Nem túl gyakran járok a Liszt boltba. Nincs rá különösebb okom, hogy ne járjak oda, ellenben az odajárás mellett volna több is (például hogy közvetlenül a Liszt Ferenc tér mellett, a Jókai téren található a legtörzsebb helyeim egyike), mégis, az élet úgy hozta, hogy számomra a zeneműbolt a kiskörúti Kodály zeneműbolt lett. Utólag magyarázhatnám elég racionális érvvel, a nagyobb kínálattól kezdve a több fényig, amiért érdemesebb oda menni, de valójában amiért odajárok, az a megszokás. Az indokolatlan és felülírhatatlan érzelmi kötődés, amiért az ember sárga vécépapírt vásárol, amiért a Bernhard-kötetek régebbi fordításait szereti, és amiért a Kodály boltban vásárol, ha zeneműre van szüksége. Ha engem kérdezel, én szeretem ezt. Szeretek kötődni. Ha belegondolok, magához a kötődés folyamatához is kötődöm: az első találkozás, a kezdeti öröm, majd az állandóság és biztonság utáni elemi vágy kielégítése mintegy döntésszerűen, később a különleges, az egyetlen iránti hűség mintegy viszonzásképp, s egyúttal a hűség különleges s egyetlen tárgyának megkérőjelezhetetlen szentséggé, a világi dolgok fölött álló isteni törvénnyé tétele. Persze sosem én választom hűségem és elkötelezettségem tárgyait (vö: nincsenek véletlenek), hanem ők engem, vagy talán mi egymást. Így van ez a budipapírral, meg így van a Kodály bolttal is. 
Ugyanakkor ha a Kodály bolt valamiért nem képes kielégíteni a pillanatnyi igényeim, sosem esett nehezemre a Liszt bolttal csalni, és ez utóbbinak van egy rendkívül vonzó tulajdonsága a Kodály ellen: este hétig nyitva van. Így történt, hogy péntek este hatkor, letéve a munkát, pillanatnyi igényeim a Liszt boltot vették célba. 

Odalent egy unott, némileg savanyú nő fogadott. Számomra a zeneműbolti eladó (meg a zeneműtári könyvtáros, meg a Bartók rádiós bakelitrendezgető) az eszményi foglalkozások egyike: napi nyolc órában kedvére hallgathatja a teljes  (vagy majdnem teljes, például Enescu egyáltalán nem volt nekik!) zeneirodalmi repertoárt, és még fizetik is érte. Ehhez képest a nő hullacsöndben kuksolt a pincében, nem csoda, hogy savanyú képe volt. Gyorsan kikértem, ami kellett, és már álltam is tovább a Jókai térre... csak még egy kicsit körülnéztem, ugye. 

A boltnak van egy akciós lemezek pultja. A rajta sorakozó harminc-negyven CD árcímkéjén át van húzva az ár, és pirossal rá van írva egy sokkal alacsonyabb, pont úgy, mint amikor leárazzák az Auchanban a kígyóuborkát. Sosem állhatom meg darabról darabra átlapozni az akciós lemezeket, hátha találok köztük olyat, amelyhez kimondottan méltatlannak tartom ezt a vásári állapotot, olyat, amelynek a legkevesebb keresnivalója sem lenne ebben a szégyenteljes leárazásban, hanem a helye egy melegszívű műkedvelő simogató kezei, de minimum a megfelelő betű alatt, a tisztességes lemezek között volna. Nehogymár az legyen, hogy na anyukám, melyiket vegyük a Bachból? -- mindegy az, azt hozzad, amelyik ócsó!, nehogymár a végén így kerüljön valami teljesen méltatlan karmok közé a dláágaszág, okán az olcószágnak. Úgyhogy ilyenkor átnyálazom a hitvány módon leértékelt, üldözött lemezeket, és ha túl jót találok, azt megmentem: amolyan politikai menedékjogot kap az én lemezeim országába.
Hát így, a méltatlanságból mentettem ki tegnap a Borogyin kvartett és Richter, Schubert A halál és a lányka és Schumann Esz-dúr zongoraötöse felvételeit. Európa hogy szerette volna ezt a Szovjetunióval megtenni annak idején.

 Ma van épp egy éve, hogy valaki valahogy így gondolta. Egy pénteki nap volt. Én csak odaléptem, és letettem a borospoharamat. Elővettem egy cigarettát, rágyújtottam. És aztán csak belenéztem a szemébe. És ő valahogy így gondolta. 
Délután elzarándokoltam oda (azt hiszem, mindenkinek lehet egy oda), ahol ezután sokszor gondoltuk így együtt. Ahol nagyon, nagyon hosszú ideje nem jártam. Már akkor folyt a könnyem, amikor befordultam a sarkon. 
Leültem ugyanoda az őszi színekbe, és a hegedűpartitákat hallgattam. És aztán csak ott jártam megint egy kicsit. 

