérd és értékeld. És a valódi dolgokat mindig kicsit meg kell szenvedni, s mindig van egy kevés defektjük, de így szeretjük őket, mert ez már csak ilyen. 

Szóval holnap este faterommal Gödöllőre utazunk Brahmsot és Mendelssohnt hallgatni, és igaz, hogy vasárnap hajnali négy órakor kelek, de nem bánom, mert faterom viszont biztosan örömmel fogja mesélni, hogy a lánya nyert a Muzsikáló délutánban, és méghozzá őt vitte el a koncertre.:-) 

A nagy örömre egy jöjjön egy kis reggeli győzelmi passacaglia a zseniális Handel és a zseniális Gavrilov jóvoltából. Ettől meg kell őrülni, 2:10 után megsemmisül tőle az ember agya, ha láttok őrültet kalimpálni ma reggel a Ferenc körút környékén, az én vagyok és ezt hallgatom.:-) (volume up!!!!)

És most pedig... talán vadul elkezdek koncentrálni a lottóötösre.:-)

 Ha már a Bach A-dúr zongoraversenyéről lett lévén szó úgyis, régóta kívánom már ide a David Fray nevű jelenséget, akire Bruno Monsaingeon-filmek kutatása során akadtam rá. Elsőre elég gyanús volt a dolog, mert Monsieur Monsaingeon nem szokott mindenféle tinédzserekről portréfilmet készíteni, azonban a videó, amelybe botlottam, igen meggyőző volt.
A csávót a wikipédia szimplán french classical pianist-ként mutatja be, amiről az egyszeri (s ócska szóvicceket kedvelő) olvasónak egyből a mosóporreklámok ugranak be, és ilyen analógián, meg kell mondjuk, a wikipédia tévedésben él, mert a csávóban benne van a Persil Extra Power. Ráadásul nem is csak zongorista, hanem felháborítóan fiatal karmester, s állítólag még tehetséges is. 
Bárhol is olvastam róla, vagy bárkinek mutattam (magamat sem leszámítva), azonnal Glenn Gouldhoz hasonlították, ha épp nem egyenesen "az új Glenn Gould"-dá minősítették, legfőképp persze külsőségek miatt. Nekem ugyan tökéletesen megfelel a régi Glenn Gould is, de azért van a dologban valami, ugyanis a Bach-játékának erőteljessége, dinamikája, szenvedélye és felszabadultsága valóban elég egyértelműen a Gouldéra emlékeztet. Erre feltehetné az ember a kérdést, hogy szükségünk van-e még egy Glenn Gouldra, és persze azonnal mondhatná is, hogy nincs (meg hogy csak az kéne, hogy Glenn Gould jódolgában feltámadjon itt nekem, még mit nem!), de azért szerintem szükségünk van élő és mozgó zongoristákra, akik úgy játsszák Bachot, ahogyan én szeretem. Na jó: nekem szükségem van. :-) 

Szóval hogy hogyan is játssza és dirigálja Bachot David Fray:

A fickó által megtestesített jelenség valamiért azt juttatja eszembe, amikor az Unquiet travellerben még a vonaton elhangzik a mondat, hogy ".... but early on, there was a lot of Beethoven..", és akkor beadják Anderszewskit az első Beethoven-zongoraverseny stúdiófelvételén, ahogy mély, magával ragadóan impozáns taglejtésekkel "indítja" a zenekart a zongora mögül. Az egy nagyon megkapó jelenet, úgy emlékszem, a trailerben is benne van.

Szóval David Fray szimpatikusnak találtatott, és a Swing, sing and think címet viselő dokumentumfilm felkerült az amazonon a wish-listre. Fura, ahogy bekúsztak az élő személyek az életterembe, Barenboim ugyan régi cimbora, de megérkezett Piotr, s most ez a suhanc, hö.. aki csupán három évvel idősebb nálam, hm, az már majdnem jó, hamarosan harminc lesz, ami azt jelenti, hogy, ha már egyszer él, legalábbis itt az ideje, hogy meglátogasson, és a fülembe susogja, hogy Anna, ansanté, sza va, zsömöpel párlé lentámón rögárd zsötem!, vagy valami, ha már más zongoristaszerű képződménynek látszó dolgok ezt nem teszik meg se franciául, se máshogy.

Egyedül csak azt nem értem, hogyan adhatnak ki lemezeket ilyen kliséborítókkal. Ha én zongorista lennék és kiadnék egy Bach-lemezt, Bachot raknám rá napszemüvegben, s fölé egy gondolati szövegbuburékot: "WTF", vagy valami, de biztos, hogy nem a saját fejemet raknám rá egy jellegtelen plakátfényképről. Na persze -- ha én zongorista lennék és kiadnék egy Bach-lemezt, a kis seggemet veregetném a földhöz minden reggel és csókolnám a saját ujjaimat tövüktől a hegyükig (ha már ezt mások nem teszik meg, köh), és egy kupac gőzölgő kutyaszart is elviselnék a borítón. 

Miközben ezt írtam, háromszor végighallgattam a fenti kisfilmet; ez a tétel biztosan rajta van a három az öt a kedvenc zongoraverseny-tételeim toplistáján, főleg, ha úgy robban és szárnyal, hogy az ember agya szétesik tőle. Szerencsére a jóságos Glenn Gould felvette életében, így reggelente, miután dobtam egy kis aprót a Ferenc körúti öreg hegedűsnek, olykor beteszem, s ilyenkor végig tudnék szárnyalni vele az Üllői úton, néha komoly erőfeszítésbe telik nem úgy csinálni, mint Anderszewski a Beethovenre, és néha, tudja fene, talán nem is sikerül. 

 Eltaláltam a Bartókon a kurvapecér Prokofjev zongoraversenyét és NEM NYERTEM!! Hát ez milyen dolog?!:-D Pedig a Bach-zongoraversenyeket nyomják (például az A-dúrt!!) pénteken a társaskörben... istenúccse, még valami kellemetlent mondok, és bosszúból elmegyek magamtól!!

