Nem arról szól a cím, hogy Dvoraknak, vagy hogy bárki másnak volna "hamis" zenéje. A cím arról szól, hogy ha a valódiság fogalmához kellene zenét találnom, ma ez számomra Dvorak zenéje lenne (vö: a milyen zenéket vinnék a lakatlan szigetre marcangoló -- s mellesleg értelmetlen -- kérdése, vagy pedig hogy Handel billentyűs szvitjeit bizonyosan magammal vinném oda). 

Dvorak hozzám valahogy a vonósnégyesekben érkezik. Talán három éve, hogy egy akkor még létező (bár emlékeznék a nevére), ma talán a Groovesharkhoz hasonlítható portálon, ahol a klasszikus zenei kínálat döbbenetesen széles volt, rátaláltam az Asz-dúr vonósnégyes második tételére. Emlékszem, a Szimanowsky Vonósnégyes játszotta, zseniális egy felvétel volt, és zseniális zene, abból a fajtából, amelyhez gyakran vissza-visszatér az ember. Csak akkoriban még nem vettem a fáradságot, hogy kimondottan utánamenjek, ki ez a Dvorak és mit is akar tőlem. Végül, ugyanazzal a lendülettel, amellyel a portál hamarosan megszűnt, magára hagytam azt a Molto vivace tételt is. 

Két évvel később, vagyis tavaly októberben megtámadott az odvas influenza, és a jópár ágyban töltött napot azzal ütöttem el, hogy az akkor már meglévő csodálatos hifimhez minden elérhető, lehetőleg veszteségmentesen tömörített zeneállományt leszippantottam a netről. Ebből az időből való a digitális Glenn Gould-gyűjteményem nagy része, egy halom Rahmanyinov, Csajkovszkij, az összes Haydn-vonósnégyes és szimfónia, Bach hegedűpartitái és -szonátái több változatban, és sorolhatnám -- és legvégül: az összes Dvorak-vonósnégyes. Emlékszem, azokban a napokban végig is hallgattam mind a partitákat, mind a teljes 9 órányi Dvorakot valakivel, akivel már megint és ezúttal alighanem végérvényesen soha nem fogom őket újra hallgatni. És kellemes volt, de nem különösebben bármilyen -- jó alapot szolgáltatott egy teljes nap eltöltéséhez valakivel, akivel el lehet úgy napokat tölteni, hogy Dvorak-vonósnégyesek szólnak közben. 

És aztán eltelt újabb Dvorakmentes fél év, amely során a lényegesebb zenei tartalmaim redundálódtak a nagy laptopról a kis laptopra és egyéb lejátszókra és vincseszterekre, és eljött a nap, amelyen tétova keresgéltem olyan zenék után, amelyekhez nem fűz különösebb emlék, nincsenek rajta érzelmi ragadványok, és hosszútávú alaphangként szolgálhatnak egy nyugalomban eltölteni kívánt munkanaphoz. Ezek normálisan a Haydn-vonósnégyesek volnának, de kivételesen azokat nem kívánta a szervezetem, és akkor megláttam a Dvorak-mappát annak 9 órájával, ami pont egy teljes nap zenei aláfestését nyújtja. Legyen. 

És azon a napon következett be az, amiről már volt szó: tudniillik hogy képtelen voltam végighallgatni a Dvorak-vonósnégyeseket, ugyanis állandóan újra meg kellett hallgatnom az elsőt. 

Emlékszem a napra, amelyen először hallgattam -- teregetéshez! -- a Handel-szviteket. Magam előtt némileg röstellve vallom be, hogy az analógia onnan, hogy nemigen van ezen mire emlékezni. A "történelem" ismeretében hihetetlennek tűnik, hogy első hallásra teljesen közömbös hatást gyakorolatak rám. De talán annyi az egész, hogy nem lehet minden úgy, mint Yossarian esete a lelkésszel, és a valódi szeretethez szükség van arra, hogy odafigyelve megsimerjük -- s végül: ismerjük -- a másikat. És legvégül: milyen kedvesek is tudnak lenni a "hogy lehet, hogy én ezt soha nem vettem észre" jeligére elövetett döbbenetes felismerések. 

 Szóval ott és akkor, arra a napra és a következőkre az A-dúr vonósnégyes átkerült a hallgatós kategóriába, és mivel elég hosszú (a Prágai Vonósnégyes előadásában 47 perc), nagyon hosszú ideig megakadályozta, hogy a többit is magamévá tegyem. 

A margóra: a zenehallgatásnak nálam két formája van: a hallgatós, hagyományos zenehallgatás olyan, mint az ugyanilyen mosópor: amikor nincs különösebb okom másra, akkor ez történik. Csak a mosóporral ellentétben ebben semmi demoralizáló nincs a zenére nézve, épp ellenkezőleg: ez a zenehallgatás for living; ez történik reggel meg délután a buszon, a biciklin, a séta közben, az ebéd közben, úszás közben, meg úgy otthon: úgyszólván az élet közben. És aztán van az "experimentális" változat, ami kimondottan arról szól, hogy kiveszem mondjuk a Schubert kvintettjeit a zeneműtárból, izgatottan hazaviszem és meghallgatom. És ha olyan, akkor magától átkerül a hallgatós zenék közé, ha meg nem, akkor marad (egyszer vagy gyakran vagy alkalmilag stb.) meghallgatós nyúzik. Szerintem mindenki így csinálja ezt, talán csak nem ennyire tudatosan. 

Tehát az A-dúr annyira hallgatós lett, hogy szabotálta a többi vonósnégyest, meg egy jó ideig minden mást is. 

(Dvorak: A-dúr vonósnégyes, op. 2., 2. tétel)

(Dvorak: A-dúr vonósnégyes, op. 2., 4. tétel)

 Azóta eltelt néhány hét és végeredményben sikerült megismerkednem Dvorak többi vonósnégyesével (és egyéb műveivel) is, és az utolsó hárommal (F-dúr, G-dúr, Asz-dúr) össze is barátkozni (vö: hallgatós), amelyek némileg árnyalták azt, miért is éreztem úgy, hogy ehhez hasonló zenét még sohasem hallottam. 

Úgy érzem, olyan zene ez, amely a maga világos tisztaságában hordozza az élet vágyát és az élet megélésnek a vágyát. Leképezése egy teljességében megélt életnek, a maga meztelen valójában.
A nyers szépsége, ami megfogott, és amihez foghatóval korábban nem találkoztam. Ez a markáns, eleven nyerseség, ami finom, de nem puha, szép, de nem gyönyörködtet, igazán érzelemdús, de sosem érzelgős. Húzódik mögötte egyfajta kemény, igazán mély józanság, de nem a felnőttek kiábrándító józansága, hanem az emberi lété, az élet hiteles, való józansága. 

(Dvorak: F-dúr "néger" vonósnégyes, op. 96., 1. tétel)

(Dvorak: F-dúr "néger" vonósnégyes, op. 96., 2. tétel)

Annyira evilági, hogy nem is lehet zene, gondoltam. És talán Dvorak zenéje az első, amit nem azért szeretek, mert valóságon túli, hanem mert hajszálpontosan a valóság. Legalábbis a valóság igen hűen utánozza Dvorak zenéjét. 

