Szóval jellemzően az lett, hogy amikor reggel azt gondoltam, hogy este elmegyek Bachot hallgatni a Háló közösségi micsodába, akkor tévedtem, mert este azzal szemben, amit reggel gondoltam, nem mentem el Bachot hallgatni a Háló közösségi micsodába. A Bookline üzetéig ugyan eljutottam, de mivel másfél hete Mozartra vagyok hangolódva az általános napi zenei közérzet terén, egyszerűen -- bárha szentségtörés is -- ezen a méhgörcsös kedd estén nem tudtam szívből megkívánni Bachot.

Úgyhogy a Bookline-ig eljutottam, és aztán ahelyett, hogy a Ferenciek tere felé indultam volna, a Kálvin tér felé indultam vissza, és köszönhetően a zeneműbolt zárvatartási rendjének, a Kálvin térig meg sem álltam, és útközben meg arra gondoltam, hogy körülbelül még egy könyv, és meglesz az über line 2 törzsvásárlói tagságom a Bookline-nál, amely évi >35E magyar forintnyi könyvet jelent, ami mellesleg nem hangzik valami soknak, és főképp akkor hangozna még kevésbé soknak, ha összeszámolnám, hány magyar átlagfizetésnyit költök az utóbbi idők alapján átlagosan évente zenére, de azt hiszem, ezt nem fogom összeszámolni, mindenesetre a világ mai állása szerint ha egyszer valami, hát akkor a CD- és DVD-gyűjteményem lesz értékes utánam.

Persze vélhetően egy harmadági megélhetési alkoholista tróger örökli majd, aki söröskorsó-alátétnek használja majd az akkor már fellelhetetlen kuriózumnak számító felvételeket mindaddig, amíg rá nem jön, hogy teljesen alkalmatlanok a feladatra, és akkor majd lomtalanításkor kikúrja őket a huszonharmincadik kerület eldugott utcájában, mint azokat a húszas-harmincas években készült erotikus- és pornóképeket kúrta ki valaki az ötödik kerület egyik utcájára lomtalanításkor, amelyekre az akkori író ismerősöm egy barátja lelt rá egy hűvöskés estén, és hozott magával kocsmázni a gödörbe tavalyelőtt. Persze ezt nyilván nem hozzáértő találja majd meg, hanem ott rohad meg a néhány rézbőrű által einstandolt kupac alján, mert túl alacsony volt a fémtartalma és ülni meg dugni sem volt kényelmes rajta, és akkor jön a kukásautó és örökre bezúzzák ezeket a felbecsülhetetlen eszmei, hát még akkor már pénzben kifejezett értékű... .......... ááhh, mit ez az apokaliptikus hangulat állandóan, kérem!

Egyébként örömmel számolhatok be, hogy zenei DVD-gyűjteményem újabb értékes darabokkal gazdagodig a fent vázolt vízió bekövetkeztére várva. Illetve nem is csak fog, ugyanis már legutóbb is gazdagodott egy Héléne Grimaud és Vladimir Jurowski elkövetette koncertfelvétellel, amelyen a Strauss Metamorphosenjét (ezt még nem néztem meg) és Ravel G-dúr zongoraversenyét játsszák, ez utóbbit viszont persze megnéztem, és egész egyszerűen, bár a szó tőlem teljesen idegen: állati, nem különösebben ismerem Ravel művészetét, de ezek után hozzáteszem, hogy eddig, és Grimaud-t viszont már ismerem egy kicsit (tőle egyébként meghozták a nagyon várt Bach-CD-t is), és most egy kicsit jobban, és ha már így mondtuk, akkor, szóval ő is állati. 

Persze nem pont erről akartam írni, meg még csak nem is arról a Richter Mozart/Chopin DVD-ről, amit a múltkor a Müpában sikerült beszereznem (és megmentenem vele a Bogányis estémet:-), bár arról is lehetne, ugyanis azóta ötször már biztos megnéztem, és ugyan a Chopint továbbra sem tartom nagy eresztésnek rajta, de ez nem az öreg Richter hibája, viszont a három Mozart-szonátát nagyon klasszul adja (hm, most, hogy így mondom, talán ez alapozta meg az elmúlt egy-két heti Mozart-hangulatomat), és mindig arra gondolok, miközben nézem, hogy "tulajdonképpen csak azt játssza, ami a kottában van", ahogy ő maga mondta, és egész más szemmel nézi így az ember, mert még csak a kísértés sincs, hogy véletlenül azt gondolja, ezt szándékosan ezért vagy azért csinálta így vagy úgy, hanem tiszta sor, illetve vonal, vagy mi.

Különben az alkímista című, Monsaingeon-féle Gould-filmben van egy jelenet, amikor az angol szviteket veszik fel, ha jól emlékszem, és Gould leül a zongorához és elkezdi játszani az épp soronkövetkezőt, lejátszik egypár ütemet, majd felcsattan, hogy "áh, ez így marhára unalmas!", és akkor újrakezdi másfélszeres tempóval. Na persze a Goulddal készült filmek ún. "spontán" jelenetei, ha minden igaz, körülbelül annyira tekinthetők spontánnak, mint az Apollo-11 holdraszállása '69-ben

(és akkor Neil Armstrong egyszercsak azt mondja:
- Te, Edwin, bazze, olyan uncsi itt lebeggetni, nézd, ott az a nagy kavics, szerinted mi lenne, ha letennénk a gépet? Csak nem rágnak be az öreg pajtik odalent, na meg úgyis meg kéne tankolni, hátha akad egy benzinkút a közelben néhány prostival, és tudnék értékelni már egy csobogó hangot is a porceláncsészében!)

mint például a film kezdőjelenete, amelyben Glenn úgymond "megérkezik" (kimegy, csapó, jöhet), leteszi a székét és úgy csinál, mint aki most látja először a zongorát, tesz is rá valami megjegyzést, majd spontán kinyitja a székét, amelyre Monsaingeon spontán rákérdez, hogy mégis mi a fene az, na de azért el lehet képzelni az előzőhöz hasonló jelenetet, ha ugyan nem pont a stúdióban, és el lehet képzelni Richtert is, ahogy kottafejről kottafejre olvassa a Mozart-szonátákat, és aprólékosan megtervezi a tempó- és dinamikai jelzések kivitelezését... és a kettőt együtt. Izgi.

De még az lesz igazán izgi, hogyha elmegyek a Lisztboltba, ami az Oktogonnál van, gyakorlatilag szimplán átvenni azt a szintén Monsaingeon-féle dokumentumfilmet (ettől függetlenül is úgy döntöttem, beszerzem az összes Monsaingeon-féle dokumentum- és koncertfilmet, mert a fickó ebben a műfajban egyszerűen páratlan és zseniális), szóval azt a dokumentumfilmet, amely Az enigma címet viseli és Richterrel készült a Richter életéről, és amelyet két hete vadászok a neten mindenféle kisebb meg nagyobb webáruházakban, de amelyet csak többszáz dollárért lehet beszerezni például az amazonról. És akkor -- ma este -- támadt az a kiválónak bizonyuló ötletem, hogy -- egy nemrégi poszt tanulságának nyomán -- mi lenne, ha nem tekinteném evidenciának, hogy amit külföldön nem lehet kapni, azt itthon sem, és lám, a fonákjára fordított logika körülbelül az első google-találatban elvezetett a Lisztbolthoz, ahol történetesen nemcsak hogy kevesebb, mint 7E forintért a The Enigma van raktáron, hanem az a The Art of Piano is, amelyet szintén vadászgatok egy ideje. Mindez majdnem sokkolóan meglepő volt (milyen szép, ha ilyesmiken tud kellemesen sokkolódni az ember, nem vall az álmában fogcsikorgató pszichotikus neurózisra, vagy igen?), főképp, hogy különösebben nem széles a kínálat zenei dokumentumfilmekből. Ellenben nagy pirospont írható a boltnak nemcsak azért, mert még raktáron is volt az említett két lemez, hanem mert körülbelül ez az első olyan online zenei bolt azok közül, amelyekkel volt dolgom, ahol nagyjából úgy vannak kategorizálva a zenei kiadványok, ahogyan azt az én analitikus szemléletem kívánatosnak tartja. Persze nem érdemes összevetni az amazonnal, ahol a vásárlók nagy része elektromos fogkefét rendel díszcsomagolásban, és persze el is várható, hogy egy szakbolt katalógusa úgymond "szakszerűen" legyen felépítve, mégis én tudom értékelni és tudtam örülni neki. Már csak az kéne, hogy akkora legyen a kínálat, mint az amazonon, és ne majdnem hétezerért kelljen hozzájutni egy nemzetközileg legfeljebb négybe kerülő tetszőleges DVD-hez.

Most pedig nemtommitkezdek magammal, mert amióta ma kimondtam, hogy mostanában leszoktam az esténkénti magányos otthoni borozgatásokról, nehezen ellenállható vágyam támadt rá. De inkább maradok a szokásos bodzaszörpnél, és talán megint lefekszem tízkor, hátha megint olyan pszichotikus álmaim lesznek az egyszerre konvex és konkáv, egyszerre reflexív és tökéletesen fényelnyelő, egyáltalában teljesen fénytelen módon megvilágított térben vetített "Semmi" című filmről, mint múlt éjjel. 

Szóval akkor az történt, hogy már nagyon kellett pisilnem, ezért meglátogattam a Castro bisztró nevű hely mellékhelyiségét. Bemegyek, balra a női, tükör, valamint két rejtélyes ajtó egymással valamiféle éles szöget bezárva.
Van ez a fürdőszobazár nevű dolog a kilincs alatt, ami arról jellegzetes, hogy kívülről nemigen lehet vele mit kezdeni azon kívül, hogy az ember megszemléli, vajon a vájat, amely a külső, kör alakú megnyilvánulásán húzódik, vertikális vagy horizontális irányban áll-e. Szóval akkor bemegyek a női budiba, és azt látom, hogy mindkét zár külső egysége függőlegesen viseli magán ezt a kis jegyet, amelyről sosem tudom megjegyezni, mely állása mit is jelent, de hiszen a bal oldali budiból éppen a női pisilés jellegzetes hangjai hallatszanak, így egyértelmű volt, hogy a függőleges állás a zártságot jelenti.

És akkor, ahogy Lovasi András is megénekelte, elkezdtem várni a mosdóra. Ééés akkor, ez a másik szőke, telt, göndörödő hajú lány belép, amely belépésével kis híján kiegyenlítette az orrom hegye és az arcom legmélyebb pontja közti különbséget, szóval lényegében bebassza az ajtót és belép, majd ijedten megkérdezi, hogy ugye azért nem fájt nagyon -- nem fájt nagyon azért -- és hogy minden mosdó foglalt-e. Különben nem néztem utána, gondoltam magamban egy kontrollálatlan pillanatig, de a következtetések alapján, minthogy egyből a kettő közül pisiszó hallik, s a másik is ugyanolyan állásban áll, de persze mindebbe még bele sem kezdhettem, mert sokkal hamarabb elcsicseregte magát, hogy biiiztos?, és mit is mondhat ilyenkor az ember lánya, miközben a jobb oldali budiajtó zsíron csúszva kinyílik kis manikűrös körmei alatt. S akkor azt mondja ő, nyugodtan menj előre, és én udvariasan -- végül is az ő érdeme -- beengedném magam elé, de hát szinte ragaszkodik, ezért hálásan beülök a női mosdó jobb oldali fülkéjébe a női budinak a Castro bisztróban, és azon töprengek, hogy az ostoba ember mégis mi a faszért gondolja az életet logikusnak. 

Ma másodszorra vettem a bátorságot, hogy tippeljek a Muzsikáló délután rejtvényén -- és ismét nem találtam el!:-D De a jó megfejtés is felmerült, ez már haladás.:-)

Jövő szombaton pedig, úgy döntöttem, kirándulást teszek ide. Mmm, izgi!!

Történetesen pont azt találtam mondani a héten, hogy csak egyetlen giccsesebb dolog van egy fehér zongoránál -- egy fehér zongora, amelyen Richard Cleyderman játszik. Mégis, amikor Bogányi Gergely este nyolckor visszatért a Müpa színpadára alufóliába öltözve, Richard Cleyderman helyett Bastiano Coimbra de la Coronilla ("-- y Azvedo!") jutott eszembe, a Nincs kettő négy nélkül Terrence Hill alakította nyápic kis, khm, hátszóval... de például a banyának mellettem, neki meg a bádogember jutott eszébe az Ózból.

Mindez este nyolckor történt, azután, hogy egy etapot már végighallgattam a nagy vállalkozásból, mely során Bogányi Gergely két nap alatt a Művészetek Palotája hangversenytermében végigjátssza Chopin összes szólózongora-művét. Valójában mikor e sorokat írom, Bogányi még mindig a Művészetek Palotájában nyomja a nyomnivalót – de én már nem vagyok ott. És többé – hah! – nem is leszek.