Holnap már hadd nyerjek, úgy szeretnék..!:-)

Tegnap szereztem meg és kezdtem bele Barenboim A life in music című, itthon persze nem kapható, és az amazonról is csak egyéni eladóktól beszerezhető könyvébe, amihez egy teljesen képtelen zugán az internetnek, a Csodaszarvas műkereskedelmi portálon keresztül jutottam hozzá végül is a Móricz villamosmegállójában. Egy fiatal csávó volt az eladó, aki lényegében azt sem tudta, honnan van a könyv, á, van még egy halom mindenféle könyvem, nem is tudom, kaptam vagy örököltem őket, meg csak úgy lettek, igazából ha érdekel, akár neked is adnám őket, mert csak a helyet foglalják, nem is tudom, lehet hogy amúgy is kidobnám őket... Mondom neki, hogy főképp zenei témájú könyvek érdekelnek, és szívesen megvásárolom őket (miért akarja mindenki rámsózni a könyveit), de nem sok fogalma volt a "készletről", úgyhogy abban maradtunk, hogy ha netán a kezébe akad hasonló, jussak eszébe. 
Olvasom tehát a Maestro könyvét, az öreg jólismert kellemes stílusa nagyon szeretnivaló, furcsállom amúgy, hogy nincs belőle magyar fordítás, ki tudja, ha egyszer sok időm lesz... naszóval olvasom a könyvet, és találtam benne egy klassz kis nyelvi képzavart. Arról ír, amikor Izraelbe költöztek, és szembesült az akkori izraeli általános mentalitással:

"When we started to join youth movements, we found there was a very strong feeling against anything which suggested superficiality. A boy who started growing a moustache, for instance, was considered bourgeois; a girl who used lipstick was looked down upon." 

:-) klassz, nem?

Különben meg olvasom a fidelio hírlevelében, hogy februárban bizonyos Gustavo Dudamel jön a Müpába Beethovent meg Mahlert vezényelni, és a képről felismertem az emlékezetes arcú karmestert az Unquiet travellerből, ahol Bhramst játszott Anderszewskivel. Az Andeszewskit is ehetné Budapestre a fene, ha már itt tartunk. 

Nos, igen. Az élet utat tör, mint mindig, az univerzum természetszerűleg a tökéletes egyensúlyra törekszik, mint mindig, s az ellenpont ahogy szakrális, úgy szekuláris egyetemessége sem vonható többé kétségbe. Soha többé. Ugyanis megérkezett az éjszakai vizelés és az akadozó vizelet: most már nyugodtan beszélhetünk a hüvelygo prosztataproblémákról is!

Én javasolnék egy olyat, hogy a hüvelygombás nő, az aranyeres fickó, a prosztatarákos faszi, az ízületi problémás szatyor, a fogsorcsattogatató nyugger, a székrekedéses mutter meg a többiek, szóval mind költözzenek össze egy SZTK-kezelőbe "Vény nélkül" címen valóságsózni, és nyerjen az, aki a többiekéi közül a legtöbb szervi betegséget tudja magának begyűjteni. Bónuszt ér a saját nemmel nem összeegyeztethető szindróma, s a fődíj egy zavartalan, illatos óra a Petiék vécéjében. 

***

Apropó SZTK, a Mátyás-templombéli újévi koncert után volt szerencsém az öltözőben elkapni az orvoszenekar ilyenkor szokásos csoportfényképezését. Párbeszédtöredék:

- Na mit szoktunk ilyenkor mondani? -- kérdezi a hang a fényképezőgép mögül. S a zenekar egy emberként fennhangon:
- Vizitdíj!

:-D Zseniális szerintem. 

Ha minden igaz, a mai nappal szándékszerűen megkezdek elmúlni a magam s mások számára elviselhetetlenül boldogtalannak lenni. Azután már csak el kell múlni boldogtalannak lenni. S legvégül: csöndesen elmúlni lenni is. 

Szóval ennyit a középtávú tervekről, végül is.

Jártam a héten a Jelen bisztróban a Blahánál. Időnként nem árt megfordulni a jelenben, s kalendáriumom tanúsága szerint legutoljára októberben jártam arra, amióta is szembetűnő változások mentek végbe a helyen. Jelesül, hogy a szembefalat, amely tele volt korabeli klassz kis jazzplakátokkal, lefestették (fehérre), s a jazzplakátok helyét átvették mindenféle nonfiguratív, modern művészi formák, hangulatfestmények: mondjuk képzeljük el a fehér vásznat s a színekkel óvatosan bánó festő ráálmodott vékonyabb vagy vastagabb fekete vonalkáit, alakzatait -- láttunk már ilyet a kikában is, ha rosszmájúak akarnánk lenni. Különben semmi baj velük, hiszen úgyis olyan, mintha ott sem lennének -- na de a jazzplakátok. 