És időre megérkeztek a születésnapi lemezeim!! :-) És ezáltal frissült az előző poszt listája David Fray Schubertjével.

Olyan jó az.

Én úgy szeretek. Én úgy szeretnék.  

napocskának
aki legilyenebb, és a másik invariáns

 Ami tulajdonképpen életre hívta ezt a posztot, az valami, amiről végeredményben e poszt nem fog szólni, vagy csak nagyon keveset. Elmondom, hogy is volt minden. 

Először is, a lista nem lehet túlságosan hosszú és terjengős, hogy kellően specifikus legyen. Ezért, és hogy mindenképpen a valóságon alapuljon, azt az alapszabályt állapítottam meg, hogy csak olyan mű szerepelhet rajta, amelyre ténylegesen vissza tudok emlékezni, hogy napokon keresztül megállíthatatlanul és menthetetlenül hallgatnom kellett, amivel álmodtam, és ébredtem arra, hogy dúdolom, és így tovább. Azonban ez még kevés -- mondhatnám ugyanis, hogy a Bach-zongoraversenyeket hónapokig állandóan hallgatnom kellett, de ez csak azt bizonyítja, hogy imádom a Bach-zongoraversenyeket. Ezért a másik szabály az lett, hogy nem tartalmazhat teljes ciklusokat, sőt lehetőleg teljes műveket sem, hanem mindenből csak az esszenciát. Ha van esszencia, az megragadható egyetlen momentumban is, amennyiben a rész szükségszerűen tartalmazza az egészet. 

• Bach: d-moll csembalószonáta, 3. tétel, BWV 964 (a BWV 1003 hegedűszonáta zongoraátirata) (játssza: S. Richter)
   


• Handel: d-moll szvit, 3. tétel, HWV 428 (játssza: S. Richter)
   


• Schubert: Gesz-dúr impromptu op. 90. no. 3., D 899 (játssza: David Fray)
 
• Bach: Actus tragicus (Gottes Zeit ist der allerbeste Zeit) kantáta Kurtág-átirata négy kézre, zongorára, BWV 106 (katt)
• Mozart: e-moll hegedű-zongora szonáta, 2. tétel (katt)
• Chopin: a-moll keringő, op. posth., no. 11., BI 150 (katt)
• Erik Satie: 1ére Gymnopédie (katt)
• Bach: c-moll verseny két zongorára, 1. tétel, BWV 1060 (katt)
• Philip Glass: Metamorphosis (katt)
• Handel: g-moll szvit, 4. tétel, HWV 432 (játssza: Andrei Gavrilov)
   


• Bach: a-moll hármasverseny, 2. tétel (BWV 1044) (katt)
• Schubert: A-dúr zongoraszonáta, 2. tétel, D 959 (katt)

 Felejteni a világ legegyszerűbb dolga. Nekem is mindennap újra és újra sikerül. 

Álmomban találkoztam Schubert A-dúr zongoraszonátájának második tételével. Hosszú, komor, szomorú férfi volt. 

és csak a tétova kar keresi,
nyughelye máshol lesz-e neki,
és csak az ujjad az ujjamhoz ér, 
és te a másikkal nyúlsz a borér'.

ajkamra ráül a borteli gőz,
pillantásod is ott elidőz,
és csak az ujjad az ujjamig ér, 
és csoda jót és szépet igér...

és csak a pillanat most a miénk,
szívjuk a lángját még amíg ég,
és ha az ujjad az ujjamig ér,
áll az idő és bomlik a tér.

fázik a lélek, a porba lapul,
botlik a porban hontalanul,
de míg az ujjad az ujjamhoz ér,
otthona szív és otthona vér.  

meztelenül jár most odakint,
végtelen űrben körbetekint,
és csak az ujjad megsimogat,
más haza engem nem hivogat.

Dúdolgatjuk a halk dalokat,
drágán lopjuk a hajnalokat,
és csak az ujjad az ujjamhoz ér, 
és csak a zacskón táncol a szél.

A tegnapi napon egyszercsak ott találtam magam a lakásom ajtajában, kezemben a kulcsom nélkül. A kulcsom nélkül, amely abban a pillanatban az irodában volt. Abban az irodában, amelybe nem tudtam bejutni, mert ahhoz szükségem lett volna arra a kártyára, amely abban a pillanatban benne volt a lakásomban, amely előtt álltam a kulcsom nélkül. Csak én érzem úgy, hogy ez egy megvalósult Escher-litográfia, és nekem ott fel kellett volna szívódnom egy logikai buborékban?

A múltkorában úgy találtam, hogy a jóisten szűkmarkúan osztogat, de akkor viszont bőkezűen, és ezt ma ismét alátámasztotta egy olyan kis girbegurba, göcsörtös gerendácskával, amely énnekem a korinthoszi oszlop. Mert azóta, hogy a Muzsikáló délutánban először nyertem, azóta nem voltam olyan gyermekien, kajánul és magasztosan boldog egészen addig, amíg a mai napon rá nem eszméltem, hogy a tv2-s Napló tegnapi adását tulajdonképpen meghekkeltem Bachhal!! :-D 

 - Ja, és este lehet, hogy megnézhetjük az ostoba fejemet a Naplóban...!
  (Öcsém, aki mostanában biztonsági őr a Szépművészeti Múzeumban:)
- Én meg benne leszek egy az Eszterházy-gyűjteményről szóló dokumentumfilmben. 

(Lapzárta után érkezett: és tényleg megnézhettük :-D )

Lehet abban valami, ha az ember azt hiszi, ha becsukja a csapkodó hálószobaajtót, eláll a szélvihar. Lehet abban valami, amin érdemes volna elgondolkodni. 

Akár le is írhatnám azt a terjengős, a kellemesnél két nagyságrenddel összetettebb mondatot, amely úgy kezdődne, hogy "tudom, hogy nincsen ízlésem, vagy ha van is: rossz, és ..", de képzeljük el, hogy leírtam, és hogy azután hozzátettem: de nekem ez akkor is tetszik, pontosan így, ahogy van. :-) Kísérleti borítócsere.

Hogy Bach hogyan tért vissza holtából, azt talán majd egy másik posztban nem magyarázom meg, most inkább annak állítanék szívesen emléket, hogyan is született az új borító. 

Nos, az új borítóhoz felhasznált eszközeim: 1 darab Panasonic FS3 típusú hagyományos fényképezőgép, egy darab száz forintos, Obi márkájú elemlámpa, egy kopott, fekete színű kottaállvány, valamint egy félbehajtott papírzsebkendő és egy befőttes gumi. A fényképezőgépet természetesen a fénykép elkészítéséhez használtam, a kottatartót hozzá állványnak. Amit a képen látunk, az egy mellmagasságban lévő polc, amelyen egyébként is laknak a fiúk. 