Pedig a tegnapi nap tökéletes volt. Derűsen és nyugalommal keltem, beszereztem néhány magára régóta várató holmit, kedvtelve sétálgattam a budapesti napsütéses hűvösben, betértem a Jókai téri Kiadó kocsmába, hogy néhány tejeskávé mellől bámuljak a budapesti napsütéses hűvösben mászkálókra, és kedvelt blogjaimat olvasgassam, míg csak el nem indulok kétszer másfél óra reménybelileg kellemetes Chopinre és Bogányira. Semmi extrára nem készültem, minthogy Chopin sosem tudta kihozni belőlem azt az extázist, mint amit adott esetben egy Bach-előadás képes, de nem is ez volt az alaphang – az alaphang az volt, hogy beüldögélek a Müpába és meghallgatgatom az egészet, mint akinek nincs jobb dolga, mint ahogy nem is volt. És hát ilyen értelemben mission accomplished, de azért ennél némileg mégis több – kevesebb? – történt.

A plusz jegyemet, amely esetleges felhasználására továbbra sem alakult ki emberi lénynek képessége, további tetszőleges használatra leadtam a jegyszedő srácnak, cserébe, hogy olyan fiatal és szép volt, és sok idő nem is telt bele, hogy megérkezzen a szórakozott öregasszony, aki eggyel korábbi előadásra érkezett, mint amelyre a jegye szólt, és akivel így jótékonyak voltunk én és a szép teremőr. Beszédes kedvében volt a hölgy, én pedig laza, úgyhogy kedélyesen csevegtünk egy kicsit, míg Bogányi akkor még kerekített vonalvezetésű bölcsészzakójában be nem lejtett.

És aztán elkezdett játszani. És a következő másfél órában semmi, de semmi nem történt. Azon kívül, hogy egypár problémás egészégű vén arc periodikusan és irritálón szipogott és krákogott, meg hogy szokásos Müpa-norma szerint általánosságban nem tudtak viselkedni az emberek, ugyanis folyamatosan tapsolási kényszerük volt. Eképesztő, de többször megtörtént, hogy a zongorista leütötte az utolsó akkordot, gyakorlatilag még vissza sem rendeződött a testtartása, és az emberek mindenféle szégyen nélkül, egészen pontosan beletapsoltak a hangba. Bele a hangba, érted? Kemény.
Képtelen vagyok megérteni, mi válthatja ki ezt a spontán és minden jel szerint leküzdhetetlen ingert, amely a kezük összecsapására készteti őket, mikor még az utolsó akkord ott időzik a levegőben, vagy halálpontosan még szól. Elképzelem, ahogy otthon meghallgatnak egy Mozart-szonátát Richtertől, és a végén felállnak a fotelből és állva tapsolnak, a nagymutter felriad, a macska meg bámul, hogy wtf. Mintha valamiféle kollektív elsőzőverseny folyna a netes fórumokhoz hasonlóan, és az lesz a legmenőbb, aki leghamarabb tapsolja el magát, meg aki először érzi az elérkezett pillanatot a felálláshoz és egy artikulálatlan „BRAVÓ!!” bekiabálásához. Röhej.

Szerencsére ezúttal csak maga a jelenség döbbentett a fagyott földig, mert máskülönben nem volt mit elrontson, ugyanis nemes egyszerűséggel halálra untam magam a koncerten. Szó se róla, Bogányi nyilván jól adta – ahogy azt az arisztokratikus arcélű, szépen megöregedett estélyis dáma is lelkendezte a teremből kifelé menet: „én harminc év alatt, esküszöm neked, Julcsikám, még a Carnegie Hallban sem hallottam soha senkit így játszani Chopint!”. (Az jutott eszembe, amikor az Oscar c. film végén Stallone mondja a vén bankárok egyikének: "Mert még túl fiatal!") Szóval jól adta a Bogányi, bár nekem az Érdi Tamás visszafogott, romlatlan előadása jobban tetszett, de talán pont azért, mert az nem az „autentikus” Chopin, hanem valami, úgy mondanám, kevesebb. De mindegy is, nem erről van szó. Arról van szó, hogy, azt hiszem, én sosem szerettem Chopint.

Már az Érdi Chopin-Liszt előadásán is minden, amit el tudtam mondani róla azon túl, hogy élveztem egy végre kevésbé érzelgős-hisztérikus interpretációt hallani, hogy képtelen volt lekötni a figyelmemet, és erre akkor elég jól rákontrázott a második részben érkező Liszt. Ezúttal viszont kétszer másfél óra töménységével adagolták a vérbajt, és bár a program felét nem ismertem jól, minden az unásig ismertség közömbös hatástalanságát gyakorolta. Ezen megfelelő társaságban nyilván jól el lehetne vitatkozni, de megfelelő társaság híján csupán a saját magánvéleményemet makoghatom az éterbe, és a magánvéleményem az, hogy Chopin szép, esztétikus, kellemes és olykor még talán magávalragadó is, de nem valódi. Az én szubjektív valóságomhoz semmi köze, ezért képtelen vagyok megélni, és lényegében nem is túlzottan akarom. Ahogy üldögéltem a földszinti hátsó traktus első sorában, a buddhizmus én-élménye jutott eszembe, amikor az érzelmeket az emóciók és a tiszta érzelmek csoportjaira bontja, melyek közül az emóciók azok, amelyek csupán „összezavarják a tiszta tó vizét”. Hát valami ilyesminek hatott, és a magam részéről engem nem tudott úgymond „kimozdítani”. És nem csak ezen az estén.

A koncert után a Castro nevű kocsmában copfos cimborámnak az alkohol allegóriáján próbáltam vázolni a helyzetet, hogy az elfogyasztott vodkái után is megértse. Ha veszünk egy hozzánk hasonló életutat bejáró fiatal (műszaki) értelmiségit mint állatorvosi ló, azon szépen levezethető az alkohol különböző formáinak megjelenése, tündöklése és bukása: az ízlés formálódása, nemesedése az idő függvényében. Nem mennék bele a gyakorlati vonatkozásokba (anyagi helyzet, ugye, és a többi), de bizonyára mindenki tinédzserönmagára ismer valamely likőrben, vodkanarancsban, édes borban, olcsó sörben, vagy a számomra e korszak abszolút metaforájában, a VBK-ban. Legtöbb esetben persze az ember kinövi a VBK-t, vagy úgy, hogy kivonja belőle a bort, vagy úgy, hogy a kólát, lényeg a lényeg, (tfh) a bor marad, és tapasztalataim szerint szép fokozatosan túllép az ember az édes merlot-n, és előbb vagy utóbb kiköt valami testes (vagy épp könnyű) száraznál. Na most, én mindig szerencsésnek éreztem magam, ugyanis a gimnázium alatt nem volt sok közöm alkoholhoz (no jó, néhány vodkanarancs azért természetesen nálam is beficcent), majd amikor már lett, valahogy azonnal és észrevétlenül szintet léptem (köszönhetően talán a pont egy korosztálynyival idősebb társaságnak), és eltekintve az alkalommal járó fesztiválsöröktől és fesztiválfröccsöktől, valahol az Irsai Olivérnél indultam, és valahogy egyetemesen kimaradt ez az egész VBK-korszak.

Most nyilván néhányan ököllel ütnék az arcomat, hogy épp csak azt nem mondom, Chopin a zene VBK-ja (különben is tudjuk, hogy ő a poétája – hát igen), de egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rahmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint. És a tegnapi napon, ahogy álmosra untam magam az amúgy nyilván klassz koncerten, és közben azon a friss-ropogós Richter-DVD-n járt az eszem, ami a táskámban figyelt, egyszerűen rájöttem, hogy sosem szerettem Chopint, és már nem is fogom.

És hogy Chopin sem szeretett engem, az abban a sorsszerűségben mutatkozik meg, amellyel validálta a gondolatot. Ugyanis életemben először, úgy két évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken hallottam élőben Chopint, méghozzá az Esz-dúr noktürnt, amit véletlenséggel Bogányi Gergely játszott ráadásként Csajkovszkij b-moll zongoraversenye után. És amikor tegnap este ugyanaz a Bogányi Gergely zárásképp belekezdett az Esz-dúr noktürnbe... az ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken annyit jelentett: hát jó. ennyi volt neked s nekem.

Így Bogányi Gergely Chopin-maratonja nem csupán a hivatalos búcsút jelentette a nemzetközi Chopin-évtől, hanem az én nem igazán drámai, nem igazán jelentékeny, személyes búcsúmat is, legalábbis ami a Chopin-koncerteket illeti. Ágyő!:-)

 Az elmúlt másfél órában, míg az áramtalanított lakásban faterom egy bányászlámpában konnektort szerelt, én gyertyafényben hangversenyeket böngészgettem a fidelión. Hát nem zseniális?:-) Állítólag az ember klasszikus értelemben vett halála után az agya még három-négy percig képes a működésre. Nos, ha netán egy részeg lepisálná a sarki elosztót, én még három-négy óráig képes volnék hangversenyjeket vásárolgatni a hálón mindössze a telefonom és egy laptop segítségével. Az emberi faj nagysága.

Ami hetek óta történik vasárnaponként, azóta, hogy faterom beszámolt dérikarcsinak nevezett ismerősének a Jacques Loussier-koncertről, ahová elvittem (fateromat, nem a dérikarcsit), szóval ami azóta történik vasárnaponként, az az, hogy faterom azzal fogad, hogy a dérikarcsi küldött neked lemezeket. Először csak két-három, majd négy-öt Jacques Loussier CD várt otthon vasárnap, mára tíz plusznál járunk, hozzátéve, hogy nem volt ismétlődés a dologban, nem is lehetett, mert az eddigiek is még mindig nálam vannak. Arra jutottam, hogy a dérikarcsi valójában a cédéisten, és engem a cédéisten valamilyen oknál fogva kegyeibe fogadott. Talán el kéne hintenem, miket szeretek még? 
Szóval ma már végtelennek tűnő mennyiségű Jacques Loussier-felvétel várt otthon, és a klasszikusok között mindig találni egy-két különlegeset. Ilyen volt a Debussy, határozottan ilyen volt a Beethoven hetedik szimfóniájának második tételéből írt variációk, ami nálam mindenképpen felkerült a top CD-k listájára, és ma többek (pl. Mozart... Mozart, bakker) között ilyen volt a Chopin-noktürnök szólócédéje. Ugyan csak belehallgattam, mert utána '92-ből származó, Mátyás templombéli újévikoncert-felvételeket kellett feltétlenül néznem arról, ahogy ott makogok a karzaton kis lila kabátkában, bojtos sapkában, miközben a Kistétényi Melinda az orgonánál annyira belefeledkezik egy kadenciába, hogy a karmester zavarában rossz helyen inti be a zenekart (hol járunk? -- gondolhatta), szóval épp csak belehallgattam, persze az op. 9 két noktürnjét, amelyekkel kezdődik, de már ettől is megint majdnem sírva fakadtam, akárcsak a hetedik szimfónia variációitól, annyira zseniális volt. Egyszer majd, remélhetőleg a közeljövőben, megírom ezt a regeteg Jacques Loussier-t, mert nagyon kikívánkozik, csak az kéne hozzá, hogy legyen egy teljes, nyugodt napom, amikor nem állandóan valami másra gondolok, és hát teljes, nyugodt napjaim, amikor intenzíven gondolok bármire is, ami nem valami más, szóval olyanok nekem nincsenek mostanában. 

Viszont holnap este lesz egy fél, viszonylag nyugodt estém, amikor csakis Glenn Gouldra fogok gondolni, ugyanis holnap délután meghozzák az új tévémet (már eltüntettem a régit -- sokkal kellemesebb tévé nélkül a lakás..), és muszáj lesz Glenn Goulddal felavatnom, mert mi más is tisztelhetne meg jobban egy televíziót, mint hogy Glenn Gould zonográzik benne. Valójában a Goldberg variációkkal kellene felavatnom, de az a felvétel továbbra sem áll rendelkezésemre, mondjuk így. Ma szanáltam néhány duplikátumot és haszontalannak minősített zenét a merevlemezemről, és találtam két különböző, avi kiterjesztésű videót is, amelyeken elvileg Glenn Gould zongorázza a Goldberg variációkat, de az egyik valami alapvetően sérült fájl lehet, mert semmivel sem vagyok képes lejátszani, pedig még a legcifrább kodekek is telepítve vannak, a másik pedig elindul, majd a Sony szignál után bejelentkezik egy üres zongora az üres zongoraszékkel, és onnantól nem hajlandó tovább játszódni. Közben a héten felhívtak a dvdshopból, hogy mégis beszerezték az egyik DVD-t, amit megrendeltem, majd miután három héttel később beszerezhetetlennek nyilvánították, lemondtam a rendelésemet, és most, újabb két héttel később felhívtak, hogy mégis csak elérhető, és én már megörültem, hogy mégis csak lesz Goldberg variációk DVD-m, és nem kell egy olyan, akár gödelinek is nevezhető egyeszségbe szorulnom, amelynek nemteljesülése bizonyíthatatlan (ellenben teljesülése meg nullához konvergáló valószínűségű, tehát határértékén vizsgálva a dolgot..), de mégsem lesz, mert kisült, hogy a két lemez közül az érkezett meg, amit azóta már megrendeltem az amazonról, és a Goldberg variációkra pedig egyáltalán semmi esély. 