Anyámék nappalijában lóg egy nagy, míves-domború keretes festmény. Mélyen barna tónusú, egy elmosódott erdőszéli őszi földútról szól, lombos-szomorú fákkal, amelyek, amúgy minden szándék nélkül, leuralják a teljes nappalit. A festmény annakelőtte anyám egy idős tanítójának falán lógott, ahol kislány korában szívesen nézegette-csodálgatta az amúgy igazán igéző képet, s az öregúr, minthogy az a kedves kislány úgy szerette a festményt, halálával őrá hagyta, s később így került a mi családi nappalink falára, és lóg ott rendületlen a maga búskomorságában azóta is.
Mármint a mindenkori nappali falán, költözések ide vagy oda; a kép gyakorlatilag egy az egyben megtestesítője, szinekdochéja a nappalinknak (kézen fogva mondjuk a sötétzöld bőr ülőalkalmatossággal, amely fölött a hosszabbik falon lóg).
Amikor másfél éve, húsz év után anyámék úgy döntöttek, elköltöznek abból a kétszintes káposztásmegyeri lakásból, amelyben felnőttünk, teljesen lelkibeteg lettem, jóllehet én magam már jó ideje nem laktam otthon. De mégis, legyek bárhol is, az a lakás -- egy az egyben -- testesítette meg a családot, az otthont, a bázist (őshazát, ahogy öcsémmel neveztük), bármit, ami az életben a végsőkig ismert, biztos és főleg: örök. No persze gyermeteg nyafogásom hatástalan maradt a kilencvenezer forintos fűtésszámlák zsebmetsző érveivel szemben, s így a Nádasdy utcai lakás elkezdett kiürülni, és a dolgok és személyek elkezdtek átkerülni egy idegen házba Dunakeszin. Nem mondhatnám, hogy passzív tiltakozásképp, sokkal inkább akkori életvitelemből és néhány hónapra külföldre szólító munkámból fakadólag a költözésben kevés részt vállaltam, és az első hónapok félkész állapotaiba is kevés betekintést nyertem, mígnem egyszercsak én hazatértem Frankfurtból, és az őszi kép pedig felkerült örökös helyére a falra. S én csodálkozva vettem észre, hogy fesztelenül otthon érzem magam az új helyen, üldögélve a kép alatt, amely sugározza magából az ismerős otthonérzetet, s mindazt, amit korábban 120 négyzetméter jelentett. 
Karácsonykor új evőeszközkészlet került a fa alá, lecserélendő a szintén legalább húsz éves "körmös" és kockás (valódi szocreál) kanalakat, késeket és villákat, és a család pedzegetni kezdte az ülőalkalmatosságok lecserélését is. S rajtam hasonló páni félelem lett úrrá, mint a költözés idején, de szerencsére a bútorcsere nagyobb projekt egy evőeszközkészletnél, az újonnan szerzett villák pedig hirtelen elkezdtek rozsdásodni, ezért egyelőre maradt minden a régiben. De tudom, hogy hamarosan jajj a körmös villáknak (persze benyújtottam már rájuk az igényemet, hogyan is lehetne őket kidobni), és jajj a sötétzöld bőr garnitúrának is, amin néhai Mimóza macska élezte még virgonc korában a körmeit, és minden más is elkárhozik előbb vagy utóbb, amihez tejfogaimnak és Mimóza macskának valaha köze volt. És tudom, hogy legvégül csak a kép marad -- de a kép marad. :-)

Szóval jártam a héten a Jelen bisztróban, ahol a jazzplakátok között volt egy, amit különösen kedveltem. Villanyvezetékeket ábrázoló hevenyészett rajz, a vezetékekre hangjegyféleképpen rátelepedett fekete madarakkal, amely az idők során teljesen indokolatlanul a szívemnek kedvessé és a Jelen bisztró fémjelévé vált. A többivel együtt ez a plakát is az enyészetévé lett, s én szomorkásan búcsúztattam néhány pohár vörösborral egykori helyett alatt egy asztalnál. Olykor -- a kép nem marad. 

Ugyanakkor valahogy ráérezhettem a közelgőkre, ugyanis egyik októberi látogatásom alkalmával befényképeztem a plakátot, hogy otthon lejátszhassam zongorán. Ezért most in memoriam a Jelen bisztró kedvenc néhai plakátja:

Kedvelt blogjaim közé tartozik a Rossz PC játékok sorozat, amelyben szerzője, egy még épp kellemesen megszállott fiatal csóka mutatja be a számítógépes játékok történelmének legbugosabb, leggázabb, legszánalmasabb játékait, olyanokat, amiket maguk az alkotók sem gondolhattak komolyan. (Személyes kedvencem, ha valaki kedvet kapna, a Big Rigs racing, ezen a videón negyedévente könnyesre röhögöm magam.)

Szóval alkalmanként előszeretettel nézegetem ezeket a videókat, de sosem gondoltam volna, hogy hasonló kategóriát lehet találni a klasszikuszenei lemezpiacon. Jó, jó, rendben, néha belebotlik az ember egy-egy tragikus borítóba, a "komolyzene mindenkori tíz legcsodálatosabb művébe" (tizenhat részes sorozat a szivárvány színeiben), a szezonális karácsonyi válogatásokon a jingle bells szimfonikus változatába, meg a csecsemők kedvenc Bach-műveibe, de ezek nagy része jó szándékkal tekinthető a klasszikus zene iránt nem elkötelezett, de érdeklődő hallgatóknak szánt kiadványoknak, és ezzel többnyire el is lehet intézni egy legyintéssel az egészet. De nem ezúttal. 

Ma ugyanis, méghozzá az Országos Idegennyelvű Könyvtár Zeneműtárában, egy olyan DVD-re leltem, amitől egyeseknek a pofája szakadna le szerintem; engem személy szerint teljesen felvillanyozott, mert ez überalles beszarás. 

Szóval matatok az OIK-ban a DVD-k között, és kiszúrok egy "Satie: Gymnopedie" címet viselő lemezt egész tűrhető borítóval, és bár furcsa volt, hogy hegedű meg fuvola szerepel rajta, végül is a Gymopédies-Gnossiennes nem egészestés alkotás, nyilván megfért a lemezen más is, úgysem hallottam még Satie-től zenekari darabot. Ezzel a gondolattal eltettem, szedegettem még némi Bachot, Marin Marais-t meg Handelt, aztán felnyaláboltam és hazahoztam mindenkit. Olvasni terveztem, és ehhez Satie tűnt a legalkalmasabbnak, úgyhogy landolt a hifiben, és tessék, kérem, adja elő a művészetét!

Nagyjából öt másodperc kellett, miután a Gymnopédie No. 1. számomra ismeretlen változata megszólalt, és közben egy valószínűleg impresszionista hatásúnak szánt fókuszálatlan, elmosódott tengerparti jelentet ficcent be a képre, hogy a hátsó borító után nyúljak. Először a zongorista nevét -- Marylene Dosse -- néztem meg, nekem semmit sem mondott. Aztán a programot kezdtem volna, de ekkorra már eltelt úgy fél perc, és egyfolytában az elmosódott tengerparti jelenet kötötte le a figyelmemet. 