Eredeti tervem az volt, hogy valahogyan megmanipulálom mind a valóságot, mind később a képet, hogy a háttér némileg homogénebb és egyszerűen háttérszerűbb legyen: a könyvek mint textúra, és az előtér eseményeire fókuszálok átvitt és literális értelemben is. Ez a legelső kísérleti képek után úgy módosult, hogy de jó lenne egyáltalán fókuszálni valamire. Amikor végre mégis sikerült, kiderült, hogy a háttér és az előtér közti bő öt centiméter nem elég olyan minőségű gradienshez, amilyet én elvártam volna, viszont legalább mindennek eredetileg is majdnem szépia színe lett a nálam természetesnek nevezhető fényviszonyokban. Így életemben először hasznát vettem a fehéregyensúly manuális beállításának (ekkor legalábbis még azt hittem, hasznát vettem), ettől való-színűbbek lettek a képek, s egyszerre az a halvány kontraszt is megszűnt a vélt háttér és vélt előtér között, amit talán egyébként is csak én láttam bele. Ezért új megoldást kellett találnom, és az ötöltem ki, hogy erős megvilágítással látom el a baglyot és mesterét, ezáltal valamiféle angyali ragyogást érek el kettejükön, míg minden más a háttérbe szorul. Elnézést kértem a többiektől, és előkotortam a régi első biciklilámpámat, de ahhoz nem volt elemem, úgyhogy még mélyebbre nyúltam az obi típusú elemlámpáért, ami egy százéves csavarhúzóval együtt az egyedülálló nők villanyszerelési túlélőkészlet ebben a lakásban. 

Az első próbálkozások természetesen botrányosra sikerültek, illetve úgy is mondhatnám, Bach földöntúli ragyogása a fehér haja és bőrszíne miatt olyan pompásra sikerült, hogy lényegében semmi sem látszott abból, mi ragyog. Ekkor kerítettem egy papírzsebkendőt és egy befőttes gumit, és tompítás gyanánt ráhegesztettem utóbbival az előbbit az elemlámpára. Itt elgondolkozhatna az olvasó, hogy miért található hatvan évnél fiatalabb nők konyhaszekrényében befőttes gumi, mint ahogyan én is tettem, de tudja isten, valamit azért tanultam anyámtól is. 

Miután egy kicsit visszavettem az általános fénymennyiségből, és alulról megvilágítottam a témát, meg kell, hogy mondjam, élőben igazán remekül festett. Volt valami ördögi az alulról megvilágításban és Bach átszellemülten ragyogó, égbe tekintő arcában.... és mindez egyáltalán nem jelent meg a fényképen. Ellenben végre hozzávetőlegesen normális fényviszonyok keletkeztek rajta, és így született egy vagy kettő darab elfogadható fénykép. S mivel itt már -- egy teregetést leszámítva -- a művelet másfeledik órájának végén jártam, úgy döntöttem, nem a kivitelezés számít, és különben is, bármikor rajzolhatok glóriát bárki feje fölé, ha nagyon akarok. 

És hát a végeredmény odafönt. Sajnos képtelen voltam a színes változatot használni, már csak azért is, mert a könyvek jelentős része fekete (érdekes, hogy az összes életrajzi könyv fekete... pedig nem mindenki halott még közülük), és ez egyfajta nem kívánt tragikumot csempészett a látványba, ezért maradt az általános "dizájnba" (nem szívesen nevezem azért ezt dizájnnak) illeszkedő barnás tónus. De lényegében mindegy is, mert arányaiban egyáltalán nem illik semmihez az egész, de ennél szélesebb képet nem lehet erről a polcról csinálni, egyszerűen mert ez egy nyomorultul keskeny polc, és fogom is én átrendezni az egész vacak lakást érte, és különben is azt csinálok, amit akarok!:-)

virrasztást zabálsz, szomjad lecsókolt könnyek oltják,
vagy még az sem: tanúja csak a hullajtó szempár, 
ágytáladból telik meg a pohár, 
súlyos lehelleted szívom minden cigarettán. 

olcsók között a félkegyelmű, 
a megszokásban lettünk jóbarátok,
nyomodban nem nő ki a fű,
s én lépteidben járok. 

jóbarátom, ölelj át kékre hűlt karoddal, 
ismerlek jól, úgy fázom.
 

Az jutott eszembe, amikor tavaly nyár végén levágott ujjú kesztyűben magánzottam végig a Liszt és Mahler belvárosa elnevezésű Andrássy úti eseményt, ahogy besétáltam a Bakáts térre. Egész pontosan az a felemelő érzés, hogy az Andrássy út, amelyet én csak arra használok, hogy reggelente az Oktogon közepéről végignézek rajta a Hősök tere felé, szóval hogy az Andrássy út tele van zongorákkal, és mindegyiken játszik valaki, anélkül, hogy az emberek a sötétítőfüggönyt meg a csillárt magukra aggatták volna, és közben lehet remek kávét kapni, és csíkos sálat átvetni a vállamon, és kedélyesen cigarettázgatni az e célra megcsonkított kesztyűkben. Mert amikor besétáltam ma a Bakáts térre, a zene ünnepe nevű rendezvényre felállított kicsi színpadon két csellista srác adta, bele a hétköznap koraestéjébe, minden további és különösebb nélkül. És egy jó maroknyi ember meg álldogált és üldögélt, és hallgatta vagy nem, figyelte vagy nem, minden további és különösebb nélkül. 

Ki tudja, miért, a csellisták engem egyébként is érzéki örömmel töltenek el, és bár nekik nem volt hosszú, dús, hullámos sötét hajuk, hanem az egyikük kimondottan inkább kopasz volt, de ettől még annyira megkapó volt a jelenség és az érzés, hogy még a Nap is kisütött a nagy mosolygásomra. 

Ezért gyorsan fogtam magam, átmentem a szemközti Orfeusz sörözőbe, kiudvaroltam a pultosból egy négy decis tejeskávét söröskorsóban (a korsót el ne felejtsem visszavinni, hisz megígértem), és most itt ülök, a magánzók számára fenntartott oldalsó-félreeső padon, amelyet kijelölt dohányzóhelynek tettem meg, és hallgatom a Villa d'Este szőkökútjait, meg a többi Liszt-művet a Zeneakadémia hallgatóitól. És ez már, az első impresszió után nem okoz különösebb mértékű érzéki örömöt (főleg, hogy a Liszt-év jóvoltából mostanra lényegében Lisztérzékeny lettem), de azért mégis: egyszerűen jólesik. Ilyenkor azért örülnék egy fényképnek magamról, ahogy a kis laptopon gépelve zenekritikusnak álcázom magam, meg minden. :-) Olyan kordokumentumszerűnek. 

Kicsit mindig reménykedem, amikor ilyen, "a nagyközönség számára" tartott koncertekre megyek (meg egyébként amikor bármilyen más koncertre megyek), hogy belebotlom néhány hasonszőrű egyénbe, netán egy sármos, borostás harmincassal úgy akad össze a tekintetünk, hogy már tükröződik benne a pohár vösörbor, amely fölött osztott, szordinált nagybőgőkről mesél majd, jelentsen ez bármit is, de végül persze mindig olyan népek között találom magam, akik lehet, hogy még személyesen ismerték Lisztet, és csak a mai Lukács-fürdőt hagyták ki az esemény kedvéért. Ez most sincsen másképp, épp az imént foglalt helyet a padomon egy ilyen ürge az ősz hajában, az apám bőrszandáljában és a bazinagy fülei között. Nem valami kedves pofa, termetes sörhasa van, és szerintem neheztel, amiért dohányzom, de mit tegyek, én előbb dohányoztam a padomon, minthogy ő nem kérdezte meg, hogy leülhet-e. Ilyenkor kedvem támad megkérdezni, hogy "aaah, excuse me!, sorry!, is the Filthy FrogFuckers coming up soon, or I can get another beer before..?!??", de úgysem értené a tréfát. 