Így aztán legjobb esetben is az e-moll partitával fogom fölavatni az új televíziót, amelynek megvásárlására sokáig kellett győzködnöm magam, mert ha valamire sajnálok pénzt költeni, akkor az bérlet otthon felejtése okán vásárolt BKV-jegy, és a televízió. Viszont koncert-DVD-kre meg egyáltalán nem sajánlok pénzt költeni, és ezzel sajnos ellentmondásba keveredek, és végül úgy döntök, hogy ha egyszer az isten feltalálta a full HD-t, akkor nem kéne 640x480 képponton egy katódsugárcső előtt nyomorognom, és ezért nem is fogok. És két héten belül meghozzák a szintén újonnan szerzett polcos, helyes kis hangfalállványaim második darabját is, és ezzel végre fülmagasságba és a kanapém kedvenc pontjához képest tökéletes sztereó helyzetbe kerülnek az isteni hangfalaim, és ezzel, meg az új tévével (meg a szekrénnyel, ami az új tévé és az erősítő alá kerül, hogy ami most alatta van, azt visszailleszthessem a szekrénysorba, hogy rátehessem az igénytelen virágomat és a rá illeszkedő polcokat, amiken pedig elhelyezhetem a helyhiány miatt halmokba rendezett könyveimet), szóval a kis hangfaloltárokkal és a tévé érkezésével -- az ilyesfajta gyakorlati dolgok, mint például alapos kutatás, szemügyre vevés, kipróbálás, megvásárlás, hazaszállítás, összeszerelés stb. iránt tanúsított kelletlen magatartásom miatt -- lassan fél évre visszanyúló fejlesztési projekt ér majd véget, amely pedig kezdete lesz egy olyan időszaknak, amikor a már eddig is szig. mon. csökk. kedvem még szigorúbban fog monoton csökkenni az itthonról való eltávozásra, mígnem egy szép napon, amikor az utolsó fillérjeimet is átutaltam az amazonnak egy amúgy fellelhetetlen Richter- vagy Glenn Gould-DVD-re (természetesen nem a Goldberg variációkra), és a melegétel-utalványaimat (azokat, amelyeket nem felejtettem el felvenni) elhasználtam vécépapír helyett, szóval akkor, egy szép napon kordul majd egyet a gyomrom, jelezvén, hogy negyvennyolc órája nem kapott inputot, és ő akkor most inkább stand by, ha éppen nem shut down, és ahogy körülnézek, észreveszem, hogy még az instant kávépor is már azelőtt elfogyott, hogy leégett volna a vízforralóm, és ekkor majd egyszerűen lerágom a zongorám szubkontra billentyűit, utánuk küldök egy tojásforma kőtárgyat, ami ekkor már nagyobb a gyomromnál, de ez nem is számít, mert megakad a torkomon, de ennek ellenére még utoljára megpróbálok rágyújtani arra az egy szál cigire, amit tegnapelőtt a járdáról szedtem fel, és akkor egyszerűen, ahogy fuldokolva próbálom gyújtogatni a cigarettát a kifogyott, lila színű öngyújtómmal, egyszercsak röhögőgörcsöt kapok, és legvégül nem az éhezésbe, a szubkontra billentyűkbe, a tojásforma kőtárgy elzárta légcső okozta légzési panaszokba vagy a tüdőrákba, hanem egy sátáni, velős röhögőgörcsbe pusztulok bele. 

Nem is tudom, írtam-e már ilyen hosszú mondatot. Szóval lesz új tévém. .-D

Szóval majdnem megint sikerült lekésnem egy koncertet, de mégsem. Úgy sikerült majdnem lekésnem, ahogy mindig, ha majdnem sikerül lekésnem valamit, merthogy zuhanyzás után a jó meleg test megkívánja a billentyűket, és akkor hirtelen eltelik fél óra, és a taxis diszpécser már figyelmeztet, hogy előre figyelmeztet, hogy húsz percnél előbb nem érkezik meg a kocsi, és ugyanannyi lesz neki visszaérni is, úgyhogy inkább mégis a BKV-re tettem, és a metrót ugyan pont sikerült lekésnem, de a koncertet végül nem. 

Egyfajta kísérletnek is felfoghatjuk a múlt heti és az eheti koncerteket, annak ellenére, hogy látszólag semmilyen szándékosság nincs az épp egymásutániságukban. A Metamorfózisok címet viselő háromestés koncertsorozat második koncertje volt ma, amelyet Kocsis Zoltán vezényel, témája a szecesszió. Szerintem eszembe sem jutott volna elmenni, ha egypár héttel-hónappal ezelőtt véletlenül a kezem ügyébe nem akad Richard Strauss Metamorphosenjének egy felvétele. Emélkszem, hogy a felvételen a 23 vonós a színpad közepén állva játszik, amit nagyon találónak találtam (újabb vizuális zenei élmény), mert imbolygásuk és a hangszerek és a hangszerken játszók vertikális hullámzása tökéletesen passzol a zene hullámzó, fokozatos tágulásához-szüküléséhez, apály-dagályához. Olyanok voltak, mint egy hatalmas, élő csokor, amely medúzaszerű mozgással törekszik fölfelé. Nagyon eltalálták, és biztos ez is közrejátszott abban, hogy a majdnem félórás, gyakorlatilag egyetlen hosszú, küszködő légvételnek, egyetlen végtelenhosszú pillanatnak tűnő mű végighallgatása után az egyetlen kristálytiszta és nagyon intenzív gondolatom az volt, hogy ez bizony iszonyatos. A maga mindenféle értelmében. 

Úgyhogy gondolkodás nélkül vettem meg a jegyet, amikor megláttam a koncertkiírást. És olvasás nélkül -- tulajdonképpen a program többi részével csak a helyszíni programfüzetből értesültem, bár nagy meglepetés azért nem ért. Wagner Siegfried Idylljét adták, ami az olasz intézet színpadja mögötti freskóval kellemesen harmonizált, majd "valami Schönberget", mondom én, amiért biztos többen megütnének, de bármennyire is izgalmas Schönberg zenéje és az egész irányzat, amely létrehozta (vagy amelyet létrehozott), az én "tűrőképességemen" kívül esik. Egy hozzáértő bizonyára meg tudná mondani, miért van az, hogy mondjuk Szkrjabint és akár Hindemith-et szívesen meghallgatom, sőt adott hangulatban szívesen hallgatom, és Wagner meg Strauss is megtalálja a helyét, ha kell, Schönberget viszont még a Glenn Gould DVD-ken is néha átpörgetem. Glenn Gould is biztosan megütne.:-) 

Szóval nyomtak Schönberget, aztán egy korai Strausst, és végül a Metamorphosent. Ezúttal úgy oldották meg, hogy félkörívben helyezték el a zenészeket, nekem ez is tetszett, bár az embercsokor azért jobban. 

Mit is mondhatnék. Jól adták, talán ennyit. Tetszett, tényleg, de messze elmaradt a hatás attól, amit vártam. Ebben persze közrejátszhatott az is, hogy az első darab után át kellett költöznöm néhány sorral előrébb, mert pont egy tizennégyéves-forma tinédzserlány mögé sikerült beülnöm, aki folyamatosan ficergett, a rágóját köpködte zsebkendőbe és az anyjához makogott, úgyhogy az első taps közben kinéztem néhány sorral előrébb egy magányos srácot, és átszambáztam mögé. A magányos srác fiatalforma volt, de talán velem egykorú, gondoltam, pattanásos arcú, és tényleg egyedül volt, úgyhogy lelki szemeim előtt máris vörösbort ittunk a koncert után, és Glenn Gould Schönberg-felvételei iránti intoleranciámról beszélgetünk, de ehhez képest a szünetben a cigarettám mögül még épp jól láttam, ahogy a fiatalforma, pattanásos arcú magányos srác befordul a Bródy Sándor utca és a Károly körút sarkán valami felé. Visszamentemben egy öltönyösforma csávó nézett bele az arcomba a menedzserképével, ugyanaz, aki elmentemben a barátnője mellől nézett utánam. De legalább voltak fiatalok, ugye. Szóval mindenféle nemkívánatos inger ért a darab előtt, és ráadásképpen a darab vége előtt úgy öt perccel véletlenül kiszúrtam egy gyönyörú hegedűsfickót, és akkor ez kezdte el lekötni minden figyelmemet, majd a gyönyörű hegedűsfickó vonót tartó kezén megcsillant a jegygyűrűje, és akkor meg hányingert kezdtem el kapogatni, tehát végül is nem voltam tökéletesen megfelelő állapotban a hallottak befogadására, mondjuk így. 

Azért "egynek jó", mondhatnók, gondoltam, ahogy kiléptem gyermekkorom Bródy Sándor utcájába, és az öreg Kurtágra gondoltam, meg feleségére, akiket kiszúrtam a koncert szünetében, és egyből elfogott a vágy, hogy odamenjek, és megkérjem, Gyuri bá', mondja el nekem, kérem, mit is mond a feleségének azon a bizonyos felvételen, miután elmosolyodik, de aztán persze nem kértem meg, csak figyeltem, ahogy a feleségét átkarolva engedi be a sorok közé. Aranyosak voltak, gondoltam, és talán ez volt az egyetlen alkalom, hogy megtudhassam, mit mond az öreg Kurtág a feleségének, és talán hosszú betegeskedés után a halálos ágyamon is eszembe fog jutni, hogy mit is mondhatott, persze talán nem. 

Hűvös volt, én meg 13 óra alvástól kipihent, és azt gondoltam, talán átmegyek a Ráday utcába és megvacsorázom, mert miért is ne vacsorázhatnék meg a Ráday utcában szombat este fél tízkor, úgyhogy átmentem, de a Ráday utca rettentően kihalt volt, és a fenszi éttermek is csak félig voltak, pedig azokba még eszembe sem jutna beülni, úgyhogy félúton, amikor a kisgyermeke kezét fogó apuka bámult bele az arcomba, megfordultam és hazaindultam, de végül mégis betértem abba az olasz étterembe, ahol néhány hónappal ezelőtt jártam egyszer, és fogtam magam és megvacsoráztam szombat este fél tízkor, és közben a Richter-életrajzot olvastam mindenféle külföldi vendégek között. 

Aztán ahogy hazafelé sétáltam az újpesti Király utca sétányán, felnéztem az égre és mélyet szippantottam a levegőből, és beláttam, hogy bizony ma este tulajdonképpen havazik, csak nem látszik, és mindeközben meg állandóan csak a napocskára gondoltam, és arra, hogy miért nem lehet engem tisztességesen szeretni. A maga mindenféle értelmében.

Tíz belgyógyászból egy biztosan ajánlja ezt, feltéve, hogy épp köztük van.
Valójában a d-moll zongoraátiratát hallgatom az egyik Richter CD-mről a reggeli kávéhoz, de azt nem találom. Nem baj, Arthur és az a-moll segít a bajban. 

A rézfaszú bagoly gratulál az IP-cím tulajdonosának Hajdúböszörményre.:-) 

Ha most az index.hu zenei munkatársa volnék, valahogy így kezdhetném a tudosításomat: ma este tanúi lehettünk, ahogy Kurtág szelleme megszállja a Contrapunctust, egy hobbit nyilvánosan elélvez egy nagy szekundra, és egyébként szimplán halomra kúrnak egy Förster zongorát. Még szerencse, hogy nem vagyok az.:-)

***

A cigartettát tartó női kéz, amely az ajkakhoz emeli a borospoharat -- gondoltam magamról a szünetben, miközben egy magasságával csak vékonysága vetekedő-forma, dús, hullámos, sötét hajú fickót nézegettem a szemem sarkából, aki hozzám hasonlóan kisétált az utcára és megállt egy helyben, majd úgy maradt a következő tizenöt percre, csupán annyi különbséggel, hogy nem vett magához sem bort, sem dohányárut. Viszont ő is stírölt engem az ő szeme sarkából. 