A filmen ugyanis az történt, hogy zéró filmes technikával, vélhetően egy hagyományos sony handycammel és a hozzá tartozó állvánnyal a tengerpart nappali fényénél kedélyesen sörözgető, cigizgető és beszélgető fiatalokat a hozzájuk tartozó tengerrel és a horizont fölött figyelő napkoronggal filmezték, oly módon, hogy a fókuszt csutig kicsavarták, és ettől (és a hátulról kapott napfénytől) az alakok és a táj elmosódtak.
És ennyi.
Abszolúte jellegtelen alakok cseverésznek enyhén lassított felvételen az abszolúte jellegtelen tengerparton. A háttérben elmegy egy hajó. Az alakok tovább csevegnek és söröznek. Alkonyodik. A háttérben elmegy egy másik hajó. Az alakok söröznek és cigiznek, egyre sötétebbek. Majd, amikor végképp azt hinnénk, vontatott a sztori, egyszercsak megjelenik egy tökéletesen oda nem illő karneváli, köpönyeget és arcfestéket viselő alak, aki enyhén alulról fényképezve három nagyranőtt üveggolyóval hadonászik. Ez elég sokáig eltart. És még annál is tovább. És közben felocsúdok a sokkból és ránézek a zenei programra, ugyanis az első trekk óta alig hallottam ismerős hangokat, sőt egyre éktelenebbé válik a zene. 

Az van, hogy a -- csak emlékeztetőül -- Gymnopédie című DVD-n a szerkesztők nagy kegyében meghallgathatjuk e ciklus első darabját -- és ennyi, végül is alig vitatható a címadás; utána néhány prelűd következik, ezekből még ismertem egy-kettőt, majd a maradék cirka fél órát (a teljes anyag nincs 50 perc) Satie úgymond egyéb, alighanem kevésbé népszerű és kevésbé jól sikerült darabjai töltik ki: két és fél percnyi a Le piège de Méduse, "A medúza csapdája" című komikus színházi szerzeményének kísérőzenéjéből (ez még nem volt nagyon szörnyű), s végül mint fő aktus, a Socrate című félórás, ami, mint közben kiderítem, egy leszbikus hercegnő számára női hangokra írt amolyan elbeszélő zenés mű Szokratész életéről. 
Kicsit nehezemre esik a netes kutakodásomra figyelnem, ugyanis a képernyőről közben eltűnt az üveggolyózsonglőr, és a változatosság kedvéért a homályos emberek most megint vadul sörözgetnek, míg csak a zene egy dramaturgiailag nyilván fontosnak ítélt pontján egy ejtőernyős meg nem jelenik bal felől az égbolton. Ezután ugyanis a homályos emberek tovább sörözgetnek és csevegnek, MIKÖZBEN az ejtőernyős ejtőernyőzik az égbolton. Továbbra is alkonyodik.
Szóval a Szokratész életét úgy kell elképzelni, hogy halvány zenekari háttérre néhány nő recitativószerűen ráénekli Szokratész életének krónikáját számomra eldönthetetlen nyelven. Egész egyszerűen szenvedés hallgatni, de a körítésként tálalt vizuális élménnyel együtt valóban nem mindennapi kompozíció és korszakalkotó művészi alkotás szem- és fültanúi lehetünk. Ahogyan erről a hátsó borító is már előre lelkesít: "This DVD contains the most beautiful Classical Music accompanied by the most beautiful ever shooted moviescenes of nature. WATCH, LISTEN AND RELAX!" (nagyításért katt a képre) Hát igen. De legalább milyen kreatív és érzékletes jelzőket találtak. 

A felvétel egyébként a film második felében sokkal mozgalmasabb az elsőnél: például ahogy alkonyodik, egyes alakok fogják magukat és elmennek balra (dugni), a többiek tovább iszogatnak. Aztán egyszercsak hirtelen nem történik semmi, és valaki közben cigizik. A háttérben smárolnak, és már füveznek is szerintem, és ettől olyan valószínűtlenül homályos lesz a mostanra kondenzcsíkokkal terhelt égbolt, hogy ezután, az izgalmak levezetéseként, bő nyolc-tíz percig van szerencsénk nagytotálban gyönyörködni benne, közvetlenül azután, hogy öt percig követtük, ahogy a napkorong egy random hegy mögé le nem bukik. Ennek végső pillanata ugyancsak árulkodik a gondos szerkesztésről, ugyanis az utolsó napsugár épp a Szókratész egy tételének befejező hangjaival köszön el végleg -- gondolhatnánk. De nem, ugyanis váratlanul visszakerülünk a szlovén üdülőnegyed alkonyába, és a nagy sikerre való tekinitettel ismét megnézhetjük a naplementét (ugyanazt), ezúttal a horizonton. És ez már a befejező nagyjelenet, közben a történet szerint Szokratész meghal, és vele meghal bennem is egy darab az emberiségbe vetett hitből. A szegény Erik Satie pedig lassan kiássa a négyes metró alagútját a föld alatt.

A DVD-hez tartozik még elmaradhatatlan extra is: Erik Satie élete négy nyelven narrálva, ezt is becsülettel megcsinálták majdnem kilenc perc hosszúra, amely alatt hatszor nyolc pixelben ugyanaz a körülbelül hat kép cserélődik; bizonyára találhatnánk benne gyöngyszemeket, de olyan dögunalom, hogy ezt még én is képtelen voltam végighallgatni. Belenéztem viszont a művek ismertetőjéül szolgáló "notes" szekcióba, ahol hovatovább csak a fájdalmas Szokratészről esik szó, de arról legalább értékén szól: "The passage describing the death of the philosopher Socrates is Satie's absolute masterpiece." Sosem szoktam ténymegállapításokkal élni, de higgye el nekem a kedves olvasó: nem akar feltétlenül magának megbizonyosodni arról, hogy ez nem igaz.