Az előző posztba szerettem volna beékelni az E-dúr hegedűverseny első tételét, de túl nehéz volt megfelelő előadást találnom (néha döglesztően bárgyún képesek játszani), ezért estére föladtam. Most viszont rábukkantam egy nekem kellemes hangzású, és hozzá szavakba önthetetlen élményt nyújtó videóra (amit viszont mégsem akaródzik abba a posztba tenni:-). 
Látta valaki a Dűnét? Olvasott valaki Philip K. Dicket? Látta valaki a Szárnyas fejvadászt? Az andoridok Bachot játszanak!! 

- Azt mondod, szabad hazudni?
- Persze, hogy szabad. Hogyne lenne szabad. 
- Nekem azt mondták, nem szabad. 
- Rosszul mondták. Mindent szabad. 
- És te majd elhiszed?
- Ha szeretnéd. 
- És ha azt szeretném, hogy ne hidd el? 
- Megpróbálhatom azt is. Hátha sikerül. 
- Kedves vagy. Jólesik.  
- Örülök. De azért majd mindig mondd el utána. Hogy mit hazudtál. 
- Miért? 
- Mert csak úgy szép. Ha elmondod utána. 
- Erre is hazudhatom, hogy jó, majd elmondom utána?
- Persze, erre is. 
- És akkor elmondjam utána?

 Mindig a József Attila utcán sétálok haza. Mióta Újpesten lakom, valahányszor az utolsó metróval érkezem, mindig a József Attila utcán sétálok haza.

A József Attila utcában valamikor az idők kezdetén éghetett ki a közvilágítás, ha ugyan volt ott olyan valaha, és éjjel, főleg a holdfénymentes éjszakákon, ez az utca a legkevésbé sem barátságos vagy hívogató. Újpest egésze nem nagyon barátságos vagy hívogató sem az esti, sem a nappali fényben az egyszeri átutazó számára. Ő akkor sem tartaná annak, ha elmesélném, hogyan vonja otthonos, dús barnává a parkoló kőmosott paneltornyait a lemenő nyári nap, hogy hogyan szökken a hajnali fény a Király patika épületének egyik sarkáról a másikra a sétány egy bizonyos ösvényéről nézve, vagy hogyan susog az egy szál jegenye az esti szélben, míg a palotai szemétégető ábrándpiros karimája békésen pöfökéli a füstpamacsokat. A hallucinogén reklámfények a főút túloldalán, a szocializmus emlékezetéből omladozó uszoda, és az Árpád kórház ijesztő szellemei az ablakokban. Ezek csak nekem kedvesek. 

Ugyanígy a József Attila utca egy a jellegtelen, rossz hírű újpesti utcák közül, ami semmi fontosat nem köt össze semmi fontossal. Áll két járdából, egy keskeny, egyirányú úttestből, hagyományos útmenti fákból és lehúzott földszinti faredőnyökből. És éjjel, főleg ha nem világít a hold, mindebből semmi nem is látszik, mert a József Attila utca éjszaka nem sötét, hanem végleg fekete. Még akkor is az, amikor az ember már benne van: a semmi mögöttem, a semmi előttem, a semmi köröttem. Ha vannak férfiak, akiktől anyám bizonyosan óvna, akkor ez az utca az, amelyben meg bizonyosan nem szeretne látni éjjel masírozni, mert szatírok hada, késes kéjgyilkosok serege, részeg erőszaktevők tucatjai fenik rám a fogukat a beláthatatlan, kihalt sötétségben.

Ettől még én mindig a József Attila utcán sétálok haza. Mivel semmit sem látni, nem szoktam vesződni az aszfalt hibának fürkészésével. Megtehetném, hogy a fal mellett araszolva tapogatózom végig, de egyszerűbb és értelmesebb is az út közepén menni. Legföljebb megbotlom, legföljebb elesem.
A leselkedő veszélyekre való tekintettel megtehetném, hogy kézbe veszem a kulcsom, sarokra markolom a könyvem, és kikapcsolom a zenét is, hogy meghalljam a neszeket, de én inkább csutkára szoktam tekerni, mert nem jobb félni, hanem minek. 
És csak lépdelek végig a József Attila utcán, és csak dübörög egy zongoraverseny a vaksötét univerzumban, és én csak igazán élvezem. 

A József Attila utcát úgyis mindössze fekete macskák lakják. 

Aztán tegnap azt mondja nekem valaki: "de hát én azt hittem, magával csak vidám dolgokról lehet beszélgetni". Hogy hol meg mikor tévelyedett el, majd tevődött át a vonatkoztatási rendszer az emberből a dolgokba, arról én lemaradhattam. 