Na, mire ezt leírtam, át is ültek az első sorba a székekre a sportnapszemüveget viselő feleségével. Gyorsan lefényképezem őket.

Most egy tizenötévesforma srác énekel Don Giovanni hangján. Ez valami zseniális. Van ez a beállása a férfi énekeseknek, hogy éneklés közben egy kezüket maguk mellett lógatják, s a másikat könyékben behajlítják úgy, hogy az alkarjuk kicsit Napóleonszerűn maguk elé kerül, ezzel azt a folyamatos hatást keltve, hogy azonnal mondanak valamit ("just about to"). Ennek kitartása rövid időn belül elképesztő feszültséget okoz a néző-hallgatóban, még akkor is, ha az előadott mű dögunalom, vagy ha az előadó nincs is épp a helyzet magaslatán. Aztán egy jól kiszámított lélektani pillanatban mégis tesznek egy karakteres karmozdulatot a behajlított kézzel, hogy a néző-hallgató el ne kezdjen feszengeni -- meg lehet figyelni, hogy ilyenkor a közönség fellélegzik, és ilyenkor helyezi át testsúlyát is a bal fenékpofáról a jobbra. Majd a kar észrevétlenül visszatér az eredeti pozícióba, és kezdődik elölről a feszültségkeltés-feloldás játék. Azt gondolom, ez az egész valami mérnökien megtervezett és ugyanolyan precizitással kivitelezett műhelytrükk, amiért az énekesek nem tudnak olyan erotikusan énekelni, mint ahogy a Fenyő László szokta ringatni a csellóját. 

Amíg ezt írtam az történt, hogy a pad felszabadult másik oldalára megérkezett a kopasz, ámde borostás fickó, aki hozhat-e nekem még egy sört, és milyen a műsor. Ja ha kávé, akkor szívesen visszaviszi a korsót, de miért is iszom korsóból a kávét, na mindjárt megjárja a maga söréért. Ezért a rézfaszú bagoly helyszíni riportját a Zene ünnepéről most befejezem, a műsor kezd unalmassá válni egyébként is.
Hm, visszatért a csávó egy jégkockás fröccsel, és én nagyon mókásnak tartom, hogy itt ülök mellette, és nem tudja, hogy éppen róla írok. Lábujj közöttes papucsot meg térd fölé érő nadrágot visel csíkos, lilás inggel, és sajnos egyáltalán nincsen sugárzó tekintete. Oh well. Talán megkérdezem a bőgőkről, hogy zavarba hozzam, és közben fájdalommentesen léphessek le. :-) 

rézfaszú bagoly, Bakáts tér, Budapest. 

Igaz, hogy emeletes panelházban nőttem fel, de amióta a felnövésem véget ért, laktam Dunakeszin kis házikóban nagy kerttel, és két éve anyámék vettek ugyanott nagy házikót kis kerttel, és míg a kis házikóban laktam, s mióta anyámék a nagy házikóban laknak, számtalan és egy jó okom lett volna a padlásra fölmenni, de egyik sem volt elég jó ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Mert a padláson madarak fészkelnek és pókok fészkelnek és madárpókok fészkelnek, mert vasgolyót gurigató óriások lakják a padlást, mert csövesek oszladó hullája tenyészi be a padlást, mert a padlás épp oly fülledt, mint amilyen sötét és ingatag, mert már A padlás című musicalt sem szerettem soha (pont ahogy a többit, csak ezt még direkt kevésbé), és már látom, hogy Thomas Bernhard életrajzi köteteinek A pince című darabját is félve és undorral fogom kézbe venni, csak azért, mert az ellenpontjával megidézi a padlást.

A valóságban persze a fenti romantikus jelenségek szinte bármelyike önmagában is elég volna ahhoz, hogy azonnal felmenjek érte a padlásra -- igazából csak azért nem mentem föl soha, mert a pókoktól viszont tényleg félek. Ugyanúgy a vízaknába meg azért nem mentem le soha, mert a nyálkás meztelencsigáktól meg undorodom, és ott viszont amúgy sincs semmi, csak doh meg nyirok. És a meztelencsigák. 

Ellenben a padláson. A padláson megannyi izgalmas dolog van, túl a kéményen és az ötven fokon, amiért a padlásra érdemes felmenni, pláne akkor, ha az embernek olyan apja van, mint az enyém, akinek már a szekrényeiben és a fiókjaiban és az autója minden tárolórekeszében és a munkásruhájában és a garázsában és annak fiókjaiban, és lényegében már a zsebében és persze mindenek előtt a fejében, csupa olyan dolog van, ami háromtól hatvanhárom éves korig izgalmasnak mondható. De még soha nem volt annyira, vagy annál eggyel jobban izgalmasnak mondható, mint amennyire a pókoktól (a sötétben orvul támadó gigantikus pókoktól) én félnék, például ha azt mondta volna apám, hogy a tegnap pecázott az égről egy csillagot, és a nagyapám hajósbőröndjébe rakta el a padláson, hát talán akkor sem mentem volna oda föl soha, és úgy meg, hogy többnyire azért azt mondta apám, hogy ja a napernyő, az fönt van a padláson, úgy meg egyértelmű volt, hogy föl nem megyek oda. 

És aztán ma kérdeztem apámat, hogy de hát ez minden?, és mondta, hogy ja nem, ezek csak a gyűjtemények, és hogy ja a szólólemezek, azok fönt vannak a padláson, és akkor egy pillanatra sem merült fel, szóba sem jött olyan, hogy én ne mennék föl a padlásra, mert még el sem halt apám hangja a nappaliban, mikor én már rég elemlámpával a kezemben, közvetlen életveszélyben izzadtam a padláson az apám régi bakelitlemezeit szortírozva. 

A teljesség legkisebb igénye nélkül néhány ígéretes fotográfia arról, amit a közeljövőben az ős-pioneer lemezjátszónk és a Yamaha márkájú zenei oltárom nászában meg fogok hallgatni:

Egy kedves szocreál válogatás.

A készlet lényegi része apám ágyán.

A Goldberg-variációk

Menuhin

Az ifjú Perlman!!

Richter jácc Csajkovszkij

Heifetz:-)

S természetesen... hogy is volt? "Vannak azok a napok, amelyeken az ember már Contrapunctust sem hallgat..." -- S lesznek, amelyeken meg igen.

