Van annak egy sajátos hangulata, amikor az ember egyedül kilép a moziból a sötét, esős körútra, rágyújt, és a látottakon merengve elbandukol az éjszakában a Nyugati felé. Nem tudom minősíteni a filmet, engem erőteljesen megijesztett. És az is, ahogy a köröttem ülők végigkacarászták olyan poénokon, helyzeteken, amiket a magam részéről legfeljebb vállrándítással nyugtáznék. Nem találtam szeretetreméltónak a nőt, számomra a folytonos vigyorgása és röhögcsélése a neurózis alapvető tünete.
A nagyívű boldogságtól rosszul lettem, a körúton baktatva nem tudtam magam hová tenni az életben, minden olyan üresnek rémlett, mint egy üvegszem tekintete. 

Fene tudja, min töprengtem, amikor az est záróakkordja bekövetkezett. Az aluljáróban ácsingózom a metrót várva, nem sokkal odébb egy jó negyvenes, frissen vágott hajú, köpcösödő ősz pasi. Kiszúrtam már korábban, nem mintha érdekelt volna, szimplán csak lásd. Aztán elmegy előttem egy jóképű, fiatal srác, majd érkezik egy csíkos pulóveres, kellemetlen arcú csávó, aki ránézésre most húzta ki a fejét a technocolos zacskóból, odamegy az öreg csókához, az meg erőteljes testbeszéddel kezd neki magyarázni. Na, gondoltam, eltévedt turista, odatipegek, angolul kérdezem, tudok-e segíteni. A csóka megkönnyebbül, a srác kevésbé, azt mondja: Váci utca. Míves britféle angolságommal kezdem magyarázni neki, hogy akkor ez számára rossz irány, Ferenciek tere, ott szálljon le, de a srác csak rázza a fejét, láthatóan semmit nem ért abból, amit mondok, de azért hozzáteszi: óó, óó, i don't speak... Aztán azt mondja: Váci út. Próbálok az ő szintjén makogni, hogy a Váci út meg a Váci utca az a legkevésbé sem ugyanaz ebben a furcsa városban, kérdezem, hogy Újpest-e, bólogat erősen, a szerelvény befut. Mondom, szálljunk fel, és majd szólok, amikor le kell szállnia. Ez meg még mindig csak rázza a fejét, ájdontszpík.
Fent vagyunk a metrón, az öreg csávó érdeklődve figyeli az eseményeket a háttérből, elmutogatom a srácnak az ajtó fölötti matrcián, hogy hol van, merre megy, és hol szálljon le. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, gondoltam, így már jó lesz, ekkor az öreg csóka fogja magát, behajol kettőnk közé, és az arcomba kérdezi: meghívhatlak egy sörre, ha ez elment? Majdnem felröhögök, mondom, kösz, nem, itt már sejtettem, hogy nem az első söre lenne ma este. De nincs időm ezen töprengeni, mert a beszívótt csávó arca felcsillan, rámutat az Ecseri úti megálló feliratára, és váratlan módon azt mondja: Ecseri út, my home! Itt már én vesztem el a fonalat, nincs kedvem tovább foglalkozni a szerencsétlennel, megmondom/elmutogatom, hogy akkor bizony rossz irányba megy, leszállítom a Lehel térnél, és még látom, ahogy vigyorgó képpel átszáll a másik szerelvényre. Poor tosser, gondolom magamban, ülőhely után nézek, hogy lerázzam a megmaradt csókát, de az gyorsan elém áll, úgyhogy maradok az ajtónak támaszkodva. Nagyon ügyetlenül próbál valamiről beszélgetni, hogy a 26-os busszal szokott járni a szigeten, meg hogy van ez a turistákkal, én udvariasan hallgatom, bólogatok, makogok valamit, amikor muszáj, és közben érzem az erős borszagot, ami a szájából árad. Mikor végképp nem tud mit mondani, utolsó vérszegény kísérletet tesz, hogy akkor nem hívhatlak meg egy sörre valahol?, én már csak a szememmel válaszolok, és tekintetemet a válasz végén az ajtóra függesztem. Ez olyan szuggesztívnek bizonyult, hogy elindul az ajtó felé, de visszafordult, és hirtelen azt mondja: keresztneved? Annyira meglepődöm a kérdésen és a feltevése módján, hogy elfelejtek felröhögni, odavetem neki, hogy Kata. Közelebb hajol: micsoda, Anna? Ezen talán elhűltem volna, ha nem ilyen komikus az egész szituáció, de csak legyintek, mondom neki, hogy az is, láthatóan nem tud mit kezdeni a válasszal, így csak annyit mond: aha. én Péter. És egy pillanat múlva leszáll az Árpád hídnál. Otthon már biztos várják a gyerekek meg az asszony.