Ellenben én, csak hogy biztos legyek benne, jól láttam, hogy egész végig nem történt semmi, megnéztem négyszeres gyorsítással is az egész filmet, és végül megállapítottam, hogy egész végig kurvára nem történt semmi. Tűnődtem, milyen betegnek és elvetemültnek kell lennie ahhoz, hogy a remélt haszonért valaki így meggyalázzon egy szerencsétlen halott zeneszerzőt, és hogy vajon bejött-e neki -- nem tudom elképzelni, hogy ezt a DVD-t valaki a háromnapos vásárlási garancia oltalmában visszakézből ánusztájékra ne pozícionálná az eladónak, valójában tervezek rákérdezni az OIK-ban is, hogy tulajdonképpen megnézte-e bárki is, mielőtt vagy miután megvették. 
Ennél sokkal vonzóbbnak tetszik egy olyan elmélet, hogy ez egy klasszikuszenei médiahack, csak éppenséggel a klasszikus zenét hallgatók a sztereotípiáknak megfelelően annyira humortalanok, hogy senki nem vette észre, hogy ez tulajdonképpen médiahack, hanem véletlenül tényleg kiadták és a boltokba került. 
Aztán arra is gondoltam, hogy, mivel a kiadás holland eredetű, talán az ősi flamand-vallon ellentétről lehet szó, és a Classic Music Gallery valójában egy olyan galeri, egy flamand terroristacsoport, akik mészárlás helyett a németalföldön ilyen alpári merényletekkel alázzák a franciákat. 
De sajnos az internet tanúságából kiderül, hogy a Classic Music Gallery egy zenei sorozat, amelynek például Mozart, Mahler, Brahms és Beethoven is áldozatául esett, meg legalább egy szerencsétlen tag, aki egy online adok-veszek oldalon a fent nevezett darabot megvásárolta egy szemfüles pórul járttól, aki képes volt nemcsak eladni, de a hirdetésben aljasul ki is emelni, hogy "the DVD has some very nice video, as the cover puts it ....".

Mindenesetre érdekes találkozás és élmény volt, valódi kaland, de remélem, nem találok belőle többet az OIK-ban, mert még mókából hazahoznám azokkal is büntetni magam.

- makmak mak ....jé, megy a sikló? Azt hittem, télen nem jár! ... makmak -- így anyám. Faterom:
- Miért ne járna? Télen jobban siklik.

Arra gondoltam, hogy évvége alkalmából írok valami összefoglalót a látogatott koncertekről, vásárolt vagy így-úgy beszerzett hang- és filmanyagokról, és számolok súlyozott átlagot az évre, vagy valami, de az ilyen mennyiségi sommázás óhatatlanul megidézi az élet egyéb területeit is, és őszintén szólva azt a magasságos szép-kerek nullát nem szívesen illeszteném a képletbe se szorzónak, se osztónak. 

De mennyivel hitelesebb lenne egy antiösszegzés azokról a dolgokról, amiket végül is nem csináltam meg, idén vagy idén sem?

Például nem mentem el néhányszáz hangversenyre, többek között például a társaskörben tartot Érdi Tamás-koncertre és az MTA-n tartott Prunyi Ilona-zongoraestre, amelyekre viszont volt jegyem, illetve például Branka Parlic Eindhovenben tartott Philip Glass-estjére sem, de oda nem is volt jegyem.
Aztán például nem sikerült megszereznem Monsaingeon Richterről szóló életrajzi filmjét, valamint a The Art of the Piano címűt, többhavi utánajárás árán sem. 
Idén sem szoktam le a körömrágásról, idén sem voltam jóságos anyámék kutyájához, idén sem nyertem meg a lottóötöst, nem jártam operában, ebben az évben sem csináltam meg a hálószobám küszöbét, sem azt a két csempét, amelyeket a fürdőszobaajtóm beszerelésekor lezúztak valahogy két éve, nem jártam a kontinensen kívül, nem tanultam meg, milyen izzó való a plafonra, nem olvastam ki vagy tíz megvásárolt könyvet, továbbra sem igazán értem Nagy László verseit, nem loptam a teszkóból, nem rendeztem dokumentumfilmet, nem is akartam dokumentumfilmet rendezni, nem nyúztam meg macskát, nem hallgattam Bartókot Bélát, nem maszturbáltam banánnal és nem mentem hozzá egy érzéki, dús, hullámos és sötét hajú harmincas zongoristához vagy csellistához, sőt ami azt illeti, nem ismertem meg egyetlen sötét vagy világos hajú facér pasit sem, akinek érzéki örömet okozna a kiskörúti zeneműboltban a B betűnél szöszölni csak mert arra jár. Hát ilyesmi. Persze mindez még nem teljesen biztos, hiszen van további egy napom, amelyen a fentiek bármelyikét megtehetem még, de valójában inkább csak azt fogom tenni holnap, hogy örülök, hogy vége van ennek a szájbavert évnek.:-)

Viszont hogy a következő egyből jól kezdődjön -- s ezzel talán bevezetve azt a jó szokást, hogy, minthogy netán mást is érdekelhetnek, esetleg előre is jelzek egyes koncerteket -- fateromék idén is a Mátyás templomban kezdik az évet a hagyományos újévi koncerttel. Idén is ingyenes, lesz néhány barokk cucc, karácsonyi oratórium meg ilyesmik, kórussal, állítólag az orgona szét van kapva, ezért valami pótorgona-utánérzéssel nyomják majd, de azért biztos érdemes meghallgatni.
Minthogy abban sem vagyok biztos, hogy holnap egyáltalán elhagyom a lakásomat annak kivételével, hogy reggel lemegyek cigiért, szerintem ezúttal elmarad az újévi másnap, következésképp valószínűleg beficcenek faterommal már a próbára, és valójában kedvem támadt tenni egy kisebb-nagyobb magányos sétát a templom körüli várnegyedben ebben az ánuszfagyasztó hidegben január hónap elsejének (?!?) délutánján. Ezért ez lesz.
Kellemesebb évet.