Őszintén? Be vagyok fordulva, ami abból látszik, hogy a padlásra mászkálok pókok közé, és hogy már megint elkezdtem végtelen körmondatokban a blogon csövezni ebben a végtelen magányos- és hontalanságban. --> more posts to come. :-)

Mindig csodaszámba megy, hogy bemegyek az OIK zeneműtárába, ott senki nem kérdez meg, ki vagyok, mit keresek itt, hanem kedvemre felmegyek a félemeletre, és kedvem tartja ideig szöszölgetek a lemezek között, kiválasztok közülük fél tucatot, és aztán egyszerűen, ahogy mondom: hazaviszem őket. Szóval fogom a lemezeket, beteszem őket a táskámba, és a táskámban hazáig viszem őket. Teljesen ingyen, egyszerűen csak elrakom és haza. 

Lehet mondani, hogy de nem örökbe van, hanem vissza is kell vinni, meg hogy nem ingyen van, mert kifizettem az éves tagdíjat, na de amikor az éves tagdíj annyi, mint egyetlen zenei DVD átlagos ára, és ezért az év 52 hetének tetszőleges napján hat darab lemez teljes jogon nálam lehet (könyvekről és kottáról nem is beszélve!), és ezért semmit sem kell külön fizetni, még mondják ezután, hogy nincs ingyen ebéd!

Miután az utóbbi hónapokban állandó jelleggel el voltam foglalva, hogy az érzelmeim elhangolt húrjain lombfűrésszel játszogassak, teljesen megfeledkeztem az OIK földi paradicsomáról, és miután ebbe végképp beleuntam, a magát sarokba fegyelmező érzés, hogy hejj, sétáljunk csak át a Molnár utcába, ismét érvényre jutott, és én örömmel engedtem neki, és így: hejj, átsétáltam csak a Molnár utcába. És begyűjtöttem ismét fél tucat lemezt, köztük két Handel-operát, Schubert késői szonátáit, valamint egy Schiff András Haydnt játszik című DVD-t. Megint rákattantam a Haydn-szonátákra, s velük együtt még a Dvorak vonósnégyesekre, és mókás volt ezek után a Schonberg könyvében azt olvasni Haydnről, hogy "Nehezen találni még egy szerzőt, akinek a zenéje ennyire mentes a neurózistól (talán Dvoraké az egyetlen, amelyik e tekintetben az övéhez fogható)." Talán a szervezetem megkívánta a neurózismentességet, csodálkozásra  okot nem adó módon, de erről most sem, Dvorakról meg még később majd igen, viszont Haydnről meg most. És Schiffről. 

Szóval a DVD egy Hungaroton kiadvány, teljesen minőségi, többnyelvű, és alapvetően tetszik a felépítése: három szonátát, valamint egyéb rövidebb zongoradarabokat tartalmaz egy koncertfelvételről 2005-ből; a darabok születésük szerinti kronologikus sorrendben követik egymást, és az adott előadásrészlet előtt kapunk egy dokumentumjellegű rövidfilmet a Haydn életébe való betekintés gyanánt, valamint -- ami szerintem még fontosabb és személy szerint nagyon tudom értékelni -- egy kis bevezetőt az adott darabhoz Schiff Andrástól.

Mindig végtelen érdeklődéssel és izgalommal hallgatom, ahogyan és amit a zenészek beszélnek zeneművekről, szerzőkről, korszakokról, vagy akár más zenészekről. Nagy kedvencem például A hegedű művészete, amelyben Itzhak Perlman és az öreg francia csóka (én ágyam -- sajnos nem ugrik be a neve, de ezt még pontosítom majd) valami szenzációsan jó stílusban és a társalgás természetességével beszélnek egyik vagy másik huszadik századi legendás hegedűsről, annak stílusáról, hangzásáról, s ebből az ember elkezdi megérteni a hegedű (és hegedűs) hangzásának érdekességeit és sajátosságait; és persze ha már, akkor a másik rkedvenc a Daniel Barenboim-féle Mesterkurzus hat órája, amin fiatal tehetségek választanak egy-egy Beethoven-szonáta tételt, és a jóöreg Barenboim foglalkozást tart velük. 
Érdekes közben, hogy ezek az, és az egyszerűség kedvéért határozzuk meg őket úgy, hogy "ahol emberek beszének is a zenéről", típusú filmek mégis mindig valahogy másról szólnak, sosem magáról a zenéről: egy koncertről mint esemény, egy előadóról mint művész -- de csak úgy, ahogy beszélünk a hüvelygombáról, mondjuk, hogy "beszéljünk a Rahmanyinov prelűdökről", úgy nem. Vagy csak én nem találnám az ilyet? Vagy talán nincs is erre kimondottan igény? Talán normálisan akit ez érdekel, az már amúgy is tanulta, látta is, ette is. Ki tudja -- én nem. 

Visszakanyarodva, nagyon megörültem tehát, hogy egyszercsak a Schiff ott lett, és azt mondta, hogy most az egyszer beszéljünk a Haydn-szonátákról. És akkor elkezdett beszélni a Haydn-szonátákról... és igazán sajnálom, egyetlen porcikám sem kívánja, hogy így legyen, de én egyszerűen halálra untam magam... És akkor értettem meg a DVD borítóját, amelyen Schiff András pontosan abban az átszellemültségben és őszeségben szerepel játék közben, amilyennek az emberek a Bartók rádió hallgatóját képzelik, és a darabok előtti is pontosan az a száraz, komoly és teljesen érdektelen makogás, amilyennek az emberek a komolyzene hallgatóját képzelik.
Én sosem használom ezt a szót, hogy komolyzene, mert nem komolyabb énszerintem bármi másnál, persze ízlés és megszokás dolga, tudom, de ezzel együtt talán most először gondoltam őszintén arra, hogy ez a sztereotípia mégis olyan, mint a jobb viccek: hogy a fele azért tényleg igaz. Hogy a komolyzene tényleg olyan komoly és dögunalmas dolog (is lehet), mint egy adóbevallás.

Szó sincs arról, hogy a Schiff András unalmas vagy érdektelen dolgokról beszélne. Átérzéssel mélyül el Haydn bájos vagy épp zseniális modulációiban vagy dinamikájában, s látszik rajta a mély szeretet a zene iránt, de egyszerűen képtelen magával ragadni még engem is, aki pedig úgy könyörgöm érte, mint a nővérek Sir Galahadnek a vesszőzésért. Mert arról beszél, hogy Esz-dúr, meg hogy B-dúr, és akkor magyarázatként lejátszik egy részletet, s annyi. És aztán meg kóda, meg kromatikus hangsor, és így tovább, és a csillogó szemecskéin kívül semmi, de semmi nem adja át, miért is olyan érzéki öröm a Haydn zenéje. És ez rendkívül furcsa számomra, és nemcsak az idealizmusom diktálta várakozások miatt, hanem mert nem tudom ésszel és szívvel fölfogni, hogy valaki, aki ennyire, az hogy lehet, hogy ennyire nem. 

Itt persze könnyen elérhetnék a zene marketingjéhez, amivel viszont nem kívánok foglalkozni, s elérhetek a saját ízlésemig és a saját korlátoltságaimig is, ami meg mást nem érdekel. De vajon tényleg van, akihez így kell szólni, ennyire humormentesen, ennyire szenvedélymentesen, szárazon és minden vitalitás nélkül? Van, akinek a komolyzene tényleg ily komoly? Lehet, hogy egyszer nekem is ez lesz a kedvenc lemezem? 