Hát ilyen izgalmakban volt részem e remekbe szabott csütörtök estén... Hazafelé azon töprengtem, mikor volt utoljára, hogy szombat és péntek között kefiren és ásványvizen kívül nem ittam semmit, aztán eszembe jut, hogy két korty sört azért mégis volt, amit ahelyett a bor helyett ittam, amit Attilának akartam vinni terápiás célból hétfő este. Nem tudom mellesleg, milyen terápia volt az, mert se megváltó szex nem volt a dologban, se maga alatt levésének okára nem derült fény előttem. Rájöttem, hogy nemigen tudok semmit a személyes dolgairól, sosem beszél róluk, amit többnyire annak tudtam be, hogy pillanatnyilag nincsenek egyéb "issue"-i, de már nem vagyok ebben biztos. Ahogy azt sem tudom, egyáltalán el akarja vagy el fogja-e mondani, mi történt, pedig azért érdekelne. Mostanában aránytalanul nagy hangsúlyt kap egyes dolgok hiánya, mint mások megléte. Nem normális ez. 

Hát így állok az úr színe előtt nem sokkal péntek előtt. Holnap esti program egyelőre nincs, szívesen egyeztetnék valamit az Oktatómmal, de nem látok rá sok esélyt. Talán legjobb lesz hazamenni öcsém szakdolgozatát lektorálni, és meginni egy közös sört, miközben az OTP részvényei miatt siránkozik. Most pedig legjobb lesz lefeküdni, mert lassan átmegyek kurvanunalmas epikába, amit amúgy a kutya se olvas, aki meg mégis, azt sem érdekli.

Van ez az angol barátom, az Anthony, aki egy negyven fölötti csóka, és Angliában a szomszédban lakott, és minden fiatal, csinos, vékony au-pair lányt föl akart szedni, főleg a magyarokra volt specializálódva. Engem nem sikerült neki, és talán emiatt is vagyunk még 4-5 évvel később is barátságban. Na ővele álmodtam ma, méghozzá azt, hogy Magyarországra költözött (egy átlagos angolhoz képest elég gyakran jár ide, talán egyszer tényleg ide is költözik), és a barátnőmmel, illetve egy pezsgővel és egy borral meglátogattuk. Iszogatunk, és mondja, hogy sajnos hamarosan el kell mennie, mert a BME-ről egy professzor ismerőse meghívta őt valami rongyrázós partira (ahol amúgy mindenféle király magyar együttesek léptek fel), erre persze belelkesültünk, hogy vigyen magával, menjünk hárman. Jó, mondja, megpróbálja, telefonálnia kell akkor.
És felveszik neki a telefont, amibe príma magyarsággal beszél, és én teljesen elhűlök, de aztán megdicsérem, hogy milyen szépen beszél, és röhögünk a barátnőmmel, hogy mostantól vigyázni kell a szánkra. Aztán félig magyarul, félig angolul beszélgetünk tovább, és néha ejt egy-egy nevetséges nyelvtani hibát (vicces, hogy ezt a tudatalattim hogyan kivitelezte), de alapvetően minden akcentus nélkül beszél, és amikor ez tudatosul bennem, akkor látom, hogy az arcvonásai is megváltoztak, és egy őszes, hosszabb hajú, kedves arcú csóka vált belőle – az az ortopédorvos, akinél hétfőn voltam. Én totális értetlenséggel szemlélem mindezt, de ez még semmi, mert ahogy közelebbről megfigyelem, feltűnik, hogy pont olyan a hanglejtése, mint apámnak, és egy álombeli időpillanattal később már a saját faterom (aki szintén orvos) volt az.