Két szomorú ember utazik a vonaton.
- Hihi. -- hazudja az egyik. 

 Némileg félve akasztom erre a mókaság címkét, mert egyáltalán nem viccesnek szánt, meg nem is találtatott annak azóta sem, hogy elkészült. A címben szereplő szóvicc is inkább szánalmas, mint vicces, bár a szánalom gyakran fogódik kézen a nevetés által, csak nem mindegy, hogy alulról, vagy felülről. 

Szóval botlottam a minap ebbe a szívszorító alkotásba, és ennek egyenes következményeként érkezett a következő gondolat:

És hozzá egy kedves, régi koan: 

A tanítvány megkérdezte: 
- Mester, te azt tanítod, hogy az Én csak illúzió. A múltkor mégis pofon vágtál mozdulataim fegyelmezetlenségéért, amikor kilöttyintettem a vizet. Engem ütöttél meg, vagy egy illúziót? 
A mester így szólt: 
- Mutasd meg nekem a szőlőt!
A tanítvány elvezette a Mestert szőlőlugashoz. A Mester megérintette a szőlőtőt: 
- Ez a szőlő?
- Nem - felelte a tanítvány -, ez a tőke. 
A mester megérintette a kacsokat. 
- Ez a szőlő? 
- Nem, ez a fürt. 
A Mester letépett egy szemet a fürtről. 
- Ez a szőlő? 
- Nem, ez egy szőlőszem. 
A Mester eldobta a szőlőszemet. A tanítvány sírva fakadt. 

- Pannika, te olyan ügyesen vagy macska! Én guggolok le téged megsimogatni, mégis te ereszkedsz le hozzám, hogy engeded.

 Tegnap este egy borozóban az a felemelő, példa nélküli jelenség fogadott, hogy a férfimosdó előtt sor áll (szívesen írnám, hogy kígyózó sor, de a vadul kígyózó mindkét ember szerintem tiltakozna), amíg a női ajtaját unottan csapkodja a huzat. 

A magyarázatot a különös jelenségre abban látom, hogy a hely deklaráltan borozó, ami a támasztott pult ott oldal, meg a kövér, pozsgás arcú hordós fickó a cégérről. A borozóba férfiak járnak, borozni, netán fröccsözni, netán sörözni. Ez egyszerűen ilyen férfidolog, gondolom, a csak komoly szándékkal dolga a férfiaknak. Nem kellenek oda a nők (mint ahogy nincsenek is ott), a női budi merő udvariasság (mert az is olyan férfidolog).

Na most, akkor mit is keresek én itt? Mert a nők, a nők kávézóba járnak. Hogy pontosak legyünk: a nők kávézóba járnak borozni, mert ilyen hamisak. A nők megtehetnék, hogy a borozóba mennek borozni, ahogy az rendeltetésszerű, de a nők számára túl alpári a borozó, meg ők túl kifinomultak hozzá. Ebből az lesz, hogy a nők egy szép este ott találják magukat egy kávézóban vörösbort szopogatva és egy halom más nővel körülvéve. Közben mindenki értetlenül pillantgat körbe, hogy mit rajzik itt nekem ez a sok ribi, és hol vannak inkább a derék, fess férfiak.

Természetesen a borozóban vannak. Csak a férfiak a borozóban nem pillantgatnak körbe, hogy mit keres itt nekem ez a sok fószer. A sok férfi együtt az sok férfidolog kumuláltja, ami még férfibb dolog. És ha a férfinak valamiért mégis hiányzik a nő, akkor a férfi van olyan primitíve eszes, hogy fogja és odaviszi.

(Már csak azt nem értem, akkor miért nem ment be a kígyózó sor úm. farka a női budit hasznosítani..?)

De minden éjjel, hogy hanyatt fekszem a matrac közepén. És a Hold épp az ablak fölött, és az utcai lámpák fénye a félig eresztett redőny alatt. Épp annyi a fény hiánya, hogy a dolgoknak nincs többé színük. És a színtelen fény a redőny alól s a nyitott ablak üvegéről idegen geometriai formákba hűl. Szabálytalan alakzatok mozdulatlan kubista rendszere, túlvilági monokróm univerzum, melybe a lámpabúra hamu gömbje halott napként lóg bele.

  Találtam egy jégkrémet a fagyasztóban. Olyan hőség van, hogy felforr a májdzsúz, és jéggel kell inni, úgyhogy tegnap jeget csináltam, és közben találtam egy jégkrémet a fagyasztóban. Joghurtos, mert nem szereted a csokit, csak a fehéret. Fehércsokis joghurtos. 

Mindig találok valamit, mindig találok még valamit, és mindig félek tőle, hogy mikor fogok találni még egy mégvalamit. De legjobban attól félek, amikor nem fogok találni többé semmit. 