Mivel hétfőig még az enyém, a hétvégén megnézem újra, hátha másodjára más színben tűnik fel a dolog. Most így látom, ez egy hangulati lenyomat. Meglátjuk, milyen mély. 

És fakk, néha azért tudnám értékelni, ha valaki hozzászólna az ócska kétségeimhez. 

Három év múlva, 62 éves korában hunyt el szívtelenségben. 

Délután a Beethovenről szóló fejeztet olvastam Harold C. Schonberg könyvéből, és jólesőn eltűnődtem a következőkön: "A B-dúr, a Hammerklavier, a zenetörténet leghosszabb, legnagyobb és legnehezebb szonátája, egy szinte eljátszhatatlan fúgával a zárótételben. Vajon komponált volna-e ilyen (technikailag) gyilkos tételt, ha nem lett volna süket? Elgondolkodtató."
A mellettem üdülő, amúgy németül folyékonyan beszélő öcsémnek felolvastam, és a hozzánemértés könnyedségével elcsevegtünk, vajon miért Hammerklavier a szonáta címe, mit is jelenthet az pontosan. Azt gondoltam, talán a zongora fejlődéséhez van köze az elnevezésnek, talán kimondottan valamely típusú, mechanikájú zongorára írta, vagy talán már a modern zongorára. Meg azt is gondoltam, hogy talán metaforikusan arra utal, hogy a szonáta kalapáccsal veri szét a zongorát, ami Beethoven vehemenciájától nem áll nagyon messze.

Párbeszédtöredék ugyanazanap cseten: 

-  Azt találtam, hogy a hammerklavier németül a fortepiano hagyományos neve, tehát rosszul következtettem. 
- You betrayed the music. 

Találtam ezt a zseniális videót c-mollban sok héttel ezelőtt egy véletlen reggelen, és az első gondolatom volt, túl a videó iránti elköteleződésen, hogy hol a fenében lehet ilyen bábut szerezni?!:-)

A videó készítője nem válaszolt, de -- ellentétben az előző poszt tanulságával -- azért rendelkezem némi képességgel az internetes keresés művészetében, amire ezúttal amúgy nem volt szükség, mert igen hamar ráakadtam a Bach Action Figure nevű jelenségre az amazonon. És mellette kis barátaira: a Beethoven, Mozart és Wagner akciúbábukra. "Bachtion League Now!" -- kiáltotta egyből az öcsém, bizonyára sokan emlékeznek még az Akciócsoport most! című animációs filmre, a pucér pasival (szupererős, szuperpucér!), az olvadt emberrel és a büdös búvárral... nos, már csak ennek nyomán is, de egyébként sem volt kérdés, hogy az összes zeneszerző akciófigurát azonnal megrendeljem és mindenféle izgalmas és gyalázatos terveket kezdjek szövögetni velük.

Furcsa egyébként, hogy miért éppen Alaszka -- például Wagnerre úgy kimondottan nem vágytam volna, ellenben méltatlannak érzem, hogy Haydn és Handel nem formálódott meg. Glenn Gouldról pedig ne is beszéljünk.
No de mindegy, abból élünk, ami van -- s a következő egy hét lelkes tervezgetéssel és izgatott várakozással telt, míg végre meg nem kaptam az e-mailt a recepcióról, amelynek nyomán tornádóként szippantottam el a paravánokat az irodában felfelé menet. 

És itt lettek ők, Bach és a többiek, és velem voltak munkában, és velem voltak otthon, és mint kislány a babáját, vittem Bachot mindenhová: olvasni a lugasba, bringázni, munka után fröccsözni, és koncertre, és haza anyámékhoz... Az igazság az, hogy három fiútestvérrel nem volt kimondottan lányos gyermekkorom, és az egyetlen babámnak, amim volt, a kisebbik öcsém rövid úton lerágta a fél lábát, de nem baj, mert onnantól az idősebbik öcsémmel végre tudtunk vele zombisat játszni... szóval el lehet képzelni, nem voltam a kismackót magával hurcolós, karácsonyra babakocsit kérős, barátnőkkel szoptatósat játszós, vagy mit tudomén, mit csinálnak a gyerekek, fajta. Valójában nem tudok visszaemlékezni a szívemnek különösebben kedves tárgyakra a gyermekkoromból. Egyszer, emlékszem, valamely beteg rokontól kaptam húsvétra nyuszi alakú szappanocskákat, és hosszú ideig kint voltak a polcomon, mert jól néztek ki (vagy inkább: mert jól voltak hivatottak kinézni), viszont ennél többet nem lehetett velük kezdeni. Aztán egy nap rájöttem, hogy alapvetően bosszant, hogy nyúl formájú szappanok vannak egyáltalán a világon, milyen elborult elméjű ötlet, és lefogadom, hogy drágábbak voltak, mintha csokiból lennének, pedig akkor legalább befalhatnám őket, és különben is, minek ad valaki ilyet egy gyereknek, kiviszem a napra megolvad, bedugom a kádba felolvad, homokozok vele nem lehet kimosni, és így tovább, és bosszúból végül addig mostam velük kezet, míg egyszerűen el nem használódtak, és szappanformájú szappanokká nem lettek, pedig nem is volt koszos a kezem. És nem örültem neki különösebben, hogy odalettek, de legalább elégtételt vettem a világon úgy, ahogyan a világ azt felkínálta. 

Szóval így, egyedül legózni szerettem meg fakockázni, de sosem kötődtem érzelmileg a legóhoz meg a fakockához, vagy egyáltalán, nem támadt lelkifurdalásom vagy hiányérzetem, ha az öcsémmel lenyelettem egy-egy legódarabkát vagy fakockát, mert a rendszert magát szerettem, nem a dolgot. Talán emiatt van az is, hogy nem tudom örömömet lelni FPS-jellegű játékokban, csak olyanokban, amelyekben én mint szelf nem jelenek meg, hanem csak én kezdek valamit a tőlem függetlenül létező rendszerrel, lásd pl. Echocrome vs. a Portal nevű játék, ami igazán érdekes és izgalmas, de egyetlen pillanatra sem támadt kedvem elkérni hozzá a kontrollert. 

De azért mégis, bizonyára megvan a létjogosultsága, amiért a gyerekek mackót hurcolnak magukkal, vagy képzeletbeli barátokat találnak ki, az öcsémnek például két képzeletbeli barátja is volt, és valamiért máig vörösre pirul, ha kimondom a nevüket, hát nekem még az sem volt, pedig képzteletem kellett, hogy legyen, máskülönben miért, és főleg mivel töltöttem volna az óvodai napjaimat a sarokban. 