Sosem jártam még a FUGA építészeti központban, de úgy látszik, a hosszú és persze kevéssé alapos kutatómunka kezd beérni, mert végre eljutottam egy olyan koncertre, ahol az átlagéletkor nem harminc évvel az enyém fölött van, és a mögöttem lévő sorban közvetlenül kezdés előtt Ozzy Osborne-ról van szó (ami nem annyira üdvös, de azért mgéis jobb, mint hogy "és bezzeg IV. Károly idején még..."). 

Fura ez a magyar közönség egyébként, és úgy tűnik, ez nem kor- vagy képzettségfüggő: már megint egyedül ültem az első sor balközepén, pont ott, ahol a Szent Mihály templomban az Érdi Tamás koncertjén, kicsit balrább, mint tökéletesen oldalt a billentyűknek, úgy, hogy remekül lehessen látni a játszó ujjakat és a játszó ujjak tükröződését a fekete lakkfelületen -- miközben a hátam mögött lévő nyolc-tíz sor szinte teljesen tele volt. Sosem fogom megérteni, hogy miért gáz az első sorba leülni, kezdem azt hinni, hogy ez valami hallgatólagos közmegegyezés, amiről én még nem nemhallottam, és majdnem akkora amatőr illetlenség, mint betapsolni a tételszünetben, vagy mint elsőként felállni és kisétálni egy hangversenyről, de a magam részéről nem különösebben érdekel vagy zavar (már az első és az utolsó -- tételszünetben tapsolni szerintem is csak egy árnyalatnyival gázabb, mint egyáltalán tapsolni:-), így legalább mindig a legjobb helyről nézhetem a zongoristákat, és mindig megelőzhetem a koncert utáni tömeget a kabátoknál. Lenina Huxley, egy egység pénzbüntetésre ítélem konformerkölcsi szabálysértés miatt. Oh well. 

Szerencsére a tételszünetbe betapsolás jelenségének veszélye ez esetben nem állt fent, mert az igen karizmatikus kisugárzású Csalog Gábor rögtön az elején közölte, hogy ha nem gond, akkor inkább ne tapsoljunk, csak a végén. Máris megkedveltem. 

Az első rész alatt egyébként végig úgy éreztem magam, mint amikor 24-et néztem. Megmagyarázom. Az időszámítás előtti időkben, amikor még nem tudtam, ki az a Jack Bauer, pártfogolt cimborám úgy jellemezte a sorozatot, hogy az írók nem ismernek kegyelmet, mert gyakorlatilag bármelyik pillanatban bármely szereplő -- lett légyen az az idők kezdete óta kulcsszereplő -- akár teljesn prózai módon elhalálozhat. Na most, az első rész alatt én végig úgy éreztem, hogy az adott darab bármelyik pillanatban, akár teljesen prózai módon véget érhet. Mint ahogy bármelyik pillanatban véget is ért. 

Az előadáson, először is, nagyon érződött, hogy nagy odafigyeléssel tervezték és szerkesztették. A laikus hallgató azt várta volna, hogy stílszerűen Bach fogja ellenpontozni Kurtágot, ami valahol (például az E-dúr hegedűpartita prelúdiumában meg a franciaszvit-tételben) meg is valósult, de az előadott invenciót, és legfőképp a vonósok által előadott contrapunctus-tételt egyszerűen valóban megszállta Kurtág szelleme. Nyilván ez a legkevésbé sem véletlen, és nyilván meg is van rá a magyarázat, amit kevésbé laikusok nyilván gond nélkül ki is fejtenének, én csupán észrevételeztem, hogy ez a contrapunctus nem egészen az a contrapunctus, és elismeréssel adóztam az instruktornak, aki így összehozta Kurtággal. Nagyon tudom díjazni, amikor nem arról van szó, hogy előadjuk ezt meg azt, és akkor jó lesz (egy alkalommal például egyazon koncerten volt szerencsém hallani valami elképesztően harmatos-nyálkás Brahms-ot és Sosztakovics Sztálingrád szimfóniáját, és aztán még Chopin Esz-dúr noktürnéjt is, na az fless volt), hanem amikor arról van szó, hogy rendszer, amelynek íve van, léteznek benne ok-okozatok és egyáltalán, valami valahonnan tart valahová. "Vagy valami, vagy megy valahová" -- ugye. Na ez pontosan ilyen volt, és akkor még nem is jön a képbe a tulajdonképpeni élmény, ez csupán annyi, hogy nem bedobunk egy nevet a müpa emelvényére, és hagyjuk, hogy klimpírozzon valamit, és az meg klimpírozik amit kedve szottyan, hanem valószínűleg nagyon gondos és nagyon tudatos (és nagyon sok) munka eredményeképp létrehozunk valami kerek, teljes egészet, mint egy csomag, amelyet a hallgató zsebre tehet és hazavihet magával.

Ezúttal Kurtágból. Én természetesen nem ismerem jól Kurtág munkásságát; miután alapvetően a dodekafón és atonális zenéket is néha nezemre esik meghallgatni, sosem éreztem különösebb hajlandóságot rá, hogy belemélyedjek Kurtág művészetébe -- valahogy olyan volt ez is, mint a teve, izgalmas az a két púp, meg minden, de azért... szóval itthonra ez sem kéne. Viszont egy koncert -- az más. Das experiment, szólt a mottó, kiégetni az agyam Kurtággal, lebaszatni a biztosítékot, vagy valami, pushing to the edge, mint mindig. Élőben és rablóhalalakban, mint tudjuk, valahogy minden olyan más. Nos, Kurtág is más volt. 

Mikor a négy kézre és két zongorára írt átiratait megnézegettem, elmerengtem egy-egy darabon, hogy ezt vajon valóban el lehet-e játszani, pedig azok még igen harmatosak a játékokhoz-jelekhez képest. Most, ahogy ott ültem, és például azt hallgattam, ahogy telitenyérrel, könyökkel meg teljes alkarral verik a zongorát, azon merengtem el, hogy ezeknek tulajdonképpen létezik kottája. Merthogy létezik, láttam is, például a telitenyeres,  "Hommage á Csajkovszkij" címre hallgató darab kottája úgy néz ki, hogy gigantikus tintapacák figyelnek az ötvonalakon, és zongorista fogja magát, és telitenyérrel rábasz megközelítő pontossággal arra az oktávra, amelyet az adott tintapaca közrefog. És akkor ezt csinálja a végéig, majd elkezdi elölről és ugyanezt csinálja a codáig. És akkor röhögsz, és azt mondod, bazz, még volt képe ismétlést jelölni.:-)

Ez persze már az extrém -- már nem Kurtág művészetében (gondolom), hanem amúgy, de az az extrém, ami valahogy mégis remekül illeszkedett az estébe, és még csak nem is azt juttatta eszembe, amikor gyerekkoromban odaszóltam öcsémnek, hogy figyi, most Bartókot fogok játszani, és elkezdtem ököllel verni az ukrán pianínót. Hejj, ha akkor tudtam volna, hogy valójában Kurtágot játszom!:-) 
Szóval, és az este halványodó emlékével ez az érzés is valahogy a homályba vész, de mégis, ott és akkor valahogy volt értelme az egésznek. Például annak, ahogy a hegedűs fickó fogja magát, feláll, átadja a hangszerét az egyik zongoristának, kedvtelve végigsétál a zongora előtt oda-vissza, közben kedvtelve leüt néhány tetszőleges hangot (odafelé fehér, visszafelé fekete billentyűket -- haha, tetszőlegeset!), majd két kézzel szétzúzza, és végül otthagyja valami egyszerű C-dúrban. 

És a másik végén ott volt Bach, a kettő között meg azok a diszharmóniák, amiknek a végső értelmét szerintem érintőlegesen sem sikerült elkapnom, de talán olyan ez, mint a Wordsworth- meg Coleridge-versek, hogy talán csak az érti, aki létrehozta, de még az is csak egy szent pillanatban, évekkel később fogja fel, mit is akart az egésszel. Persze talán nem. A legjobban egyébként a kezdő, "felhangjáték" című opusz tetszett, amely arról szólt, hogy a zongorista némán lefog egy-egy akkordot, és különböző hangokat-akkordokat dönget meg a zongorán, amelyek ebben a némán lefogott, felharmonikus-akkordban zengenek tovább. Meg még az, ahogy a négykezesek egyáltalán "történtek", soha nem látott kézállásokkal játszottak (például nagyon érdekes volt, amikor a Németh András nevű, colos-keskeny, ősemberszőrzetű, amúgy teljesen eszményi csávó a Kurtág után áthangolódott Bachra, és tökéletesen megváltozott a játékmódja, ó és mennyire szépek voltak a Bachot játszó kezei..), szóval hogy technikailag és gyakorlati szempontból elképesztően érdekes volt, az embernek az az érzése támadt, hogy Kurtág egyszerűen leuralja a zongorát, amely nyüszít, szűköl, a saját húrjaiba harap, és végül megadja magát, behódol és beismeri, hogy igen, ez ilyen is lehet. És még az is eléggé tetszett, hogy nagyon sokat játszottak a vonósok hangfogóval, ami valamiféle túlvilági érzést kölcsönzött az egésznek ("mintha valaki jönne", ugye), mintha a lefojtott tudatalatti hangját hordozná a szél. Meg még az is, hogy .... hm, fakk, lehet, hogy kedvelem Kurtágot?!?:-)

Az az érzésem egyébként, hogy Kurtágot csupán hallgatni nem lehet, vagy legalábbis magamfajta hozzánemértőnek nem lenne igazán érdekes ésvagy elviselhető, hanem hogy Kurtágot hallgatni és nézni kell, mert valójában amit ő alkotott, az audiovizuális. Lett légyen szó az ököllel a billentyűket verő zongoristáról (képzelem, ahogy a hegedűs csávó élete hátralévő részében meséli, hogy "egyszer előadtam egy zongoradarabot közönség előtt .....":-), vagy arról, amikor a BWV 106-ot zongorázza a feleségével, és közben mosolyog és mond valamit, és együtt mozog a testük, mert úgy van megírva, hogy úgy mozogjon a testük, és az ember azonnal el akarja játszani valakivel, akivel szeretné hetven évesen is, és.. makk. Ezt egyébként nem játszották szerencsére. 

Szóval az az érzésem, hogy Kurtág vizuális élmény is egyben, nekem legalábbis az, és nem is utolsó. A magam részéről megjegyzem a Csalog Gábor nevét (az arcát nem lesz nehéz, tipikusan az a fickó, akit "már láttam valahol"), meg a FUGA építészeti központot is, és legközelebb is bemagány- és pofátlankodom majd az első sorba. Kár érte egyébként, már a magányoskodásért, mert ismerek valakit, aki biztosan úgy imádta volna, mint én. 

Úgy egy-másfél évvel ezelőtt, egy estéjén annak az időszaknak, amikor még a hétköznapjaim meghatározó része volt például Philip Glass, Max Richter és Erik Satie, véletlenül itthon töltöttem egy estét -- ez akkoriban nem különösebben volt jellemző --, és ezen a nem tipikus estén a királyi tévé az értelmiségi főműsoridőt a Koncertek az A38 hajón című műsorral zárta. Ha jól tévedek, ez annak a műsornak a génkezelt változata, amely korábban Pengető néven futott, és amely főcímében egy eksztatikus állapotban lévő kis huligán ordibálja az első sorból a színpadra, hogy "a pengetőt! add nekem a pengetőt!!". Az egy elég jól eltalált főcím volt, és a Hiperkarmás epizódot szintén akkoriban volt szerencsém jónéhányszor megnézni és meghallgatni, s közben sűrűn sajnálkozni, hogy mennyi Hiperkarma koncert mellett mentem el szó szerint. 

Szóval ennek a műsornak adták az egyik epizódját, amelybe sikerült még az elején belecsöppennem a céltalan tévékapcsolgatás folytán az akkor még létező íróasztalom és asztali PC-m mögül. Egy nem nagyon szimpatikus arcú fickó játszotta valamelyik Satie-darabot olyan tempóval, amilyennel még sosem hallottam. Ha jól rémlik, írtam is valakinek egy sms-t, hogy ha van rá módja, kapja el a műsort, mert nagyon érdekes, amit a fickó a Gnossiennes-szel csinált. 

Egyszerűen azt csinálta, hogy rettentően lelassította őket, és ez nekem nagyon, de nagyon tetszett. Rengeteg felvételen hallottam a Gymnopédies-t és a Gnossiennes-t, és legnagyobb részüket saját magam által hallgathatatlannak minősítettem, vagy azért, mert nem tudtam elviselni, ahogy "végigszaladnak" a hangokon (ami azt jelenti, hogy egy közepes, még visszafogottnak számító tempóban nyomják), vagy, kisebb részben, mert sikerül megütni azt a bágyat játékmódot, ami tökéletesen szúrja szíven az egész titokzatos, sejtelmes, rejtelmes légkört. 