Az, hogy van tévéelőfizetésem, ilyen formában nem igaz. Nem nincs tévéelőfizetésem, így helyes. Azért nem nincs tévéelőfizetésem, mert annak idején, amikor az internettel együtt jött, megrendelni lehetett telefonon. Most, hogy három év után meguntam, hogy fizessek a be sem kapcsolt tévéadásért, lemondani már nem engedik telefonon, még akkor sem, ha létrehozom a négyjeű pin-kódomat, ha megadom a szerződésszámomat és a négyjegyű pin-kódomat, ha várok tíz percet a kezelő jelentkezéséig. Legyek szíves befáradni a legközelebbi irodába. Az ilyen gyalázatos trükkök miatt (is) eredendően szabotálok mindent, ami hivatali ésvagy ügyintézés ésvagy bármilyen kötelező jelleget mutat: menjek el, küldjem vissza, írjam alá. Ha nem kattintható, rólam szálljanak le. 
Emiatt nem nincs továbbra is tévéelőfizetésem, emiatt nem is volt sohasem szerződésem a gázművekkel, és emiatt kerül majd szanatóriumba a vízóraleolvasó, aki a gigantikus felkiáltójelek mellé már halálfejeket is rajzol a le nem adott vízóraállásom emlékeztetőjére. 

Ellenben hétfő reggel elmentem felvenni a nyugdíj-reálhozamomat. A postára. (Ahhoz, hogy átutalással kapjam meg, vissza kellett volna küldenem egy levelet.)
A postán rég megállt az idő. Még most is akkor van, amikor én utoljára jártam ott, pedig már akkor is húsz évvel azelőtt volt. A postán szemmel olvasnak és kézzel írnak. A postán zsinórra kötözött tollak vannak a kopott pultokon, sorban állnak nyugdíjasok, és kaparós sorsjegyet lehet kapni. A postán nyikorognak a székek és kézzel nyílik az ajtó, és azt mondják be a lyukon keresztül, hogy tessékmondani..! 

Én azt mondtam be a lyukon keresztül, hogy nem kérhetném nagy címletekben? Nem kérhettem nagy címletekben, mert a postán épp nincsenek nagy címletek. Vannak viszont sorban álló öregemberek. "Én szívesen beváltom magának, nem köll nekem ez a nagy pénz úgyse!" És máris gyömöszöli kifelé ráncos ujjaival a húszezrest. "Nekem is válthatna, ha nem nagy gond.." -- húzza el a cipzárt a szakadt bőr brifkón. És mindjárt az újpesti posta főpénztáránál sorban álló valahány nénike és bácsika tíz- és húszezreseket lobogtat felém a vékony ujjacskáival, és én sorra cserélem nekik kis címletekre. És mindenki nagyon örült nekem, és az volt a legvidámabb perc a héten. 

Ez jutott eszembe ma este, amikor kedves, meleg érzés öntött el a tű iránt, amely megakadt Schubert ötödik szimfóniáján.

a világ dicsősége, hogy a bagoly vezetőképességét a Bartók rádió reggeli műsorába helyzi, s midőn  -- mintegy antitézisként, ne tagadjuk -- odahelyezi, nagy, nagy ürességtudata támad. Lekonyult ..mosollyal küld róla képeslapot. Hát így múlik el az első győzelmek régi mámora, és így telik minden más, ami múlni képtelen.

Szólt: a mai Muzsikáló reggelről, annak is 7 óra 7 percéről.

 Lassan már nincs hírértéke, de azért a büszkeségem kikívánja: már megint nyertem a Muzsikáló délutánban tegnap. Szerintem csalás volt és a Mária Teréziáért kaptam, de nem zavar. Tessék meghallgatni, aki ezt érteni szeretné. 

Ezzel megvan a mesterhármas. Ha úriember volnék, többé nem játszanék. De ha úriember volnék, rosszul állna a szoknya. 

 Tegnap egy hegedűkészítő előadásán jártam, aki elmondta és bemutatta, hogyan készíti a hegedűit. A hegedű testében, a láb alatt (a láb a lapocska, amelyen a húrok nyugszanak) található egy tiplire emlékeztető faragott pálcika, amely a húrok rezgését a hátlapba vezeti. Nélküle szinte megnémulna a hangszer. Ezt léleknek nevezik. 

A lélek nincs rögzítve, és egy speciális, fogorvosinak tűnő eszközzel az f-lyukon benyúlva tologatni lehet. A helyzete nagyban befolyásolja a hegedű hangját.

A hegedűkészítő elmondta, hogy a zenészek rögeszméje a lélek tökéletes pozíciója, ezért gyakran megszállottan tologatják az eszményi hangzás érdekében. A lélek a megszállott tologatás folytán kerülhet olyan pozícióba, amelytől a testre mért akár legkisebb erőhatásra is a test kettéreped. Ezt lélektörésnek nevezik. 