És most, huszonhetedik életévem végét taposva, aktivizálódott a gyermeki holmihurcolás ürességtudata, és továbbra is magányomban, de most már vágyódó magányomban, mihez is kötődhettem volna könnyebben és mélyebben, mint Bachhoz, akit már fel sem kellett ruháznom semmilyen szuperképességgel, alanyi jogán rendelkezett mindennel, ami miatt megtiszteltetés volt, hogy egy asztalnál ülhetünk. És máris nem volt olyan lehangoló kimenni a teraszra cigizni, és egyedül menni koncertre és egyedül bringázni, mert már nem éreztem magam egyedül. Biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a pszichológiája a dolognak, és abban is, hogy ennyi idősen ez teljesen beteges, de lényegében kit érdekel, jól esett. És elterveztem, hogy megcsinálom nekik a mennyeknek országát egy kartondobozból, ahol élhetnek, Bach és a többiek, és obszcén és kevésbé obszcén képergényeket akartam velük forgatni, és aztán az első kísérleti képeket és kísérleti stop motion videókat meg is csináltuk öcsémmel, akivel már szerencsére nem nyeletem le a játékaimat, és nagy és annál is nagyobb terveim voltak velük, míg nem egy vasárnapon a leányfalui strandra tekertünk, már nem öcsémmel, hanem JS-nal, aki szokás szerint a cipzárból figyelte a világot a bringa hátuljában, és aztán soha nem tisztázott körülmények között, vélhetően egy erdei gödörnek köszönhetően Bach kiesett a táskámból, és én nem vettem észre csak kilométerekkel később, és amikor visszamentem megkeresni, már nem találtam.... és ily módon, tragikus hirtelenséggel és koraisággal véget vetett az élet a holmihurcolós időszakomnak, és mondhatnám, hogy azóta nem találom nélküle a helyem a világban, de ez pillanatnyilag épp valaki másra igaz, mindazonáltal.

És hallottam eleget gyerekkoromban, hogy milyen trehány és óvatlan vagyok, és tessék, és az nem úgy van, hogy holnap rendelek egy másikat, mert az mindig úgy volt és úgy van, hogy ha valamit pótolhatatlannak érez az ember, akkor az elvesztésében is pótolhatatlan marad, még akkor is, ha netán pótolható. És ha ma rendelnék egy pótbachot az amazonról, isten látja lelkem, szarul érezném magam miatta és megcsalónak, és a héten például voltam a Bach-héten a Deák téri evangélikus templomban, és gondoltam rá, hogy elviszem Beethovent, de tisztességből nem vittem, mert nem lett volna fair vele szemben, és magammal szemben sem, hülyén éreztük volna magunkat mindketten, de legalább az előadás is szörnyű volt, így nem bánom, hogy senkit sem vittem el. És most gyászolom a kis játékomat, a kis barátomat, és hovatovább biztos vagyok benne, hogy egy darab idő múlva valahogyan és valahogyan megmagyarázva mégis csak szert fogok tenni egy újabb Bachra, akit nem leszek álszent nem másodiknak nevezni, ugyanakkor nem leszek képtelen ugyanúgy szeretni mint az elsőt, és nem őrá hárítani a saját gondatlanságomból fakadó önmarcangoló érzéseimet, de most még gyászolom Bachot, és addig a többiek is csak figyelnek a polcon és nemtörődve van velük. 

E tragikus események miatt a fenomenális überposztok is elmaradnak, de emlékére és a jövő ígéretére most mégis leközlök néhány kísérleti ötletből született kísérleti képet, csak, hogy látszódjon a potenciál és a tettvágy. :-)

 J. S. Bach conducting the D major keyboard concerto -- in memoriam

"I ought to play on the grand piano!!" -- perspektivikus csalódás

Mozart loves Mozart

 Alien versus Beethoven

 Közös koncertünk az Óbudai társaskörben... :-)

Jöhetne a nyelvkönyvekből jól ismert kérdés: mit is látunk a képen? 

Nos, a képen azt látjuk, ahogyan a (nem jól láthatóan, de mégis) public masturbator trenchcoat-ot viselő rézfaszú bagoly a szentséges, Yamaha márkájú trónjáról az angol órán smirk jelzővel illethető oldalvást vetett vigyorgó pillantással, ám magasztos érzésekkel szemléli a (jól láthatóan az én ujjaim által) színe elé járított The art of piano eredeti példányát.

Ugyanis a rézfaszú bagoly arany fokozatú olvasója, elsőszámú kritikusa, akinek a részfaszú bagoly köszönheti zenei kalandozásainak számos ösvényét, fogalmi és fizikai tárgyát, valamint köszönheti többek közt az elmúlt év megfelelő címkékkel ellátott "deep roller" posztjait, mert akibe a rézfaszú bagoly földi helytartója menthetetlenül és így tovább, szóval ugyanis a rézfaszú bagoly egyetlen és legjobb barátja ismét véghez vitte a lehetetlent, mert őneki mindig csak a lehetetlenre, de arra viszont nagyon. 

Egyetemben ugyanis a Richter: the enigma, illetve a szintén Monsaingeon-féle Glenn Gould: The Goldberg Variations című filmekkel, amelyek az elmúlt fél-egy évben hosszas kutatásaim alapján egyszerűen beszerezhetetlennek bizonyultak a világban, a maga misztériumában az idők során DVD-szentháromsággá avanzsált vágyalom ezen darabja is elérhetetlennek tetszett. Merthogy az is volt, számos helyről rendeltem meg és kaptam vissza a kiadó már nem forgalmazza és beszerezése lehetetlen típusú sajnálkozó levelet hetekkel később, vagy a végső "sajnáljuk, de mivel fél év alatt nem tudtuk beszerezni, rendelését töröltük" című hírt. Persze használt példányokat, gyakran többszáz dolláros áron, találtam, de főleg nem is a pénztárcám, hanem az elveim tiltakoztak ellene: meg voltam győződve, hogy meg fogom őket szerezni, méghozzá eredetiben. Letöltés, másolás szóba sem jöhetett. 

Aztán az első kudarcok után vérszemet kaptam és szent misszióvá vált bárhogyan, de hozzájutni a Richterhez meg az Art of pianóhoz, és mindenek felett a Goldberg-variációkhoz. És a lelkesedésem kitartott hónapokig, s talán tovább, amikor egy séta alkalmával a rézfaszú bagoly fent nevezett olvasója könnyedén, vigyorogva ki nem villantotta az ő public masturbator trenchcoatja alól a Goldberget... A rézfaszú bagoly abban a pillanatban nem tudott elképzelni lesújtóbb és felemelőbb pillanatot, és majdnem megsemmisült. S ezzel együtt hiúságában és emberi méltóságának maradványaiban nem fogadta el, és hónapokig szenvedett a tudattól, hogy Glenn Gould és a Goldberg-variációk ott hever egy poros irodai fiókban, sötétben, egyedül. És ugyanez történt az enigmával, és a rézfaszú bagoly hiúságából és méltóságából lényegében semmi nem maradt, ellenben a tudat, hogy valaki még így is őt tartja a legméltóbbnak e magasztosságok birtoklására, megenyhítette a rézszívét (puha fém az a réz azért), és azóta a Richter meg a Goldberg a rézfaszú bagoly kedvenc szombat esti elfoglaltságai közé tartozik.