A helyzet az, hogy bár érezhetjük úgy, hogy minden indokunk megvan, ami miatt valamit "autentikusnak" tekintünk, valójában ez szerintem tévedés: legtöbbször szimplán arról van szó, mit szoktunk meg. Ez igaz lehet a halászlére, arra, hogy milyen színű a karácsonyi abrosz, vagy arra, ahogyan a Bogányi Gergely elidőzik az Esz-dúr noktürn utolsó hosszú trillájának az ereszkedést megelőző végső hangján egy pillanattal tovább. Érdekes, hogy az ember mennyire kötődik és ragaszkodik látszólag minden logikus indok nélkül ahhoz, amit már ismer. Ma azon töprengtem, miközben a zongoraversenyeket dúdolgattam délután, hogy vajon mi és miért készteti az embert a kedves dallamok dúdolására. Mindenesetre ad egyfajta biztonságérzetet, hogy a Bogányi-féle noktürnt hajszálpontosan tudom kísérőleg dúdolni, és ez biztosan hozzájárul a dologhoz. És amikor valami nem úgy hangzik, ahogyan az ember fejében következik, az egyszerűen zavart okoz az erőben. Valami ilyesmi.

Szóval én, mindenféle logikus indok nélkül, a Daniel Versano-féle változatot tekintem úgymond autentikusnak, amit most már szeretek és úgy szeretek, és nem lehet ellene tenni, még akkor sem, ha netán azt kívánnám, bárcsak a Pascal Rogé vagy a Jean-Yves Thibaudet akadt volna azon a véletlenszerű napon a kezem ügyébe, amik egyébként minimum érdekesek, de szerintem klasszak is -- csak valahogy mindig az az érzésem, hogy tulajdonképpen egy feldolgozását hallom "az eredetinek". 

(Ezt persze tudatosan el lehet kerülni, például a Rahmanyinov op 23. no 5. egyből hat különböző változatban került a kezembe, és többször, olykor részletenként összevetve hallgattam meg őket, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy Richter adja a legjobban -- ez azért külön izgalmas, mert erről például van fennmaradt felvétel a szerzőtől, és némileg ellentmondásos azt gondolni, hogy valaki jobban nyomja magánál a szerzőnél. Persze csupán arról van szó, nekem személy szerint mi tetszik jobban -- viszont erre is ugyanilyen izgalmas rájönni.)

Szóval nem tudom már, mi ennek a posztnak az értelme, de valahol ott vesztettem el, hogy hallgattam az Ulrich Gumpertet, ahogy Satie-t nyom a szokotthoz képest féltempóban, és marhára bejött. Az emlékeimben úgy él, mint a valaha hallott legjobb Satie, és köszönhetően a királyi televízió remek videotárának, ma megbizonyosodtam róla, hogy mégsem az. :-) A tempóválasztást továbbra is nagyon díjazom, de ma, hogy újra meghallgattam, a csávó játéka egyszerűen keménynek és darabosnak tűnik. Így múlik el a világ dicsősége. Valahogy én nem érzem azt az átütő "újraértelmezést", amellyel több helyen jellemzik az előadásmódot, bár ezt, hogy "újraértelmezés", úgy veszem észre, szeretik használni mindenféle, a szokványostól eltérő előadásmódra. Úgy érzem, a fickó egyszerűen csak, ahogyan ezt mondja is a filmben, megtalálta a tempójelzést a kotta elején, és számára ez a tempó jelentette azt, hogy "lent". Nekem ez tetszik, de én általánosságban is szeretek mindent, ami lassú és lehetőleg semmi sem történik benne, és ha lehet, az is kurvalassan ne történjen, úgyhogy szeretném, ha Daniel Versano is lassabban játszotta volna, de ennyi. A többi nem jött be túlzottan, és ezt meg sajnálom, mert mégis jobb, ha valami bejön, mint ha nem. 

Egyébként a Daniel Versano-féle változatokat gyönyörűen meg lehet találni a csőben, és arról lehet őket felismerni, hogy nagyon klassz Remedios Varo-képek (női festő, szólok ki halkan:-) kísérik őket. Az egy nagyon eltalált párosítás eszvéesz. 

De azért akit érdekel, nézze meg az osztrákot is: http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/08/07/11/Koncertek_az_A38_hajon__Ulrich_Gumpert_Satie.aspx (azért csak link, mert ez a szar önlejátszó)

Ablak. Odakint mindenféle fények, fű és fák, sárga házfal, égbolt, ácsingózom és bámulok kifelé. Kávésbögre a kezemben, másikban cigaretta, hamutartó a radiátoron. Anyám felmenekült a szobájába. Terror. Elcsigázva bámulok ki az ablakon, vezényelgetem az A-dúr zongoraversenyt. Néha hallom, ahogy faterom odafentről belefütyörész néhány taktust. Egy Coleridge-kötet meg egy képeskönyv a Szépművészeti Múzeumról a kezem ügyében valahol. Megfordulok, átmegyek a túloldra, majd vissza, kedvtelve kalimpálok a zenére. Ezzel telt a délután. Míg anyám le nem jött, hogy lekúrjon hogy halkítsam már le a kurva zenét mert mak mak mak mak ...... Az egyetlen élőlény, aki képes elérni, hogy 17 évesnek érezzem magam, és ebből kifolyólag kedvem támadjon megint ajtót bebaszogatni és ordibálni, tetszőleges sorrendben. 

Öcsémmel azt tervezgetjük, hogy titokban egymásnak adjuk be az influenza elleni oltást, ami ott figyel a hűtőben, és cicát simogatunk és azon röhögcsélünk, hogy ha négyen voltak a tini nindzsa teknőcök, akkor miért mindig hat szeletre vágták a pizzát.

Ma egyetlen értelmes gondolatom sem volt, és nem úgy néz ki, mintha úton lenne. 

Viszont leesett, hogy holnap este megyek Kurtágra. Mindenki azt kérdezi, kivel mész, egyedül, mondom, mindig egyedül megyek. Anyám sem kivétel, kivel mész, egyedül, mondom, mindig egyedül megyek, na de miért, kérdezi, kérdőjel a fejem fölött, mégis ki a fasszal mennék, mondom, erős nyomtékkal azon, hogy fasszal, és ez valamiféle perverz örömet okozott. Ja hát mit tudja ő. Helyben vagyunk, mondom. A két hét múlvai Bogányira bezzeg két jegyem van, sőt hogy pontos legyen, kétszer kettő. De ezt már nem mondtam.

Jövő szombaton Strauss Metamorphosenjére megyek az olasz intézetbe, és egyesek képtelek megérteni, hogy ez miért elég ok arra, hogy el sem gondolkodjak, megyek-e az arra a hétvégére szervezett csapatépítésre. Barbárok. 

Milyen rohadt gonosz vagyok ma. A sors bosszúból leverette velem a két bögre egyikét, amelyekből hajlandó vagyok kávét inni, és szilánkokra törte. Most pontosan ugyanazon az asztalsarkon iszom a másikból a kávét. 

 Richter képes azt megtenni, hogy minden egyes hangot épp csak egy milliszekundummal később tesz oda, mint a tempó diktálná, s ettől az egész valahogy soha véget nem érő, öröklétszerű, kezdet nélküli misztikus végtelenséggé válik.

Csak értené az ember, hogyan tartja eközben mégis meg a basszusban a tempót.

Egyfolytában szeretném hinni, hogy megsemmisültem, és végül rájövök, hogy valóban megsemmisültem. Az üresség és az elviselt elviselhetetlenség emlékeztet s szavatplja.

Eyszercsak majd elkezdem hinni, hogy újra vagyok, gondolom. Vajon mi emlékeztet s szavatolja majd. 

Második napja kávézókban és mozikban csövezem. Hazafelé a Szent István körúton adtam két cigit két csövesnek, és megsimogattam egy lompos, fekete kutyát. Mindegyik hálás volt érte. 

És a metrón szembesültem a gyakorlati marketinges humorral. 

Két napja gyakorlatilag semmit mást nem hallgatok, csak ezt: 

Az öreg Richter persze ezt is jobban adja, de kivételesen ez is, ez a lassított felvétel is tetszik, és ha arról van szó, jobban is passzol. 

Szerintem most megyek, és veszek egy elkúrt kesztyűt, aminek levagdoshatom az ujjait. 

Van az a pillanat, amikor az ember vígasztalhatatlanul megkívánja az e-moll partita első két ütemét. 

- Te min is játszol?
- Leginkább érzelmeim elhangolt húrjain.  

Ma reggel megint arra keltem, hogy dúdolok valamit. A változatosság kedvéért egy Bach-hármasversenyt, a BWV 1057 első tételét, ami valahogy egyáltalán nem illett a képbe az éjszakám után -- de talán pont ezért. Az elme menekül. 

Az éjjel az történt, hogy két óra forgolódás és hánykolódás után, valahol az alvás és ébrenlét senkiföldje határvidékén, miközben Wertheimerről, a Goldberg-variációkról és számos másról hallucináltam és lázálmodtam, egyszercsak azt éreztem, hogy valami hozzáér a lábszáramhoz. Ne, gondoltam, most már komolyan, fizikailag is érzem, és aztán újra éreztem, és teljesen kétségbeestem, mert azt hittem, most tényleg megőrülök, és elmerengtem a romantikus gondolaton, hogy most aztán engem is elpusztít a Goldberg-variációk meg a többi szar, de a bizonyosság kedvéért azért odanéztem az ágy végébe... és egy Pannafej körvonalazódott ki a félhomályban. Hogy jött ez be a zárt ajtón, gondoltam, és némileg sajnáltam, hogy mégsem őrülök meg és pusztulok el. 
- Nem ijedtél meg, amikor éjjel beengedtem hozzád a macskát? -- kérdezi reggel az öcsém, és röhög, amikor elmondom neki, hogy ennél félelmetesebb élményem régen nem volt.

Szóval ezek után egy üde fuvola-zongora hármasversenyre ébredtem, és azt keresgéltem délelőtt a csőben, amikor ismét belebotlottam a Heléne Grimaud nevű jelenségbe. Először valahogy augusztusban, egy Handel chaconne okán akadtam rá, és a találkozás teljességgel olyan volt, mint Yossarian esete a lelkésszel: ..egy pillanat műve.

Nem mintha különösebben zavart volna, mert ahhoz túl rossz közegben szociaálizálódtam, de azért mindig érthetetlennek találtam, hogy mennyire kevés a női zongorista (meg úgy általában úgynevezett művész -- például hány női költő vagy festő jut eszedbe? Nekem talán csak egy-egy.), és aki mégis nő és zongorista, általában az is nyomorultul néz ki a zongoránál, vagy azért mert teljesen maszkulin, és valójában nem is nő, hanem egy gnóm, vagy mert felveszi a hisztérikus estélyijét a leomló szőke haj alá, tűsarkúban nyomkodja a pedált, miközben az arca és a mozgása kevésbé rossz esetben ugyanúgy férfiasra torzul, ami teljesen groteszkké teszi, vagy nem, és az meg teljesen hiteltelenné teszi. Szóval lose-lose, vontam le a következtetést, mígnem a Handel chaconne okán rá nem akadtam a Heléne Grimaud nevű jelenéségre. Először az tűnt fel, hogy milyen szép kezei vannak, amiket úgy képes használni, mint a legszebb férfi zongorajátékosok, akiket láttam, mégis megtartva azt a finomságot és esztétikát, ami csak egy nő sajátja lehet. És ugyanezzel a lágy, diszkrét finomsággal vegyes komolysággal ül ki arcára a játéka, mellőzve minden torz maszkulinitást és minden manírt. 

Az egyetlen nő, akit korábban szerettem nézni a zongoránál, Branka Parlic, de az ő nőiessége szívós és kemény (noha fiatalkori felvételeit nem láttam -- biztosan meglepődnék), ez a Bach-felvétel viszont, amit ma találtam (egyébként az egyik hegedűpartita-tétel átirata), maga az esztétika; a szépség, az intellektus és a lélek tökéletes kompozíciója, a női lét aktusa. Összességében minden, ami egy nő lehet és kell, hogy legyen. Ha férfi lennék, bizonyosan nem állnék meg addig, amíg egy ilyet nem találok...
Ha Arthur Grumiaux húrfogásai Bach zenéjének szívdobogása, akkor Heléne Grimaud a lélegzése. A lélekzése.

És ezután a legkisebb félsz sem lehet bennünk attól, vajon Heléne Grimaud mit mond Bachról. És hogyan mondja.
"There's no other way than the truth. [...] At the end there is no conclusion. Opening without retreat -- that's what truth would be." 