Szóval három napja nagyjából így nézek ki,

csak kettő óta a Dr. Á. A. Panna nélkül; nagyjából mára sikerült belőni a túléléshez szükséges neocickány- és algopyrin-dózist, ezzel elmaradnak a láz okozta tünetek, mint például kellemes hallucinációk ébrenlét és álom határán az 1982-es Tronra vagy valamelyik angol drámára, vagy az Eternal sunshine of the spotless mind-ra, persze nem kéne ilyen szarságokat néznem, de bármi máshoz dekoncentrált és indiszponált vagyok, két napja nem hagyta el hang a számat, és közben váratlan tízórákat alszom, mert veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, de amúgy majdnem mindegy is, most például mosok, illetve megy a mosógép, a következő az lesz, gondolom, hogy kiteregetek, és valahogy ugyanígy szólnak a Handel-szivtek, inkább szólnak mintsem hogy hallgatnám őket, a következő az lesz, gondolom, hogy befejeződnek, közben szellemem a nihil légüres terében folpackba csomagolva csak úgy kedv nélkül, hogy is mondják, leledzik, nem tudok lelkesedni semmi iránt, sem zavartatni magam bármivel, kár, hogy ki kellett venni ezt a sok szabit, mert, gondolom, egyszer később sokkal hasznosabb dolgokra fordíthattam volna, hát ez milyen érdekes, a jövőre vonatkozó harmadik típusú, "impossible" feltételes mondat. 

Ránéztem a naptáramra, és bágyadtan állapítottam meg, hogy januárra egyetlen koncertelőjegyzésem sincs, pedig a január a legócskább hónap mind közül, mert tudod, hogy még kurvahosszú és hideg lesz a tél, pedig már száz éve tart, és olyan az egész, mint Csernobil, odafagy az élet és úgy marad az időtlenségben, és közben lehet Eric Satie-t hallgatni

vagy valami és bámulni azt, ahogy semmi, de semmi nem történik, és netán tűnődni, hogy igazából el kéne utazni vagy valami, lehetne sztrájkolni a január ellen, szabotálni ezt az aljas hónapot, például el lehetne menni fürdőruhában biciklizni, vagy lehetne szivárványt ragasztgatni az égboltra, vagy lopni a sarki zöldségestől répát vagy macskát erőszakolni, vagy eltaknyolni egy odafagyott tócsán és betörni a fejünket jól, vagy elmenni önkéntesnek a vöröskereszthez Afrikába.. vagy legalább elmenni zuhanyozni. 

És még csak december van, vagy mi, és meghívások, meg mindjárt szilveszter is van, a kéne csinálni valamit-szilveszter, mintha a szilveszter csak úgy, alanyi jogon létezne, gyakran tűnődöm, mi lenne, ha egyszer elmaradna a karácsony vagy a szilveszter, egyszerűen mindenki úgy csinálna, mint máskor, és nem történne semmi különleges, végtére is csak egy dátum, lehetne bármikor máskor is, végtére is csak arról van szó, hogy az emberek jelentős hányada egyszerre ugyanazt csinálja, s ezt tudja a másikról is. Tehát teszemazt szilveszterkor mindenki elmegy bulizni, mert ez az, amit mindenki más is csinál, és berúg, bénaságokat beszél, felszed valakit akire másnap rá sem tud nézni, vagy felhívja az exét, vagy az anyját, de mi lenne, ha most úgy csinálnék, hogy én leszek egy valaki más, mi lenne, ha idén rebellis lennék, és szabotálnám a szilvesztert, ha már egy teljes hónapot nem lehet, és, mondjuk, felkelnék -- ha ugyan -- és azt mondanám, á, felvirradt december harminckettedike, vagy valami, egy random nap, random dolgokkal és random gondolatokkal, és kurvára semmi sem történne. 

Tavaly például el kellett repülni Eindhovenbe csomó ismeretlen ember közé, mert szilveszter van, és petárdakilövő állomást kellett építeni az utca közepére a szomszéd kovácsolt vas, fahasábok tárolására szolgáló objektumából, azelőtt meg be kellett öltözni kurvának, és a friss expasival nyomorogni és kis híján kinyírni magam egy lépcső és egy borospohár váratlan találkozásával, és idén meg fogalmam sincs, mit kell majd csinálni, de úgyis tudom, hogy nem lesz hozzá kedvem, mert kiállhatatlan vagyok, és már azon is túlvagyok, hogy csöndes, kétszemélyes szilveszterre vágyjak, mint mondjuk 2003-ban, amikor valaki a seggével összetört egy kristály pezsgőspoharat, függetlenül attól, hogy volna-e kivel vagy sem, de nyilván fakadólag abból, hogy sem.

Tényleg azt kéne tenni, és mostanában egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy veszek egy földszintes házat Dunakeszi valamely elhagyatott részén kurvanagy nappalival, jó nagy kerttel, bele egy jó nagy zongorával (már nem a kertbe, hanem a kurvanagy nappaliba), vasgolyókat gurigató óriásokkal a padláson, macskával és halott zeneszerzőkkel és zongoristákkal beköltözni, és az élet hátralévő részére így maradni, zongoravesenyeket üvöltetni és könyökkel zongorázni hajnal kettőkor, ha ahhoz van kedvem, és csak ismeretlenekkel beszélgetni, és csak az időjárásról meg a tej literének áráról, és néha hazamenni anyámhoz, és vele is csak az időjárásról meg a tej literének az áráról, és akkor ennyi és pont. 