Menetrendszerűen megérkezett az eheti lidércnyomás is, az elmúlt hetekben rendszerint delíriumos, elmebajos álmaim vannak vasárnap éjjelenként, verejtékben úszom és forgolódom, reggelente úgy rémlik, öt percnél többet nem alhattam, bár ennek ellentmondani látszik az átélt álom mennyisége, amiből persze nem sokra emlékszem (intenzitása van, és nem története, ugyebár). Megjelenik benne minden, ami foglalkoztat mostanában, főként persze fickók, de sem ők, sem én nem hasonlítunk magunkra, minden valószerűséget nélkülözve jelenünk meg valami szürreális ámokfutásban, ami a tudatalattim leképeződése lehet. Örülnék, ha a tudatalattim valamivel egzaktabb módon kommunikálna a tudatommal, mert így őszintén szólva kurvára megijedek tőle.

Míg a tudatalattim ámokfut, fizikai valóm egyéb, gyakorlatibb vonatkozású dolgokkal foglalatoskodik, például hogy a rémálmomból reggel nyolckor a kaputelefon-szerelő csöngetett fel, aki fél órát szöszmögött a beltéri egység zsinórjait pakolgatva és mindenféle biszbaszokat kattogtatva, miközben én a szőnyeg szélén üldögéltem és azzal próbáltam magamhoz térni, hogy a szerelő arcára nőtt "big bushy beard"-en, és a rajta lévő lila színű síruhán, valamint a hozzá tartozó gumicsizmán kacarásztam magamban, ő meg csak piszmogott, hogy aztán legyen pofája elkérni ezeröccázat az egészért, amit pofátlanságnak tartok az évi 70+ E forint közös költséget figyelembe véve, de amúgy szó szerint egy fillérem nem volt itthon, így szerda reggel is örülhetek neki. Miután elment, visszaájultam még negyven percre, de a megkönnyebbülést hozó álmatlan alvás helyett csak még vadabbakat halucináltam, amin az sem segített, hogy az asztmás macska tízpercenként az arcomba hörgött.

Egyedüli szerencse, hogy ma nem dolgoztam, helyette az ortopédia szennyes, romlott levegőjét szívtam két és fél órán át, hovatovább szerintem feleslegesen. Dr. Csoda ma nem rendelt, csak egy bizalomgerjesztő arcú, ezüstszín hajú csóka, tisztességes figura, de látszott, hogy rohadtul unja a munkáját. Megértem. Az egyetlen jelenség, ami nem undorral töltött el a várakozás alatt, az asszisztensnője, akit egyébként ismerni vélek, talán faterom révén: egy hosszú, göndör, aranyszőke hajú, karcsú termetű, kecses mozgású nő, aki bőven túl lehet a harmincötön, de kora és munkája ellenére szép és érdekes arcú maradt. Szóval ennek az élménynek, meg a kezemben lévő könyvnek hála, nem éreztem teljesen feleslegesnek az ortopédiára pazarolt két és fél órámat, bár a térdem továbbra is szar, és ha nem ülhetek márciusban bringára, akkor kurvára mérges leszek.