A nyár elején egy napfényes és langyos vasárnapdélutánon bekempeltem faterom dolgozószobájának padlójára. Ez közvetlenül azután volt, hogy megérkezett a várva várt Yamaha hifim, és azért vettem be magam a dolgozószoba padlóján egy párnára, hogy kiválogassam az évek során vásárolt, kapott, szerzett vagy egyszerűen csak úgy lett CD-k közül azokat, amelyeket hazaviszek lemásolni. Szóval körberaktam magam a rengeteg CD-vel, ahogy ott ültem a hifi tövében a dolgozószoba padlóján egy párnán, és elkezdtem kupacokba rakni a lemezeket, hogy egyszersmind rendszerbe szedjem őket a további felhasználás üdvös könnyítése végett. 

A tétlen ész az ördög játékszere.

 És slusszpoénként végre, 1 hónap után ez is ma érezte elkérezettnek a pillanatot, hogy diszkrét csippanással a jobb alsó sarokban jelezze: megérkeztem. No comment.

..és én meg az a kis bárány, ott, a fehér pulcsimban.

Szóval végül is kiléptem az utcára ebben a valószerűtlen napsütéses őszben, és már nem is kívántam, hogy bárcsak borulna be, de azért nem bántam, hogy megjelentek a felhők az égen. És aztán egyszerűen elindultam, rakosgattam egyik lábamat a másik elé, majd a másikat az egyik elé, és elképzelésem sem volt, hogy mihez is kezdhetnék. Nem is hogy az élettel, vagy úgy legalább a magaméval, hanem egyszerűen csak azzal a pillanattal, meg a következővel, vagy a következő tíz perccel; hogy közben jártam, kizárólag a kilenc hónapos korom óta berögzült motoros rutinfunkciónak volt köszönhető. Néhányan megnézték a hervadt fejemet, nem is csodálom, gondolom, nem illik sírva mászkálni az Üllői úton, és végül is az volt a szerencse, hogy eszembe jutott a két legutóbbi könyv, amit a booklineból rendeltem, és hogy végül is el lehetne értük menni, ezért végigsétáltam az Üllőin egészen a Kálvin térig, onnan pedig majdnem a Astoriáig, de csak azért majdnem, mert a bookline boltja hamarabb van, mint az Astoria. És elhoztam a két legutóbbi könyvet, amit rendeltem, és aztán azt gondoltam, miért is ne nézzek be a zeneműboltba is, ahogy mindig, ha a bookline üzletében járok, ezért benéztem a zeneműboltba, mert azt gondoltam, miért ne venném meg a Karajan vezényelte 7. Beethoven-szimfóniát, aminek úgy szeretem a második tételét, és az egy olyan jól megkomponált film, és a Karajan meg egy olyan szép ember. 

Úgyhogy benéztem a zeneműboltba, de még bőven Beethoven előtt egyszercsak véletlenül a Bach-szekciónál találtam magam, és valahogy megörültem. És már-már kedvtelve, tételesen végignéztem, mi újság a piacon Bachhal, és húsz perccel később már három Bach-CD volt abban a kezemben, amellyel a Karajan-féle Beethovenért jöttem, de, gondoltam, a laptop javítására szánt pénzt (erről talán később) most könnyű szívvel elverhetném a nehéz szívem kis örömére. Úgyhogy a lányokkal kikerestettem mindhárom CD-t, és úgy érzem, Bach kevésbé lehet kelendő ma, mert mindháromból csak egyet tartottak raktáron, bezzeg a Beethoven. Na nem találtam meg a DVD-t, persze, de hát ez mindig úgy van, hogy az ember bemegy valamiért, és valami egészen mással távozik, és ha egyszer azzal jönnék ki a zeneműboltból, amiért indultam, abban a pillanatban unnám meg az életet. Így, ha fabatkát sem ér is, legalább nem unom. 

A tisztesség kedvéért azért mégis megvettem a hetedik szimfóniát Klemperertől, már nem tőle vettem meg, hanem a boltoslánytól, aki nem volt barátságos egyáltalán, de még mindig jobb volt, mint a bookline-os eladó, aki az opálos tekintetembe is képes volt belemondani ugyanazt, amit az előző vásárlónál már amúgy is hallottam, jelesül hogy odafönt nyílt egy kávézó, ahol remek kávékat és teákat ihatok, majd, amikor látta, hogy semmi hatása nincs a mondandójának, azt mondta, hogy látom, nem érti, amit mondtam, és aztán elismételte, hogy odafönt nyílt egy kávézó, és hogy remek kávékat és teákat lehet kapni, ha szeretnék. Azt mondtam neki, hölgyem, maga szerint úgy nézek ki, mint aki remek teát, netán kávét szeretne inni, de nem gorombán, csupán tényszerűen, és erre viszont ő nem válaszolt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy elvegyem a könyveimet, amiket addigra már gondosan beletett egy zöld-fehér zacskóba, és kisétáljak az ajtón. 

És aztán átmentem a zeneműboltba, ahol azért volt jobb a boltoslány, mint a bookline-os eladó, mert ő egyáltalán nem beszélt. Beszélt viszont két fickó, valahogy így, a kilencedik szimfóniáját szeretik a legtöbben, de jómagam jobban kedvelem az ötödiket, ó, az ötödik, az ötödiket én is nagyon szeretem, de a hatodik is nagyon jó, és itt kisurrantam a szerzeményeimmel, még mielőtt a hetedikről is elmondták volna, hogy ugyan nem rossz. Egyébként nem tudom, ki hallgatja a kilencedik szimfóniát, de én például nem. De például a hetediknek is csak a második tétele miatt hallgatom végig az egészet, ami egyébként egy allegretto tétel, amiről én azt szoktam gondolni, hogy Beethovennek bizonyára volt érzéke a szarkazmushoz. 

Szóval a Bachok, amiket majdnem a Beethoven helyett vettem, de végül is vele együtt, azok egyrészt az összes zongoraverseny, amiket Schiff András és Kocsis Zoltán meg még pár másik arc (Falvai Sándor és Rohmann Imre, köveződjek meg, de nekem nem sokat mondanak ezeket a nevek) zongorázik fel. Na most, én láttam már ugyan ennél rosszabbul sikerült borítókat, de azért nem sokat. 

Ez itt az, ami még egy fokkal rosszabbul sikerült a másiknál, amin a szöveg még olvasható, de azért a jó érzékkel választott, kilencvenes évek gifvilágát idéző betűtípus ugyanaz és a háttér is kellően zanzás. Persze alapjáraton ki nem szarja le, hogy mi van a CD borítóján, és én is erre gondoltam, amikor megvettem, mert az volt a lényeg, hogy rajta van a BWV 1060-as jegyzékszámú kettős zongoraverseny is, amibe akkor lettem szerelmes, amikor attól a francia társulattól hallottam, és ez volt az első, amit beraktam, amikor végre hazaértem, és végül aztán nagyon szomorú lettem, mert nem elég, hogy szarul néz ki a CD, de még nem is tetszik az interpretáció... A franciák lendületesen, élettel teli, élményszerűen nyomják, ezek viszont ugyanazzal, ha nem mégolyanabb akadémikussággal, ami miatt az Angela Hewitt-félével is nehéz volt megbarátkoznom. Úgyhogy nagyon szomorú lettem, amikor meghallottam az első pár taktust, de azért bizonyára ezen is van mit szeretni. 

Viszont sokkal izgalmasabb a másik szerzeményem. Abba, ellentétben a zongoraverseny-cédékkel, már akkor szerelmes lettem, amikor még el sem olvastam, mi van benne. 

Nézd meg, hát nem szép? Ez amúgy egy kimondottan rosszul sikerült digitalizáció, élőben sokkal szebb, világosabb, barátságosabb és melegebb, sokkal kevésbé kontrasztos. Úgy szeretem ezeket a tónusokat, és olyan szépek a betűk, karaktere van a kompozíciónak. Csak az bánt, hogy rákerült a "brilliant classics" felirat azzal az ordenáré gyémánttal, nem is értem, hogyan engedhetik, szegény tervező biztosan felakasztotta magát, amikor meglátta. 

Szóval ez akadt a kezembe, ami most már a Goldberg-variációk harmadik példánya otthon, az 55-ös és a 81-es Gouldok mellet méltó helye lesz. Egészen addig nem is tudtam, hogy a Goldberg-variációknak van vonósátirata, amíg a Barokk Fesztivál kiírásában, amit szeptemberben tartottak a Váci utcai Szent Mihály templomban, meg nem láttam. Persze elég hamar megláttam, mert a Goldberg-variációkra már szemmel greppelek, és emlékszem, hogy féltem elmenni egyáltalán, mert amióta a '81-es Gould-felvétel megvan, azóta még tőle is csak akkor hallgatom a másikat, ha amúgy Mozarthoz lenne kedvem, de nem eléggé, és ez eléggé megnehezíti, hogy képes legyek befogadni más interpretációkat, példának okáért például pont a napokban tettem szert egy Yuji Takahashi nevű zongoristasrác Goldberg-variációk elképzeléseire, aki annyira játékosra vette a figurát, hogy néhány variációt egyszerűen, fogtam magam és átléptettem, és élménynek és érdekességnek ugyan jó, de hogy is mondjam, olyan mint egy teve, szóval nem kéne otthonra annak ellenére, hogy már megvan. 

Úgyhogy ilyesmikre gondoltam, amikor azon a csütörtök estén elmentem a Goldberg-variációk vonostrió-átiratára a Szent Mihály templomba, és tudtam, hogy gyorsan fogják játszani, mármint gyorsabban, mint Gould, ami nem nehéz, mert Gould egyáltalán nem játssza gyorsan, hanem leginkább lassan játssza, mint mindent, amit nagyon szeretett, nem úgy, mint például egyes Mozart-szonátákat, amiket olyan sebességgel játszik, hogy az embernek az az érzése támad, ezzel kívánja közölni véleményét Mozartról és a zenéjéről, és ha az embernek ez az érzése támad, az alighanem helyes. Ilyesmikre gondoltam, meg még gondoltam például a Schiff-féle Goldbergre, meg a Maestro Barenboim játszotta felvételekre is, amikkel ugyanaz volt a bajom, mint fentebb, ami valójában, ha őszinte vagyok, csupán arról szól, hogy mit tekint az ember autentikusnak, és mennyire képes és hajlandó attól elvonatkoztatni. Ezen dilemmáztam azon a szeptemberi csütörtök estén, ami egyben az is volt, amelyen a Váci utcából átmentem a Mélypontba találkozni valakivel, akivel nem fogok többé a Mélypontban találkozni, sem úgy, hogy a Goldberg-variációk visszhangzik még a fejemben, sem anélkül, szóval ezen dilemmáztam, de azt gondoltam, egészen más, ha nem zongorán szól, és ezzel az újszerűségével együtt talán nem lesz annyira sokkoló (vagy épp lesz eléggé sokkoló ahhoz), hogy be tudjam fogadni. És nem is tévedtem, sem abban, hogy gyorsan fogják játszani, sem abban, hogy ettől még tetszeni fog, csak azt bántam egy kicsit, hogy a másik jegyemet, amit annak az illetőnek vettem, akit elhívtam magammal, pedig a Goldberg-variációkra gyakorlatilag senkit sem jutna eszembe elhívni normálisan, mint ahogy alapvetően csak egy jegyem volt rá, és úgy lett kettő, hogy az előző nap vettem mégegyet, szóval azt bántam, hogy ezt a mégegy jegyet végül is egy idegen ausztrál nőnek kellett odaadnom, mondván, hogy nem tudott eljönni a gazdája, de ha már úgyis ki van fizetve, akkor nyugodtan menjen be vele. 

Én meg bementem a magaméval, ami már egy hónapja megvolt, és leültem az ötödik sorba, és mint rendesen, senki nem ült körém, és csukott szemmel mosolyogva hallgattam az egészet elejétől a végéig, és istenem, gyönyörű volt, ahogy egy-egy tétel befejeztével tovább zengett a hang a templom testében, mintegy öröklétszerűen. Imádtam, és imádtam az egész estét, úgyhogy az egész este emlékére megvettem ezt a lemezt, amit ma már kétszer sikerült végighallgatnom, és még mindig nagyon tetszik, amit a 19. variációból csináltak a pizzicatóval, csak azt bánom, hogy még az AKG fülesben sem zeng úgy tovább a hang, mint a Szent Mihály templom testében. 