Valahogy, azt veszem észre, az emberek mindig azzal vannak elfoglalva, hogy mi francot kezdjenek az életükkel. Hogy el kéne kezdeniük az életüket, aztán meg hogy folytatni kéne, és így tovább, miközben talán tökéletesen mindegy, mi a francot kezdenek az életükkel, és egészen nyugodtan megtehetnék, hogy az égvilágon semmit sem kezdenek vele, mintha nem is lenne -- mint ahogy nincs is. Úgy, mint például én. .-D És nyafoghatok ezer bekezdésen kersztül, ha nagyon akarok, de őszintén szóval lehet, hogy nincs is kellemesebb, mint levenni a válladról a léted fölötti felelősséget, hogy illendően kell viselkedni társaságban meg értékrendszert kialakítani meg családot csinálni és egészségesen étkezni és boldognak lenni, és még csak beinteni sem kell, még csak passzívan ellenállni sem kell, csak rájönni, hogy mindez olyan elhanyagolható, hogy simán a mérési hibaküszöb alatt van, ergó minek egyáltalán számolni vele. 

Valahol azért szeretném, ha egyszer valaki felfogná ezt, és nem egyből azon kezdene vitázni, faszság-e vagy sem, egyetért-e vagy sem. Nem mindegy? 

- Nekem az összes közül az a kedvenc történetem, amelyikben a fater trolin szállítja az amputált emberi lábat!

A tavalyi kék színű szigetelőszalag után az idén, a változatosság kedvéért, fehér, orvosi ragasztószalaggal csomagoltam a karácsonyi ajándékokat. 

De van, ami sohasem változik -- jöjjék a karácsony elmaradhatatlan, nélkülözhetetlen, hagyományörző szignálja az elmeroggyantság határmezsgyéjéről. Jutyub videó híján innen. Kriszmösz csír!!

Szóval David Fray megússza a mai napot, ugyanis több minden is történt. Először is az, hogy semmi sem történt, amikor reggel felébredtem, és mivel nem éreztem úgy, hogy különösebben bármi is volna, amiért ma egyáltalán érdemes lenne felkelnem, gondoltam, a legjobb az lesz, ha nem is kelek fel. Ezért nem is keltem fel, egészen az első interruptig, ami egy az éterből érkező napsugaracska volt délben, és aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy mégis csak felkeltem, és le is zuhanyoztam és fel is öltöztem, és akkor rájöttem, hogy valójában már hetek óta el akartam menni az Országos Idegennyelvű Könyvtárba, és végül is miért is ne mennék épp ma. Így aztán elmentem az OIK-ba. 

Az OIK a Molnár utcában van, közvetlenül a Belvárosi Szent Mihály templom mögött, és nagyon kedves emberek lakják. Egy jóindulatú öregúrnál kell beiratkozni, aki kedves közvetlenséggel tájékoztat a könyvtári rendről, udvariasan megkérdezi, nincs-e diákigazolványom, felírja az adataimat, kiállítja az olvasójegyemet és a belépésre használatos kártyámat, majd szívélyesen útbaigazít a zeneműtár felé, épp, csak nem simogatja meg a buksimat, ahogy nagyapók szokták, mielőtt utamra bocsát. 
A zeneműtár az első lépcsőforduló után van, barátságos, meleg színekkel és anyagokkal berendezett helyiség, a szemnek kellemes textúrájában azonnal otthon érzi magát az ember. A könyvtáros asszonyok kedélyesen cseverésznek -- mindig irigyeltem a zeneműbolti és zenetári dolgozókat, akik egész álló nap hivatalból hallgathatják a rendelkezésre álló többszáz lemeznyi zenét. Szóval semmi köze az egésznek mondjuk a Szabó Ervin könyvtár egyes igazán rideg olvasótermeihez, úgyhogy ráérősen és kedélyesen elkezdtem szöszölgetni a DVD-k között. Persze a Richter DVD-t kerestem legfőképp, meg a The art of the piano-t, s persze egyiket sem találtam meg. Mint később kiderült, meglepő módon az enigma épp most ment tönkre -- isten nem ver sodrófával --, a zongora művészete pedig videokazettán áll csak rendelkezésre. 
Ettől eltekintve sem mondanám különsebben jelentősnek a DVD-gyűjteményt, a Müpa klasszikuszenei boltjához képest szinte magánygyűjtemény-nagyságú, viszont a portréfilmek és egyáltalán az EMI classic archive filmjeinek aránya az operákhoz viszonyítva sokat javít a helyzeten. 
A CD-gyűjtemény viszont tisztességes, jóllehet, vagy három-négyszáz cédét a "tipikus" klasszikus gyűjtemények (Bach-, Haydn-, Mozart-összes, miegymás) tesznek ki, de például majdnem két teljes könyvespolcra rúg a huszadik század részlege, miközben a korszakokra tagolt (de ezen belül kissé kaotikusnak tűnő, vagy az én felfogásomat meghaladó szervezésű:-) rendszerben a középkori zenétől kezdve gyakorlatilag bármiben el lehet veszni. 
A könyv- és kottarészlegen egyelőre nem volt időm körülnézni, de ránézésre inkább ez az erős pontja a gyűjteménynek (valamint a pult mögött található, csalogató bakelitgyűjtemény). Mindenesetre nagyon bájos kis terem, és szerintem az éves tagsági 6300 forintos díja, amelyért gyakorlatilag egy fullos zenei játszótéren tobzódhatunk (például van zongora is, amin lehet játszogatni csak úgy), teljesen barátságos. 