A hegedűkészítő tapasztalata az, hogy az esetek felében lélektörés miatt megy így tönkre hangszer.

- I read your review. Half of the words I don't understand..!
- Half of the words I don't understand. 

"I cant believe they came back and did it again!" -- szól ide a mellettem ülő fickó, miután Brahms g-moll zongoranégyesének utolsó (műkritikusok által valószínűleg parádésnak neveződő) tételét újra lenyomták a kaposvári hangversenyterem színpadán. Őrá még visszzatérünk.

Rövid életem során láttam egynéhány elhibázott, láttam jónéhány épp csak vagy úgy nagyjából egyben lévő, és láttam jóval kevesebb tökéletesen kiforrott és ujjheggyel tapintható kamaraelőadást, utóbbiakat többnyire csak felvételen. Ilyen volt például a nemrégi szerzemény, a legendás felállásban (az ifjú Barenboim, a még élő du Pré, a nagybőgőző Mehta és Zukermann) forgatott, azt hiszem, a műfajban úttörőnek számító Pisztrángötös-felvétel, és élőben meg ilyen volt a vasárnapi Brahms, meg ilyen volt tegnap a Dohnányi C-dúr szextett, és akkor a mai Mozartról és a mai Bartókról még nem is gondoltam.
Az említett filmben felvetődik az érdekes kérdés: vajon mennyire jó ötlet szólistákat összerakni egy kamarafelállásba? Én azt hiszem, erre ott is a gyakorlat adta meg a választ (remek jelenet, amikor a fellépés előtt tíz perccel a backstage-ben még egymás hangszerein hülyülnek), és itt, Kaposváron sem olyan, mintha zsákba kötözött macskákat lóbálnánk, hanem, na, ezek olyan eszményien vannak együtt, hogy akár literálisan is rámondható a Dohnányira, hogy szextett. Még akkor is, ha a Fenyő Lászlónak már nem olyan szexin hosszú a haja, és már nem is olyan erotikusan ringatja a csellóját.

Különben azt hiszem, hogy ez a fesztivál két külön fesztivál: az egyik, amelyiket a fellépők élik, és a másik meg, amelyiket a közönség. És plusz egy, amelyiket én, aki gyakorlatilag megint minden paraméteremben kilógok, például Dohnányit nem ismertem személyesen, nem szórom szét a gyöngynyakláncomat az előadás közepén a padlón, nem vastapsolok kényszerűen mindenkit vissza (emiatt tegnap délelőtt külön meg is haragudtam, mert a befejező Handel-darab vége olyan kellemesen szomorkás volt, hogy azt akartam egész délutánra a fülembe, de a Müpáéhoz hasonló koncertkultúrával rendelkező közönségnek fontos volt a délelőtti koncerten is a ráadásig tapsolni), meg nem súgom a vattafejű férjem fülébe egy szonáta közepén, hogy “Nagyon jó a fiú!”. Hanem beoldalgok a koncertekre, meg kioldalgok a koncertekről, és a köztük lévő időben elmegyek úszni a sportmedencébe, meg a Royal Kávéház teraszán kávézgatok magamban. Vagy épp nem magamban.

Nem nagyon lepődtem meg, amikor az első koncerten mellém vetődött fickóról hamar kiderült, hogy valószínűleg az egyetlen jelen lévő angol nyelvű kritikus. A fickó az archeitpikus művészalkat, gyakorlatilag pizsamában jár koncertre, lassan és puha, femenin hangon beszél, és egyébként az angol Gramophone-nak ír tudósítást az eseményről, közben pedig mindenkit ismer, akiket én csak felvételről meg könyvekből. Úgy értem, képzeld el, hogy megjelenik Batman szomszédja, és elkezdi mesélni, mit kávézgatnak együtt a denevéremberrel civilben. Ó, Philippel [Glass] gyakran találkozom, ó, Tim [Page] mesélte múltkor, hogy.., ó, Bruno [Monsaingeon] nagyon bájos egy fickó...., ó, amikor Andersewszkit/Grimaud-t/.......-t interjúztam..... és így tovább, bőven tudnám folytatni. Úgyhogy én élvezem az Anna csodaországbant a sztorijaival meg fesztiválosdival, ő meg azt hajtogatja, mennyire élvezi, hogy velem milyen jókat lehet beszélgetni a zenéről (és aztán elmeséli az egész magánéletét). Valahogy mindig ilyesfajta Vergiliusokat szeg mellém a sors. Vagy engem szeg mások mellé? Ez jobban tetszik. Jeddel, így hívják, meg is egyeztünk, hogy bemutathat a titkárnőjeként, elkerülendő a nyilvánvaló feltételezését, és hogy mivel én is írok a fesztiválról, s szegről-végről botcsinálta kollégája vagyok, teljesen rendeltetésszerű, ha osztozunk az ittlétére kapott penzumon, ezért ezt esténként borba fektetjük, ha rossz volt a koncert, akkor azért, ha jó, akkor meg azért.