Mert amúgy hazahoztam a fülesemet az irodából, úgy értem, hazahaza, mert amúgy délután felhívtam szegény anyámat a síron túli hangommal, hogy mi lenne, ha beköltöznék a cicákhoz a kisszobába a hétvégére, annak ellenére, hogy nincsen karácsony, és anyám meg sem kérdezte, hogy miért, csak most este mondja, hogy már azt hittem, valami bajod van, mert olyan furcsa volt a hangod a telefonban, nem, nincsen semmi, mondom, ő meg nézi tovább a barátok köztöt. Hozzátehettem volna, hogy csupán a pillanatnyi létem vesztette el az értelmét, de végül is minek. 

Helyette inkább hallgatom c-moll zongoraversenyt Kocsistól és Schifftől, hogy megszeressem, és holnap pedig azt fogom csinálni, hogy először fogom a kerti nyugágyat és beállítom a kis faház mellé, mert oda sokáig süt a nap, aztán fogom a könyveimet, a Richter- meg a Bach-életrajzot, meg -- talán itt az ideje -- Bernhard menthetetlenjének utolsó ötven oldalát, és még fogom a fülesemet a laptopommal és a cédékkel együtt, és aztán azt fogom csinálni, amit a kanapé innenső sarkán ma is egész este csináltam. Makogok magamban, számolatlanul szívom a cigiket, és hallgatom, ahogy bizonyos időközönként a skype a maga diszkrét módján belepittyeg a zenébe. Ugyanis az elmúlt háromheti beszélgetéstörténetet darabokban szedi le, ami azzal jár, hogy időnként felbukkannak mindenféle beszélgetésablakok azokkal, akikkel az elmúlt három hétben beszéltem, és egy újabb mennyiséggel frissül bennük a régi beszélgetés pont úgy, mintha minden új volna. És akivel három hét alatt többszáz sornyit beszéltem, azt újra és újra földobja, mindig egy keveset hozzáillesztve a történelemből. És ha ez nem lenne így is eléggé morbid, a legutolsó beszélgetésemet valamilyen bizarr és kegyetlen okból újra és újra feldobja annak ellenére, hogy már rég a végére ért, és mindannyiszor el kell olvasnom. 

Hát ez van. Nem tudok magammal mit kezdeni, ezért jobbára azt csinálom, hogy megírom, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Ezzel is múlik az idő. 

Nagyon, nagyon szomorú, és végtelenül magányos vagyok, és állandóan csak a napocskára gondolok. Azt gondoltam ki, hogy úgy csinálok, mintha csupán álmodtam volna az egészet. Mint ahogy valójában csupán álmodtuk az egészet. 

Azt hiszem, ezután sokáig nem fogok Bach-zongoraversenyeket hallgatni, ezért az őszi kollekcióhoz hozzáteszem még az utolsó darabkát. Mindig mondtam, hogy az a-moll a legjobb hangnem. A, mint ...

Nagyon fáradt vagyok. Jó sok címkét kapott ez a poszt.

 Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem Schumann C-dúr fantáziájának (op. 17) harmadik tételében a bevezető két moduláció egyszerűen állandóan erre a számra emlékeztet: 

Én amúgy mindig azt gondoltam, hogy ilyen a szerelem. Azt hiszem, ma is azt gondolom. 

Amúgy a Schumannt a vécépumpanyelő Kempff egész jól adja, ahogy T. Á. tanult, most már jövendőbeli exkollégám mondaná. De azért mégis csak Richtert teszem be, mert ő sajnos még Kempffnél is jobban adja. Egy pillanatra meg is sajnáltam az öreg Kempffet. Milyen szörnyű lehet, ha valóban jó vagy -- de valaki mégis mindig jobb nálad. Lényegében el is felejtheted az egészet. Így érezheti magát egy prio 2-es megszakítás is.

Mondok valamit. Megesett a szívem, és gondoltam, mégis  Kempffet teszem be. Hát vajon megtaláltam? Most mondjátok meg. Kempff besértődött. Úgyhogy Kempff részemről nyelegesse tovább a vécépumát. 

Ahhoz képest, hogy a szürkület kezdetére akartam kiérni a temetőbe, mert olyankor a legjobbak a fények a fényképezéshez, a szürkület végére sikerült kiérni a temetőbe, ami magyarul a sötétség beállta. Nyilván megfeledkeztem az óraátállítás okozta hatásokról. Hogy mennyire gyűlölöm, amikor sötétben kell kilépni az utcára munka után, azt el nem mondhatom. Sajnálom, hogy dolgoznom kellett ma, mert klassz lett volna még fényben mászkálni a temetőben.

Szóval fényképezéshez túl késő volt már, ezért összesen két képet lőttem, és inkább azokat sem nézem meg, viszont az idő a sétához még remek volt. Valójában ötévente ha megfordulok temetőben, így valahogy úgy maradtam vele, mint a nyolcadik kerületi régi utcákkal: bármennyiszer is forduljak meg ott, mindig a gyerekkoromat idézi. És mivel gyerekkorom halottaknapi Üröm-Göd tengelye mindig kőhideg volt és csupa gyertyafény (meg összeviaszozott kabátok és anyám sopánkodása az összeviaszozott kabátok miatt), meglepetve nyugtáztam, hogy a Fiumei Sírkert, ami, gondolom, az ország legjelentősebbje, minthogy itt nyugszanak lényegében "nemzetünk nagyjai" (jutott eszembe a Forrest Gumpból séta közben), szóval hogy a Nemzeti Sírkert halottak napján csaknem, hogy úgy mondjam: kihalt. A mellékutakon alig kóricált egy-két halottlátogató, a főút persze forgalmas volt, és nemzetünk nagyjai körül égegettek a mécsesek (például Antall József síremlékéhez épp csak nem alakult ki spontán sorbanállás), de ha az ember letért az útról, elég hamar nagyon sötét és nagyon elhagyatott terepen találta magát.
Ez persze engem a legcsekélyebb mértékben sem zavart, ellenkezőleg, azonban a nagy nemzeti sírkert infrastruktúrája hagy kívánnivalót maga után, én legalábbis naivan nem gondoltam, hogy elemlámpával kell majd keresgélnem mondjuk az öreg Faludy sírját, így nem is keresgéltem elemlámpával, hanem leginkább sehogyan sem keresgéltem, mert esélytelennek látszott megtalálni. Na meg elemlámpa sem volt nálam.
Ezt hamar beláttam, úgyhogy helyette kinéztem egy szimpatikus ösvényt, és az avarban botorkáltam az orrom után, közben Bach zongora- és hegedűversenyeit hallgattam, de főleg csak a lassú tételeket, nehogy megzavarjam, ugye, a nyugalmat. Végül lényegében eltévedtem, de kevéssé zavart (a fal mentén egyszercsak úgyis kijutok, gondoltam), letelepedtem egy rokonszenves padra a hátizsákommal, egy matematika-fizika szakos sakknagymester társaságába, mint ez a sírkőről kiderült, amelybe még kis sakkbábuk is voltak vésve, rágyújtottam egy cigire, és eldúdolgattam az öreg sakknagymesternek az E-dúr hegedűverseny lassútételét, aztán üldögéltem még egy keveset, nézve az árnyakat, és nem különösebben elmélkedve a halálról vagy akár a sakkról, majd választottam egy irányt és meglepő tíz percen belül ki is jutottam a temetőből. 

Kicsit sokkolt a sok ember a Fiumei úton meg a Keletinél, azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen egész nap egy árva lélekhez sem szóltam, és hogy egyáltalán nem is bánom. Inkább azt bánom, hogy nem találtam meg az öreg Faludy sírját, de talán elmegyek megint a hétvégén, így ősszel a temető olyan romantikus, vagy legalábbis eszményi. És ha már, akkor valóban kinézek a Farkasréti Temetőbe is, erre gondoltam, ahogy a sírkertben (ez vajon áll valamiféle etimológiai rokonságban az állatkerttel?) sétálgattam, és viszek a Melindának egy-két gyertyát, vagy kavicsot, vagy tudomisén, meg arra is gondoltam séta közben, hogy mi lenne, ha vinnék neki egy kis zenét is. Miért ne? Szerintem imádná. 

- És miket kérdeztek az interjúban? 
- Nem is tudom, nem igazán a kérdésekre válaszoltam. Például megkérdezte, hogy mióta hegedülök, én meg véletlenül elmeséltem neki apám újraélesztését. 

 A tegnapi este felét végül sikerült félig piros, félig fekte, ördögszarvas parókában töltenem asztaloknál és bárpultoknál. Cimborámmal az egyéjszakás kalandot tűztük ki az este targetjeként, vagyis mindenkinek fel kell szednie egy ellenkező neműt, akit hazavisz, oltárit kefélnek, majd reggel szépen kidobja, ha mégsem sikerült olyan jól a választás, hogy a megfelelő pillanatban önállóan kússzon ki az ágyból, és óvatosan zárja be maga mögött az ajtót. Azzal a kiegészítéssel, hogy ez nem lehet a másik, azzal a kiegészítéssel, hogy legalábbis négy előtt. :-D Na persze mission failed, mert szokás szerint az egész rohadt belvárost meg úgy a világot eluralták az önimádó közgazdászok meg jogászok, blah, ezért kettőkor úgy döntöttem, inkább nem várom meg a négy órát. Egyáltalán, nem is tudom, minek csinálok ilyeneket. 

Ma viszont sikerült korán felkelni, ami azt jelenti, hogy kivételesen hazaértem öcsémmel a Slidersre, ami gyermekkorunk egyik jelentéktelen, ám a maga jelentéktelenségében mégis meghatározó sorozata, és nagyon mókás tizenkét év után újra hallani, hogy "csússzunk":-D Úgyhogy belenéztünk, és vittem a legújabb szerzeményemet, Harold C. Schonberg A nagy zeneszerzők élete című, bibliavastagságú könyvét, hogy jól kiülök vele a napsütésbe, de aztán az ebéd utáni kávéhoz legújabb kedvenceimet mutogattam apámnak, és lejátszottam neki néhány tételt az Angela Hewitt-féle úgymond autentikus, akadémikus Bach-zongoraverseny interpráticiók közül, és ugyanazokat Glenn Gould-tól is, persze neki az iskolás tetszett jobban, érthető. Aztán megmutattam neki a múltkori BWV 1060-as felvételt a francia csapattól azzal a gyönyörű csellistafiúval, és megmutattam még a Kurtág négykezest is, ha már úgyis eszembe jutott, és mondtam, hogy amikor először láttam azt a videót, sírtam, és lényegében ekkor megint majdnem elsírtam magam, de aztán mégsem. Viszont a fater átült a zongorához, és improvizálni kezdett a Bach-témára, olyan klassz volt, és én elengedtem magam és mondtam, hogy játsszon még, és csak hallgattam, és aztán hirtelen volt egy kristálytiszta pillanatom, tudod, amikor az ember kibújik a létéből, az élet nevű játszmából, leveti magáról a sallangot és hirtelen tökéletesen tisztán látja azt a kevés dolgot, ami valóban fontos... és olyan szomorú lettem. 

De aztán fater megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele a vonósnégyes-próbára, és még szép, hogy volt, úgyhogy elmentem, és zseniális volt, játsszák a jövő héten Dohnányi c-moll zongoraötösét, meg az egyik kedvenc Haydn-vonósnégyesemet, és a zongorista nő, aki amúgy tanít is, szóval a nő egyszerűen zseniális, majdnem olyan volt, mint a Barenboim mesterkurzusai, ahogy végigmentek az egész vonósnégyes-darabon, és összerakja hogy úgy szóljon, ahogy még soha. Na és a zongoraötös... hát szerintem mindenki hallgassa meg magának.:-)

Szép ember volt ez a Dohnányi, nem? Nekem bejön.:-)

És akkor tudtam biztosra, hogy ehhez a nőhöz, akivel játsszák, hogy ehhez a nőhöz megyek zongoraórára, amikor az öt és fél percnél kezdődő részre a reminiszcencia szót használta. 

Holnap délelőtt bemegyek az irodába és dolgozgatok egypár órát, aztán veszem a sittes kesztyűmet és kimegyek sétálni a Fiumei úti sírkertbe és megnézem az öreg Faludy sírját, és talán átmegyek a Farkasréti temetőbe is és viszek egy gyertyát a Melindának. Délután előkerült otthon egy felvétel egy majd' húsz évvel ezelőtti szilveszterről, amelyen úgy ötvenfős vidám társaság gyűlt össze nálunk, és miközben a gyerekek, vagyis mi azon flesselgetünk, hogy felvesszük kamerával a tévét, amire ki van rakva a képe, a felnőttek meg pezsgőt iszogatnak és vidáman csevegnek, a Kistétényi Melinda tökéletesen zavartalanul a faterom ősyamaha szintetizátorán Bach olasz koncertjét játssza, faterom meg ott ül előtte és folyamatosan kussolva csodálja. 

 Tegnap egy lapos, diszkrét kis dobozkában megérkezett a Magyarországon beszerezhetetlennek bizonyuló The Alchemist.