Egyébként a Beregi Tamás könyvét is beleálmodtam valahogy az éjjeli elmebajba, valószínűleg túl intenzív volt az a tömény száz oldal, amit tegnap este első nekifutásra lenyomtam belőle. Jó kis könyv ez, valaha már kézbe vettem egyszer, de akkor boldog kapcsolatban lévén nemigen érintett meg, a srác elvetemült boldogságkeresése és szakítás utáni zaklatott élete nem egy meghitt, meleg, ötödik emeleti szoba ágyába való olvasmány. Na persze most... egyik percről a másikra jutott eszembe, hogy el kéne olvasni, és két nap alatt megszállott lettem. Azt hittem, hogy fuvolázni fogok ma, de lehet, hogy kizárólag olvasni. Nem kéne egy hét alatt kiolvasnom, ezt az érzékeny írást majszolgatni kéne, de már érzem, hogy ez nem olyan könyv, amit vigyázva fogok olvasni. Elég az is, hogy ismerek valakit, aki nagyon hasonlít az íróra. 

Mire kijutottam az sztk-ból, már szállingózott a hó a csípős hidegben, amit tróger, asszimiláló öltözetem csúcsának, a piros pulcsim kapucnijának fejemre húzásával és egy közönyös fintorral reagáltam le, aztán hazabandukoltam. Nincs jó kedvem, bár nincs rossz se, lelkesedéstől mentes vagyok, bárcsak álmos lennék még, akkor átalhatnám a napot. Nem vagyok kíváncsi, milyen lesz ez a hetem, a munkahelyem szennymentes, érzelmileg steril, kedves burkán kívül tökéletesen céltalannak érzem magam. Az idő diszkrét pillanataiban tudom, mit akarok, de ha összekötném a pontokat, valami torz, rendszertelen rezgés grafikonját kapnám. Ha jobban belegondolok, ez az állapot többé-kevésbé másfél éve tart, és kurvára unalmas, kurvára unalmasak a kedélyállapotom-ingadozások, az ostoba és balfasz szituációk, amiket teremtek magamnak, a defenzív, ösztönös lavírozás, amivel mindent sikerül kikerülni, amit nem kéne. Legalább a nyomorult tavasz jönne már, a bicikliszezon és a pulcsiban flangálás, teljesen befordít ez az odvas fogú, büdös szájú zimankó.

Megnézném a blogomat, hogy írtam-e valamit.

A legutóbbi film végén, amit láttam, imádkoztam, hogy ne süssék el azt az ellenszenves drámai kelléket, hogy amikor vége a történetnek, mesterségesen visszatérnek a szívettépő elveszett boldogság jeleneteihez, feltámad a halott, ismét szerelmesek a szerelmesek, és fáj az elveszett illúzió. Majdnem megtörtént, már bepörögtek a szépia kockák és a tengerparti alakok, de akkor megjelentek "a betűk", amitől az ember reflexszerűen felül, elkezdi keresgélni a kabátját a moziban, vagy fogja a szorító hólyagját és kimegy a klotyóra, még akkor is, ha tovább munkálnak benne a film okozta érzetek. Merthogy ezzel vége.
A várt, mégis hirtelen arcomba toluló végefőcímet láttam ma magam előtt.
Starring ....
Special thanks to ...

To be continued. De az már egy másik film, más főszereplővel... A válogatás lezárulni látszik.

Nekem sem ártana kiosztanom az enyémben a szerepeket, de nincs most erőm eljátszani egy újabb főszerepet. Nagy kérés, hogy statiszta lehessek?

Együtt utaztam ma egy nagyon cuki fiúval a metrón. Olyan tizennégyéves forma kis huligán volt, nagy, hullámos, szőkésbarna lobonccal, kedves, értelmes, megilletődött és élményekkel teli arccal. Nem volt rajta kabát, csak egy sál és pulóver, vörös volt a keze a hidegtől, a cipőjére második talp nőtt sárból, kosz volt a nadrágja szárán, sár a pulóvere ujján. Tele volt aggatva mindenféle dolgokkal a dereka, lapos és beesett volt a mellkasa, nagyanyja bivalybőr táskájához hasonlót hurcolt a hóna alatt, és én kíváncsi lettem, miféle izgalmas dolgok lehetnek benne. Fülhallgató volt a fülében és ártatlanság a szemében. Hosszan utaztunk egymással szemben, figyeltem, ahogy esetlenül lógnak a tagjai, fürkésztem, többször találkozott a tekintetünk, hogy aztán zavartan egyikünk vagy másikunk elkapja a magáét.
Nem tudom, miért hatódtam meg ennyire a látványától, de kedvem lett volna odamenni hozzá, vállára tenni a kezem, és azt mondani: gyere, öcsi, legyünk barátok. Elmondok neked mindent, amit kérdezhetsz tőlem, és te is mondj el nekem mindent, amit én szeretnék tudni. És barátokká lettünk volna, sétáltunk volna a tízemeletesek dzsungelében, és nagy reményekkel úgy beszélgettünk volna az élet dolgairól, mintha soha semmi közünk nem lett volna hozzájuk. Mint ahogy legalább egyikünknek soha nem is volt.
Aztán leszállt és gyors léptekkel elsétált előttem másik, ismeretlen irányba, és én vágyakozva néztem utána.