Eddig sok panaszra nincs okunk, a (szerintem némileg elhibázottan, de legalábbis nemkívánt áthallásoktól nem épp mentesen) Szivárvány Zeneháznak nevezett hangversenyterem előadásai tényleg zseniálisak, és a tegnap esti, némileg kaotikusra sikeredett (“Fogunk ám olyan előadást is hallani, ami a programfüzetben is szerepel!”) koncert is végül is klassz volt, csak a közönség nem tudott viselkedni. Úgy értem: a Müpa átlagos közönsége fegyelmezett sorokban a menzára várakozó megszeppent iskoláscsoport a tegnapi templombélihez képest. Pedig nem várja el senki, hogy kétszáz méterről ránézésre különböztessenek meg egy hegedűt egy brácsától, de azért azt igen, hogy egy koncert alatt ne fújják az orrukat, ne mászkáljanak, és legfőképp ne pofázzanak. Én igazán nem vagyok vadállat, és elég magas az ingerküszöböm (eddig egyetlen alkalommal tettem megjegyzést valakinek, és azt is csak az előadás után), de tegnap visszakézből kellett hátrafordulnom egy tételszünetben, hogy megtennék, hogy megpróbálnak viselkedni? (és azt már nem is tettem hozzá, hogy ha már hatvan év alatt nem sikerült megtanulni), de ez is legfőképp azért bosszant, mert nekem sokkal rosszabbul esett az egész. Az érzéseimet validálandó, újdonsült kritikus barátocskám a szünetben azzal fogadott, hogy ő is menten elmenekül -- utóbb viszont megköszönte, hogy rávettem, maradjon (“In Bach we trust!”). S nekem is az volt a szerencsém, hogy egy reménybeli Bach-versenyműről azzal sem biztos, hogy ki lehetne üldözni, ha az exszeretőm ülne körbe a feleségével. Na jó, azzal igen.

Amire némiképp szemöldökfelvonva nézegetek, az maga a program. Ma például Ligetit reggeliztünk, majd Mozarttól egy könnyű obaonégyes (ez meg úgy hangzik, mint valami pornófilm), valamint egy szólónagybőgőre és zongorára írott, lényegében (s okkal) ismeretlen darab (ami viszont nagyon egzotikus volt, például ki látott már nagybőgőn üveghangokat játszani?), és végül Bartók ötödik vonósnégyese, ami után az ember nem indul könnyed szívvel könnyed nyári ebédre. A tegnap esti ennél is furcsább volt: gyakorlatilag minden jelentős korszakból sikerült valamit beemelni. Nyilván vannak ennek értelmes okai (az előadók “rendelkezésre állása”, a közönség igénye a változatosságra, hiszen nem mindenki hallgatja végig az összes koncertet és így tovább), de én mégsem szeretem ezeket a tarka “egyvelegeket”. Remek volt reggel a Ligeti, de a Mozart végére elfelejtettem, pedig nem akartam volna. Bartók végére aztán elfelejtettem mindenkit előtte. És a koncertek hosszúk, fárasztók.

Na de ne nyafogjak: igazán remek minden, még az idő is. Kaposvár városának a fesztivál idejére extra feature-e, hogy a főtérről közvetítik a Bartókot, és annál pazarabb délutánt, hogy a főtér kávézójának verőfényes teraszán üldögélek, és közben a Bartók szól mindenhonnan, ezekre a napokra elképzelni sem tudok. És mindenképp említésre méltó az a pékség is az Anna utca és a valami sarkán, amelynek nyitva tartási ideje 16.00-06.00, és amelyben éjfélkor hazafelé bandukoltamban csodás, friss péksüteményekkel vár a péksegédlányka.

 Hová bújt, hol bújkál a BWV147-es kantáta?

Szerintem ott bújkál valahol a Menuhinban és a Gouldban. S egy még csak Steinway zongorában. 

Ezt örömére annak, hogy ma elmentem átvenni a jövő heti jegyeimet, és hirtelen megörömödve tapasztaltam a begereblyézett programfüzetekből, hogy végre mindjárt és megint ősz, és megint Barokk Fesztivál, és megint FUGA-koncertek, és megint müpábanemmenés, és még OIK-nyitvatartás is. Valamint helyette a héten, hosszas érlelődés után, megfontolásból elvetélt Nicknack bácsi nyári zenéi, Nicknack bácsi téli zenéi című posztnak, amit talán majd a szódabikarbóna elővesz télen a spájzból. És talán nem. 