Először a MusicDVD shopból rendeltem meg a Goldberg-variációkkal együtt, s a két hét szállítási + 1 extra hét türelmi idő letelte után e-mailben érdeklődtem, hogy mégis mi a fakk van már a DVD-immel. Azt mondta: "A napokban kaptuk meg a kiadói listák frissítését és a Glenn Gould kiadványok sajnos már nem szerepelnek rajta. Import partnerünknél is kerestük az Ön által megrendelt kiadványokat, de már náluk sem találjuk. Amennyiben végleg elfogyott a kiadói készlet, sajnos nem tudjuk teljesíteni kérését"

Megköszöntem, lemondtam a rendelést, azóta persze le is szedték őket a weboldalról. Ez volt Október 21-én. Ezután nyomtam egy Ctrl-T-t, és megrendeltem az amazonról, ami tegnap, vagyis 7 nappal később meg is érkezett, ráadásul szállítással együtt nem került annyiba, amennyiért a magyar webshopban vesztegették. Ki érti ezt. 

Sajnos azonban a Goldberg-variációkat egyelőre nem sikerült levadásznom, mert az amazon érthetetlen és ismeretlen okokból nem szállítja hozzánk. Már arra gondoltam, megrendelem bátyámhoz vagy a jó öreg Anthonyhoz Angliába, hogy postázzák tovább, de az olyan lenne, mint egy túlbonyolított és egyáltalában csúnya matematikai levezetés. Márpedig azt a DVD-t nem lehet így beszerezni, mint ahogy a Goldberg-variációk '55-ös és '81-es felvételének CD-i is a maguk döbbenetes sorsszerűségével találtak rám. Ezért inkább megvárom. 

Tegnap az egyik kolleganőm megjegyezte, hogy mókás voltam hátrulról reggel a Vajdahunyad utcában. Hát istenem, ez ilyen, mondtam. Amikor az ember a Brandenburgi versenyeket vezényeli, az ilyen.:-)

Az egyik kedvenc idézetem egy Matt Zandstra-féle PHP-könyvből származik: "A függvényen belüli változóknak egészében véve rövid, de boldog életük van."

Pillanatnyilag függvényen belüli változónak érzem magam. 

//Egyébként rákerestem az idézetre (klasszikust csak pontosan, ugyebár :-), és a szóban forgó könyvtől eltérő egyetlen találat egy saját, már-már általam is feledésbe merült cikkemre mutat egy ősrégi 120dB-ben. Úgy látom, a szakmai szellemesség nincs értékén kezelve a világban. :-)

Itthon ülök, kilábalóban a betegségből, és éppen az Arthur Grumiaux-féle Bach hegedűszonátákat és partitákat keresem (amelyeket szintén végighallgattam múlt pénteken, és egyszerűen zseniálisak), szóval keresem a hegedűpartitákat, miközben Richternek azt a CD-jét hallgatom, amelyre Csajkovszkij első, és Rachmanyinov második zongoraversenyét zongorázta fel,

(ez itt orosz interpretációban, mert valami alak elültette a fülemben, hogy oroszokat csak a sajátjaik tudnak tisztességesen játszani) 
és közben még könyveket is keresgélek a neten, meg elmélkedem az univerzum nagy kérdésein, például hogy ha a diós guba dobozának teteje bepárosdott, úgy járok-e jobban, ha felnyitom, lerázogatom róla a párát, és azután teszem a hűtőbe, vagy úgy járok jobban, ha egyszerűen csak beteszem a hűtőbe anélkül, hogy páramentesíteném, vagyis úgy, ahogy van. Szóval ilyesmiket csinálok, és közben a Racmanyinov zongoraversenyt hallgatom, ami a második tételhez ér, és egyszercsak felhangzik a fuvolaszóló az elején, és ismét feltámad bennem az ismerős érzés, már literálisan: szóval hogy ez több, mint ismerős. És akkor gyorsan megfeszítem az agyam, hogy honnan is, honnan is, és egyszercsak a semmiből beugrik egy jelentékenynek tűnő sor: "all by myself". 

Ha máshonnan nem is, legvégső esetben abból az - elég jól eltalált - filmjelenetből lehet ismerős a sor a kedves olvasónak, amelyben a film elején Bridget Jones egy üveg kiürülőben lévő (és azt hiszem, a jelenet során ki is örülő) borral az egyik kezében, tróger, nadrágos pizsamában, közel bőgve üvölti bele részegen a másik kezében lévő újságba. Don't wanna be ... all by myseeeeelf" -- valahogy így. Hmm, most, hogy ez eszembe jutott, kedvem támadt kinyitni egy üveg bort. Miért is ne? 

***some minutes later***

Nos, interrupt kiszolgálva. Gyönge kezeim nehezen tudták kiimádkozni a dugót a Gere portugieseréből, de azért, így most már együtt is énekelhetném Eric Carmennel, hogy donwana live all by myself, mondjuk a hifim távirányítójába, minthogy valóban itt vagyok hagyva, egyedül kempingelve a párnákon a nappalim padlóján, de helyette (vagy előbb:-) mégis leírom, miről is van szó. Szóval ez az Eric Carmen nevű tag, aki énekes, dalszövegíró, gitáros és úgymond billentyűs, merthogy a wikipédián csak "keyboardist"-ként van nyilvántartva, ami, feltételezem, valami minőségbeli sznobista megkülönböztetés a "pianist"-től, tehát ez a tag, aki például a Dirty Dancing betétdalaként felhasznált, s így egyfajta világhírre szert tevő Hungry eyes című dalt is írta, írt egy olyat, hogy All by myself. De mivel úgy a barokk, valamint például Zagar óta tudjuk, hogy megfelelő kezekben az újrafelhasználás nevezhető a már megalkotott művészet átértékelésének s továbbgondolásának, bölcs ember lévén úgy vélhette, hogy ha a Racmanyinov c-moll zongoraversenyének (amit nyilvánvalóan kedvelhetett) témájára kellemesen ráénekelhető, hogy all by myself, akkor minek is találna ki hozzá új dallamot. Végül is érthető. És akkor fogta ezt, és alárakott néhány masszív dobot, a felesleges részeket meg a zenekar nagy részét kicsit pironkodva ugyan, de lemetszette, és akkor ráénekelte. Hogy all by myself. 

Valahogy így: 

Mint az hallható is, azért a magáét ő is hozzátette a világmindenséghez, és írt a dalba egy olyasfajta, a témát tárgyaló zongoraszóló-betétet, amit egyébként a felvételek egy jelentős részéből kivágnak, pedig szerintem egész kellemes. 

Ebből az egészből aztán egyrészt az kerekedett ki, hogy a dalszerző, aki azt hitte, hogy a mű úgynevezett public domain, vagyis nagyjából "közkincs" besorolású, amikor ezt hitte, tévedett, emez viszont már csak a szóban forgó felvétel kiadása után derült ki. De ha jól értem, meg tudtak egyezni a jogutódokkal, és így került rá Racmanyinov neve az All by myself későbbi kiadásainak szerzőlistájára. 

Valamint, másrészt, az kerekedett ki a dologból, hogy a dal igen népszerűvé válásával rengeteg feldolgozást megélt, többek között egy Jamie O'Neal nevű énekesnőét, akiről nem tudom, kicsoda és különösebben nem is érdekel, minthogy az egészből lényegében csak valami hisztérikus, kilencvenes évekbeli nyafogó popszemetet sikerült kihoznia -- ami viszont elég volt ahhoz, hogy a Brideg Jones rendezője mellesleg elég jó érzékkel beleültesse a már említett borospalack-markolós önironikus jelenetbe, amelyhez ilyen értelemben tökéletesen passzol. És hát így történt, hogy Bridget Jones a kanapéján fetrengve tulajdonképpen Rachmanyinovot énekelt. Ami pedig, természetesen, újfent a zene egyetemességét hirdeti.:-)

Meg szerettem volna keresni a szóban forgó filmjelenetet, de nem találtam, ezért helyette itt van egy gyenge kis montázs a filmbéli feldolgozás zenéjére valami elvetemült Colin Firth-rajongótól. Persze, valljuk be, amikor Colin Firth Darcy nevű egyéneket játszik és van legalább egy pici barkója hozzá, minden, de minden egészséges nőnek megdobban a szíve. 

 Ellenben ha mégegy videót meg kell, hogy nézzek és hallgassak ebből a számból, istenbizony kedvem támad Bridget Jonest nézni. Nem mintha egyedülálló, tisztességes pasas nélküli nő lennék magányosan bort iszogatva.  

Betegség miatt átmenetileg zárva.

Csak hogy tiszta legyen, NEM a 10 órányi Dvorak vonósnégyesbe, a hat órányi Barenboim-féle Masterclassesba, vagy a többibe betegedtem bele, amiket az elmúlt napokban sikerült végighallgatnom és -néznem. Ezekkel épp gyógyítom magam.:-)

Végighallgattam a teljes Wholtemperiertes Klaviert. Kétszer. Hol van ehhez képest Chuck Norris?!:-)

Egyszer volt egy csávó, ismerős ismerősének az ismerőse, akivel egy ismerős ismerősének az ennedfokú ismerősének a születésnapja alkalmával találkoztam, és gyakorlatilag az egyetlen használhatónak tűnő arc volt az egész n*10^23 létszámú társaságban arra az esetre, ha nem akartam butára unni magam, ráadásul hosszú, barna haja és borostája is volt, ezért annácska beszélgetett vele -- pontosabban vele beszélgetett aznap este.

Úgy fél és másfél év közötti idő elteltével ismét összefutottam a borostás, hosszú hajú, használhatónak tűnő arccal. Olyan volt, mint amikor a Medgyessy Pétert láttam múltkor a MOM parkban: az ember kis híján odaköszön neki, mert annyira ismerős a fazon, de félúton megáll a keze, mert lövése sincs, honnan is, és ettől elbizonytalanodik. Nos, az én kezem valahol a joghurtok és a Silan öblítő között állt meg, ő pedig valahol a szomszéd polc és az én bevásárlókocsim között, és az eltelő két és fél másodpercben vélhetően ugyanaz történt az ő neuronjai között, csak ő hosszú, szőke, kevésbé borostás lányt emlegetett. Mármint arcút. Végül nekem billent be a dolog előbb, hogy ez az említett tulajdonságokkal bíró, mellesleg, hmm, egész jóképű csávó a Holdudvarból, well, ...és akkor összeállt a kép, hogy nyilván a tróger melegítőnadrágom, a hétvégi frizurám és az azt takaró baseball sapka vagy kendő vagy valami hasonló miatt nehéz a minta felismerése, de végül, legvégül felcsillant a diszkrét fény az ő szemében is, mire én persze elpirultam, de talán legfőképp attól, hogy nem tudtam a nevét, ezért nem kezdhettem bele a kedvenc "mi újság, kedves Béla" kezdetű párbeszédbe, amelyben nyilvánvalóan a kedves Béla/... a hangsúlyos, valamint mert a helyzet az volt, ami: összefutottam egy korábban már tulajdonképpen értelmesnek és jóképűnek ítélt hímbe a lehető legtrógerebb fizikai megjelenésemben egy bavásárlókocsival, amelynek tartalma nagyjából a Domestostól a budipapírig terjed. Természetesen arra az egy pillanatra, amelyben tekintetem a kocsi tartalmára ficcent, az ő tekintete követte az enyémet, és én arra gondoltam: nos, nézd csak, ez itt a vécépapír, tudod, ezt most azért veszem, hogy hazavigyem, betegyem a budimba, és szükség esetén, nos, igen, merről merrefelé, mint te is tudod, a lányok is, sőt, tehát igen, ez itt az én budipapírom, amit vasárnap délelőtt vásárolok az Auchanban, és a sorsa, nos.
Mulattatott a helyzet és ez a kis szórakoztató gondolat, mintha valami titokzatosba csöppentettem volna a srácot, amivel egyikünk sem tud igazán mit kezdeni, és ilyesmi gondolatokkal, valamint nyilván egymás nevén gondolkodva ácsingóztunk úgy négy-öt másodpercet ott a folyosók közt a kövön, és én állandóan csak a budipapírra gondoltam, ő meg fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de végül is én elégeltem meg a helyzetet valahogy így:

- Nos, gondolom, nincs kedved a Zewa Deluxe budipapírról beszélgetni?

Persze biztos nevettem közben, ő meg nyilván azt mondta, hogy hátöööőő, hogytessék, micsoda, jaaaa, de én meg erre azt feleltem, hogy jól van, akkor szerintem én inkább elmegyek és keresek egy jó kis vízkőoldót, mellesleg Viktort üdvözlöm. És akkor elmentem, és kerestem egy jó kis vízkőoldót.