Szóval végül is a kajtatott felvételeket itt sem találtam meg -- túl egyszerű lett volna nyilván --, találtam viszont egy kárpótlási Richter-filmet a klasszikusok archívumából, amelyen Rosztropoviccsal játssza Beethoven csellószonátáit, és, na jó, megtaláltam az öreg Kurtág Játékokját is azzal a BWV 106-felvétellel, úgyhogy ezeket a mindig kétségbeesett és elszánt konzumertudatom drámai hirtelenséggel a hónom alá is csapta.
Kedves volt egyébként egy fiatal fickó, pontosabban az egyetlen fickó, aki rajtam kívül még karácsony előtt egy nappal azzal töltötte az idejét, hogy zenei CD-ket mazsoláz a zeneműtár meghitt csöndjében ahelyett, hogy egy hájas bálna mellébe könyökölne az Auchan polcai között az utolsó darab akciós navigációs rendszerért, szóval a fiatal fickó, aki pont akkor matatott a barokk polcokon, amikor én (természetes klaszteresedés:-), és aki egyébként valami zeneszerzőcske lehet az asszonyságokkal folytatott beszélgetéséből leszűrve, egyszercsak feltartott két lemezt, valami Handel-misét meg nem is tudom, hogy ő azokat vinné most el, de csak ha nem szemeltem már ki őket magamnak. Cuki. Kellett volna mondanom, hogy á de!, egész pontosan azt a Handel misét kívántam ma meg, de szívesen megosztom vele az élményt a budai nagy belmagasságú polgári lakásában, és közben megsimogatom a Steinway-ét vagy valami. Na persze nem az a fajta fickó volt, akinek a Steinway-ét simogatnám (és különben is a halott zeneszerzőkre bukom), úgyhogy azt mondtam, ez kedves, de nyugodtan vidd őket, és úgy is gondoltam, hogy ez tényleg kedves volt. Klassz helyeken klassz emberek. 

És valójában azért nem különösebben izgatott az a Handel-mise (túl azon, hogy egyébként is kevéssé izgatnak a misék eleddig), mert szintén kárpótlólag megtaláltam azt a Monsaingeon-portréfilmet, amit múlt pénteken néztem ki magamnak a neten egy véletlenszerűen megtalált trailervideó után a Piotr Anderszewski nevű zongoristáról. 

 "In fact, the real, the ultimate temptation would be to stop everything, lie down, listen to the beat of my heart and quietly wait for it to stop." -- mondta, és azonnal tudtam, hogy ez lesz a következő beszerzendő és megnézendő darab. És nem csalódtam, az (egyébként mindenféle díjakat nyert) film, megkockáztatom, a Yehudi Menuhin- és az Ashkenazy-portréknál is jobban sikerült (Gould alkímistája ugye más kategóriában játszik:-) -- nyilván ebben az is benne van, hogy eddig ennek mondandóját éreztem leginkább hozzám közelállónak. Például a fickó egy percen belül jellemzi Chopin zenéjét bonyolultnak, gyönyörűnek, frivolnak, profánnak és mint "francia varietézene a legrosszabb fajtából":-), ráadásul lengyelként (pontosabban lengyel-magyarként, mint a filmből kiderült).

És ízelítőként Bachról: "I had a real sense of plenitude - of a kind I had never experienced while studying Bach's Well-tempered Clavier. I had this very clear impression of saying to myself: at last I'm doing what really interests me! At last I am in touch with the essential. I felt I was looking at an eternal text. Something that would accompany me throughout life and make me reach out to the infinite. And I said to myself: But what else am I going to play after this?"

Egyre jobban becsülöm és szeretem Monsaingeon munkáit. Fantasztikus érzékkel fogja meg a tökéletesen különböző személyeket, és finom, pontos és érzékeny munkával segíti életre a filmet -- s ezzel eléri, hogy életrajz vagy szakmai pályaív helyett egy személyes perspektívát (vagy legalább annak egy darabját) ismerjünk meg életről, zenéről úgy, ahogyan az a film nélkül is létezik. Eddig még nem láttam tőle két hasonló filmet -- csakis ebből az aspektusból nézve. 

- Száraz vagy édes bort szoktunk vinni neki?
- Mindegy annak - csak minőségi legyen!

:-D A bástya bor, ugye. Amúgy karácsonyi uborkaszezonnak levés, profán dolgokkal foglalatoskodás, de már néhány poszt fejben megírás, majd a két ünnep között materializálás. 

Mivel a mai napom ébren töltött részének nagyja ezzel ment el odahaza, megfordult a fejemben, hogy kiposztolom Handel d-moll sarabande-ját, amellyel végre, egyszer, úgy másfél óra kemény munka árán nekem is sikerült kihoznom szegény anyámból, hogy "ez olyan szomorú, miért nem játszol inkább valami vidámat" (terror!), majd újabb óra elteltével azon kaptam magunkat, hogy anyám végleg felszívódott, helyette faterom a hegedűjével a zongora fölé hajolva a második variáció basszuskulcsban írt szólamát nyomja real-time interpreting két oktávval feljebb hegedűn, miközben én a témát klimpogom, szóval megfordult a fejemben, hogy kiposztolom és írok valami ilyesmit mellé, de aztán elment tőle kedvem, viszont megjött ahhoz, hogy találjak egy tényleges hegedű-zongora átiratot, amiből viszont az lett, hogy találtam egy zenekari átiratot, ami talán jobban is tetszik, mint az eredeti, viszont végül is nem ezért posztolom ki, hanem az alatta talált, a diszlájkolókat gyalázó haláli komment miatt: 

"25 haters couldn't HANDEL this much awesome"

:-D Zseniális.

Lapzárta után érkezett az előző poszthoz:

Tisztelt Megrendelőnk,

sajnos egyik DVD sem kapható már, az utolsó példányok épp a napokban fogytak el, és azt a visszajelzést kaptuk a kiadótól, hogy már nem is lesz forgalomban többé.

És örvendezének vala neki -- és szomorkodának vala neki.

"Többé".

** UPDATE -- variációk egy témára ***

Hello,

We regret to inform you that we have been unable to obtain the following item:

 Svyatoslav Richter, et al "Richter - The Enigma [DVD] [1998]"
 http://www.amazon.co.uk/gp/product/B00004CXNY

Our supplier has informed us that this item is no longer available.  This item has now been cancelled from your order #026-5630565-3825931 and we can confirm that you have not been charged for it.

Please accept our apologies for any disappointment or inconvenience caused.

Valamint: 

Hello K. Anna,

We are writing to let you know that the following items which you ordered on 11/22/10 have experienced a status change.

Art Of Piano - Great Pianists Of The 20th Century  Art Of Piano: Great Pianist Of The 2oth Century 

At the time you placed this order, the item was available from our vendors. Since then, our vendors have discontinued supplying this item.

Fhakk.