Köszönöm neked, hogy jól érzem magam egyedül.  

Ma van annak remekbeszabott napja, hogy az élet ismét tojásdad alakban dereng. És minthogy semmi hirtelen vagy különösebben nagyszabású nem indokolja ezt, még igaz is lehet. 
A hétvégén otthonossági szempontból jelentős fejlesztéseket hajtottam végre a kérón, nem tudva, ez eredményezte a hangulati index javulását, vagy fordítva, de nem is érdekelve. Történt még egy jelentős takarítás, ami végre nem nyűg volt, kisöpörtem egy halom kellemetes muzsikát a szőnyeg alól, valamint befizettem elmaradt számláimat, és képbe hoztam magam anyagilag is, amit a megfelelő dokumentumok szerint november 18. óta nem tettem meg. Így most minden nice n tidy; ép testben épp lélek. Pszt, de javuló a tendencia énszerintem. Apu rubik kockájának egy kirakott oldala vagyok. 

Egyébként ez az egész szar olyan, mintha egy végtelen ciklus futna körbe-körbe az agyamban, amiből ha véletlenül sikerül is egy-egy függvényhívással kijutni, az rövid úton ugyanoda juttat vissza, és csak pörög, pörög tovább. Méghozzá azért, mert így írtam meg. 

Mintha minden létező határán lebegnék egy kiterjedés nélküli pontban, ami nem létezik, de azért épp beleférek. És nincs kedvem megmozdulni, és csak képmutatásból zavar, hogy nincs horizont, mert a paplan alatt sincs, mégis meleg, puha, befogad, és kurvára nincs kedvem kimászni alóla. 

Van-e valóban összefüggés az ember fizikuma és pszichéje között? Az elmúlt másfél hét alatt kétszert törtem össze magam szebben vagy csúnyábban, ráadásul mindkétszer ugyanazt a részemet. Így most a bal lábam vádliközéptől combközépig úgy néz ki, mintha egy tisztességes családon belüli erőszak áldozata lennék, kiegészítve a homlokomon lévő sebbel és zöldeskék púppal pláne, ami szimmetrikusan a fejem hátsó részén is megjelent.  

Az éjjel majdnem olyan szürreális, ergo minden értelmet nélkülöző álmom volt, mint ahogy az elmúlt pár hetem nagy részét jellemezném. Közben álmodtam mást is, leginkább vele, a kis mágussal, és nem tudom, miért használom a "kis" jelzőt, talán annyira zavarba jövök magam előtt ettől, hogy így valamivel kényelmesebb, ha kicsi, az máris kezelhető, zsebre tehető, befér a fiókba, ha akarom.
A macska mászkált a mellkasomon egy reggel, és én arra ébredtem, hogy ő karol át, aztán éjszaka felriadok, amikor valóban ott van, álom és ébrenlét határán megkérdezem, hogy "szerinted ez miért olyan furcsa?", és nem tudom, mi és miért olyan furcsa, pedig legalább az egyiket jó volna. 