A rézfaszú bagoly hamarosan átteszi egy időre székhelyét Kaposvárra, s talán helyszínileg is tudósít majd. És talán nem.
S őszig is: az augusztus egy jó hónap.  

És aki nem találta, nem paccsolta le, nem szúrta ki, mint Tesz-vesz város oldalain a gilisztát, annak itt bújik ki a továbbra is eszményi Weissenberg ujjaiból a BWV147-es kantáta. Erre már rá nem mondja még az én apám sem, hogy olyan, mintha gép játszaná. 

 Ha az ember lánya éjjel egykor Wim Mertenst kezd hallgatni, akkor ilyen videók rongyolják le. 

- Bobby, az embereim kinyírtak valakit. Kölcsönadod a hullazsákot a szekrényből?
- Nem adhatom, Jockey! Az a zsák Lucyé!

 Történt nem olyan régen, hogy egy kedves és nálamnál tapasztaltabb, a témában hitelesebb bloggerkollégám megihletődött a Bogányi-Chopin koncertbeszámolómon. Rögtön a megjelenéskor szerettem volna válaszolni, már csak az érintettség okán is, csak sosem jött el rá a minőségi idő. Most sem, de most már nem érdekel.

Szóval örömmel vettem a terápiát, jelentem, elvégeztem, annak ellenére, hogy számomra akkor és azóta is alapvetően komfortos, ahogyan Chopin iránt érzek. (Bevallom, van ebben egy kiadós leheletnyi gyermeki csínytevés, hogy gyerünk, utáljuk a Mari nénit, mert bibircsók van az orrán, és akkor sikk lesz a Mari nénin meg a bibircsókján undorkozni meg mind a kettőtől elhatárolódni, de azért tudjuk ám, hogy a Mari néni jó ember, és ha cukorkát hoz nekünk, azt is elfogadjuk, csak hát na, bibircsók van az orrán, és azon lehet röhögni.)

Megmondom őszintén, a vizuális terápia része engem meglepett: mert hát mi köze van a Chopin fejének a Chopin zenéjéhez? Valamint éreztem ebben egy kis ellentmondás: valaki zenéjét “nem ér” a nyápic feje miatt (még) kevésbé szeretni, de a markáns feje miatt ér jobban? Tudom, persze, ez szőrszálhasogatás. Az is, ha azt mondom (ha már úgyis Rahmanyinovval került összehasonlításba), rendben, nézzük az öreg érett Chopint, MAJD vessünk egy pillantást az érzéki és hihetetlenül szexi Rahmanyinovra: 

 Tegnap a látogatási blogstatisztikában találtam egy rejtélyes találatot, eredeti hivatkozást egy tavaly novemberi Kurtág-est beszámolójára. Visszacsévéltem a hivatkozó linkre, és hát némi büszkeséggel számolok be, hogy a rézafszú bagoly cikke mint kritika került odalinkelésre a FUGA holnapján az egykori Kurtág-est programjához itt. (Persze most használták életében először a linket, de nem ez számít!:-)
Nézd, Gepetto, igazi kisfiú lettem! 

Ahogy néznivalót keresgéltem valamelyik este, akadt a kezembe egy bontatlan lemez az EMI classic archive sorozatból Alexis Weissenberggel. Ha jól emélkszem, a The russian piano tradition két lemezével együtt kaptam, az egyiken Neuhaus, a másikon Goldenweiser kellően szívenütő felvételeivel. Ezek tisztességesen meg is lettek hallgatva azon melegében, és aztán ott volt még ez a Weissenberg, akiről és -től, bevallom, nem hallottam korábban semmit, egy ennedik orosz, gondoltam, és ez egészen két nappal ezelőttig így is maradt.

Hanem akkor a kezembe került ez a bontatlan DVD, amiről rég megfeledkeztem, és kísérte ez a szomorú, elhagyott érzés, hogy itt egy vákuumcsomagolt lelet, egy darab a múltból feldolgozatlanul, mint amikor elfelejtem belerakni a kajába a parmezánt, és utána meg már mit kezdjek egy csomag parmezánnal magában. És majdnem sarokba hajítottam és beraktam helyette valamit a negyvenkilenc kedvencem közül, de egyszer úgyis megtalálnám a sarokban is, gondoltam, és akkor kísérné az a mégszomorúbb, mégelhagyottabb érzés.  

A tartalom: Stravinsky, Prokofjev, Rahmanyinov (nem csoda, hogy orosznak hittem), Chopin, Bach és Brahms. Nyilván az ember (én) Bachhal kezd: kromatikus fantázia, az e-moll partita egy tétel, és a Jesu bleibet meine freude. Kösz, hogy még ezt is post mortem megforgatod, gondoltam, de azért a partitával kezdtem... és lényegében azzal is fejeztem be, és egész este nem is jutottam túl a Bach-darabokon, mert ez a fickó (mindig jó oka volt azért annak, ha valamit így kaptam, gondoltam), ez a fickó isten. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor először láttam Alexander Kobrint azzal a komoly tekintetével zongorázni, Yossarian esete a lelkésszel: szóval azonnal szerelembe estem. 