Nem hiszem, hogy maga a szakítás visel meg ennyire, viszont nem hittem, hogy ennyi minden volt (van?) a kapcsolat mögött, ami ezzel elveszett a félhomályban, és most négykézláb tapogatózom egy szobában, aminek nincsenek falai. Közben eszembe jut egy dallam, és a félhomályba képzelek minden vele kapcsolatosat, míg már nem tudom, mi a képzeletem szülötte, mi a képzeletem szülöttének képzelete, és az illúziók metszetében hol a valóság, és hol vagyunk mi, de szól az immáron ismerős dallam, és én engedem, hogy valóság és illúzió diffundáljon, majd minden hétköznapit és közönségest felpárologtatok, és levezetem, mint a szennyvizet. Aztán hozzáöntök egy palack bort, beáztatom a lelkem, és légmentesen lezárom. 

Na ez az, ami nem jó, de félek, ha kitenném megszáradni, foltos lenne, kopott és fakó, és szomorúan lógna a fürdőszoba radiátorán. 

Közben valaki más, akiben hat évig áztattam, és már annyira átvette a szagát, hogy képtelenségnek érzem valaha kimosni belőle, szóval ő meg... végre kicsit összeszedte magát, úgy tűnik, a váláskor neki ítélték a realitásérzék és a gyakorlatiasság nagy részét. 

Van ez a valaki, akiről igazán csak olyan szavakkal tudnék beszélni, amik nem léteznek. Akivel befeküdnék egy erdő közepére egy nagy plédre, infúzióra kötnénk magunkat, néznénk az égitesteket és a fatörzseket, és egyáltalán nem akarnánk megváltani a világot, csak beszélgetnénk egy végtelen hajnalon át. Szeretkeznénk is, talán. 

De semmiképpen sem mennénk a civilizációba, ahol a hétköznapi dolgok és a közönséges érintések megfojtanak mindent, és pont annyi kedvem lenne ott lenni, ahol vagyok, mint bárhol máshol a világban, bármikor, bárkivel.

Olyan ez, mint a viharos balaton a mínusz fokokban, egyik nap olyan robajjal hullámzik, mintha a pokolból jönne, másnapra ugyanaz odafagy, megmerevedik, nem mozog. Az a mérhetetlen, szinte eksztatikus izgalom, amivel akkor pénteken a találkozót vártam, elosztotta magát saját magával, avagy a másnapi koncert utáni bulit követő másnapos agóniával és életnemléssel, netán nullával, mindegy, egyaránt nem értem. Hová tűnik egyik napról a másikra egy hektó érzelem, és van-e ott még, ahonnan ez jött, mitől tűnik hétköznapinak, nem kívánatosnak, netán nemkívánatosnak, vagy csak azt hittem, hogy, vagy most hiszem, hogy nem, pedig mégis?

Amennyi alkoholt és dohányfüstöt az elmúlt hónapban bevittem, attól még egy tolószékes is egyből járni kezdene, hol van a határ mi és mi között? Miért kell rothadó, édes illatú illúziókban élni? És miért a hiányérzet korábban hétköznapi, vacak időpazarlásnak vélt dolgok iránt? És miért nincs bennem egy molekulánál több empátia, és miért szorulok még mindig érzelmi nevelésre, és miért van, aki segít, és miért vagyok hálátlan? És melyik a titkos, és melyik az igazi, és amelyik nem az, az hamis? 

Egyébként nem, kurvára nem vagyok hálátlan, de valószínűleg a hála az utolsó, amit érezni kéne. És ha valaki kihúz a fosmocsárból, és beállít a zuhany alá, nem törődve a szarszaggal, könyörgöm, tegyük már meg magunknak és neki, hogy nem merülünk alá újra az első óvatlan pillanatban. De amikor a fos olyan meleg és puha. A szagát meg gyorsan megszokod.

Mostanában túl gyakran használok szarszagú metaforákat. 

- Jól mutat a herpesz a szádon.
- Igen. Onnan van, ahonnan a vigyor is az arcomon.
- Hm. Melyik fog előbb elmúlni?

mak mak mak