És nem azért, mert annyira "jól" játssza Bachot, nem mert annyira örülnél annak, ahogyan Bachot játssza, hanem mert annyira vonzó, ahogyan Bachot játssza. Mert annyira vonzó az a precíz trehányság, az hanyag elegancia, amellyel egyetlen darabban teszi eléd, sőt rázza ki a zakója ujjából ez a régivágású, rezzenéstelen arcú KGB-ügynök. Igazából nem is annyira tetszik ("hát hogy lehet így játszani Bachot!"), mint inkább végtelenül vonz. 

Michelangeliről mondják, hogy rettentően adott a megjelenésre, és Michelangeli úgy is néz ki minden felvételén, mint aki rettentően ad arra, hogyan jelenik meg a zongoránál. Ebből a fickóból viszont sugárzik a férfiasság, egyfajta kemény és halálpontos uralom, amely megengedi ezt a szinte szentségtörő könnyedséget, hogy ne mondjam lazaságot. Ez, ami nem utolsósorban végtelenül erotikussá is teszi. Talán erre mondják, hogy sárm, talán, hogy karizma. Legszívesebben ideraknám a teljes DVD anyagát, mert az oroszokat főleg, és még Chopint is úgy játssza, hogy meg kell érte őrülni. Mindenesetre itt az e-moll partita Courante tétele mutatóba, ami rendezési szempontból szerintem csapnivaló, de még így is érzéki öröm forrása, az első fél perc és a legvége pedig mennyország.

A szív fejfájára: Meghalt elégtelenségben. 

A lélek fejfájára: Meghalt ismeretlenül.

A szeretet fejfájára: Hiányzol.

 Van abban valami barátságos, engesztelő szomorúság, valami meghitt idegenség, a kedves, intim érzése az odanemtartozásnak, amikor az ember magányosan sétálgat tetszőlges városában a világnak. A sehova sem tartozás békés, gondtalan vigasza.

Ottlétének minden oka, hogy semmi jobb dolga nincsen annál, mint hogy éppen akkor, éppen ott legyen. Ugyanígy lehetne éppen akkor éppen bárhol másutt is, s ennek tudata végtelen nyugalommal tölti el. Nincsen tartozása a világ felé. A túlélő lassan jár és lassan tűnődik az utcákon. Nem érez igényt, hogy véleményt formáljon a dolgokról: egyszerűen befogadja őket úgy, ahogy vannak. Sehol sincs otthon, így mindenhol otthon érzi magát, senkit sem ismer, és mindenki kedves ismerőse. Útitársa a lét könnyűsége s esetleg egy dúdolgatott Schumann-melódia. Önmaga tükörképe a kiraktaban csak egy az illanó formák és alakok esetlegességei között. 

Svájc, Zürich, Limmatquai

 A hőség ellentéte a hűség?

 És újabb a fantasztikus zenei asszociációs élmények közül. A hétfő délutáni, amúgy is kedélyes munkát mindenféle Dvorak-művekkel kedélyítettem tovább, amikor a szláv táncok (Op. 46.) másodikjához értem, amire valami megfeszült és csiklandozni-birizgálni kezdett az agyamban: hogy márpedig én ezt ösmerem. És azonnal remegve izzadnak az idegsejtek -- ó, nem tudok elég csodálattal és hálával lenni ezért a zseniális élményért, valahányszor! --, és végül kiköhögnek egy többnyire teljesen használhatatlannak tűnő információt (egy színt, egy fagylalt ízét, azt, hogy este hét óra tizenkettő, s így tovább), amire a cérna vége kötve vagyon... de ezúttal azt köhögték ki, hogy, szó szerint idézem: Brahms klarinétötös. Dobtam érte cukorkát nekik, és gyorsan kikerestem Brahms h-moll klarinétötösét a csőből. 

Ez különben egy szenzációs felvétel szerintem; amikor az elején a három dereshajú csókát mutatják együtt, kedvem volna megkérdezni őket: "maguk ikrek??"

Hallgassuk meg ennek az első fél percét, és utána vegyük elő Dvorak e-moll szláv táncát (legalábbis annak az első percét):

 Nos, nekem kedvem támad megkérdezni: maguk ikrek??

- Nem, uram! Nem vagyunk rokoni kapcsolatban.

(kopi-pészt: www.moviesoundscentral.com/sounds/twins.wav -- sajnos a link csak readerből működik..)

-- Nem a francot nem!:-)