Mostanra igen sok zenei DVD-t sikerült összegyűjtenem (nagy részüket azért önállóan), és azt szeretem bennük igazán, hogy nem tudok rájukunni. Nem olyan, hogy megveszem a Jurassic parkot, és akkor néhány évente megnézem valakivel, hanem bármikor szívesen berakom, mert mindig olyan, mintha a barátaim jönnének át. És beszélnek meg zenélnek, és ha nem nagyon akarok, akkor nem nagyon figyelek oda, csak fél szemmel és fél füllel, és ha meg igen, akkor mindig lehet bennük újat s érdekeset találni, vagy éppen a réginek örülni. Például van, hogy csak azért teszem be a Glenn Gouldról szóló Hereaftert, mert olyan gyönyörű aranysárgásbarnás kanadai tájak vannak benne, és az Unquiet travellert meg azért, hogy halljam, ahogy az Anderszewski elmondja, hogy "to lay down, listen to the beat of my heart, and quietly wait for it to stop". Meg hogy "but early on: there was a lot of Beethoven", és akkor TAMM TAMM TAMM... és így tovább. :-)

De visszakanyarodva... és biztos ez amolyan világi hívság, de egyszerűen imádom őket eredetiben a magaménak tudni. Mintha a lemez eredetisége hordozna magában egy darabot abból, ami az előadó, a készítő... mintha az eredetiség hitelesítene valamit. Persze nyilván nem, és lehet, hogy szimpla sznobság, amiért trógernek tartom a másolt-lopott lemezeket, de akkor ez van, vállalom. Egyszerűen örömet okoz és kész.

És emiatt kicsit csüggedten ugyan, de a zongora művészetét felhajtó, sorozatosan kudarcba fúló próbálkozásaim után nyomozgatni kezdtem a környezetemben, meglévő példányok után. Sikerült találnom egy fickót, aki amúgy több zenei könyv szerkesztésében segédkezett már, és ehhez a filmhez is volt némi köze a Vásáry Tamás révén, sőt ha jól értem, az ő közbenjárására történt, hogy az első rész végére a véletlenül kifelejtett Fischer Annie-ról mégis csak bekerült egy rövid felvétel. Nos, a fickó valahogy előkerítette a filmet VHS kazettán, és legvégül apámon keresztül eljuttatta hozzám a digitalizált változatot. Így a zongora művészete ha másolatként is, de legalább izgalmas életpályával eljutott hozzám.

Csak éppen nem tudtam, hogy a fentebb említett kedves úr közben egy valódi, eredeti példányt utaztat keresztül-kasul a világon. A képen látható DVD ugyanis Ausztráliából érkezett, de nem Magyarországra, hanem az Egyesült Királyságba, ahonnan viszont az ottani címzett már Amerikába állt tovább. Így a DVD-t is továbbszármaztatták New Yorkba, ahonnan viszont a címzett ismét csak elszármazott, de legvégül mégis vissza, majd haza Magyarországra, és így történt, hogy végül is csütörtök este én a két kicsi kezecskémmel bonthattam ki a nyolcadik kerület egy vörösboros asztalánál az eredeti csomagolásból a Németországban gyártott, és három kontinenst megjárt, s túl vonzó a romantikus gondolat: talán egyik utolsó eredeti és eladdig bontatlan példányát a The art of piano-nak. És már ezt elégedetten nézte végig a rézfaszú bagoly toteme, amit szintén fent nevezett, ráadásul a saját kezével és bicskájával, és ami most már a rézfaszú bagoly zenei élményeiért felelős Yamaha márkájú berendezés, és a körötte lévő lemezgyűjtemény hivatalos és hivatásos őrzője. 

- ..és hogyhogy így egyedül?
- ömmm.... °ˇ#ß$& ? .
- Értem... Csak úgy megszoktuk már, hogy mindig két nagy tejeskávé, két ebéd...
- Igen. Én is.

..

- Annyit csak még.. láttad a fiút, aki itt ült szemben, amikor megérkeztél?
- Nem láttam.
- Mikor elment, azt üzente neked, hogy ő elvenne feleségül.  

Az acél edzéséről. 

"... Ezt követően gyorsan lehűtik. [...] A hűtés során az izzítás hőmérsékletén fennálló állapotot mintegy „befagyasztják”, a ferritté vagy perlitté alakulás nem tud végbemenni. Emiatt az edzett acél mindig metastabilis állapotúnak tekintendő."

Metastabilis állapot: olyan egyensúlyi állapot, amely bizonyos ideig fennmarad, de nem felel meg az adott körülmények közötti valóságos egyensúlynak.

Hát így.

2011-05-30

Van az egészben valami abból, hogy az ember, aki legalább egyszer őszintén elgondolkodott már azon, hogy az lesz a legjobb, ha szépen kinyírja magát, és aztán mégsem teszi meg, az már nem mondhatja többé az egészre, hogy vis major, meg hogy nem kértem, és ezt tudja is. Ebből lesz a túlélő, ez különbözteti meg a túlélőt a halandótól. 

Ez végtelen felelősséget terhel a túlélő vállára, olyat, ami a halandóét nem nyomja, mert a túlélő már tudja, hogy ittléte most és ezen túl csakis rajta múlott és múlik. Ugyanez végtelen szabadsággal is ajándékozza meg a túlélőt, hiszen mostantól végképp azt tesz, amit csak jólesik, elmúlt a kényszer, túllépett saját léte korlátain. Még azt is megteheti, hogy később öli csak meg magát, s mivel már tegnap óta úgyis halott, most és ezen túl minden csak kedves és különösebben nem kiérdemelt ajándék. A túlélő számára az élet ajándék. Az ajándék mindig öröm, ezért a túlélő derűs. És ha egy darabka részben fagyott kutyaszart csomagol ki, a túlélő elismeri a humort. A humor mindig öröm, ezért a túlélő derűs. 

A túlélő nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, hanem a rendelkezésére álló válaszokra megkeresi az értelmes kérdéseket. Mivel a túlélőnek minden válasz rendelkezésére áll, a túlélő belátja, hogy a kettő között nincs is sorrendiség. Mivel a túlélő belátja, hogy a végtelen rekurzivitás az élet valódi csodája, a túlélő ha akarná sem gondolhatná, hogy ő nem kérte azt, hogy tudja, és hogy ez vis major, hogy mától nem vis major, mert tudja, hogy úgyis mindig egy iterációval a saját háta mögé kerül. Inkább észreveszi, hogy valójában maga előtt áll. A túlélő nem megy seggel az életnek és nem tüntet a saját léte ellen, mert olyat csak a halandók tehetnek. A túlélőnek már nincs semmi, ami sajátja volna. 

- Hey! Are you a dreamer?

 Két hete pénteken, egy hervadt koraestén sikerült tetten érnem az ultimate, egyetemes zenei élményt, amelyet alighanem mindig keresek. Éppen azután, hogy később megérkeztem, jutottam a Mérő László Az érzelmek logikája című könyvében a flow élményt taglaló részhez. A felsorolt nyolc pont legtöbbje pontosan ráillett a tapasztaltakra, de mégsem egyezett meg velük teljes egészében. 

Jó időben kedvelt időtöltésem a körúti korzózás. Ilyenkor fogom magam, hozzá egy mennyiség cigarettát és egy mennyiség innivalót, mondjuk egy papírpohárnyi kávét, de akad, hogy egy üveg barna sört, ezekkel kilépek valahonnan, és elkezdek tartani valahová. A cigarettát meggyújtom és behelyezem az ujjaim közé, a fülhallgatókat nem gyújtom meg, és behelyezem a fülembe, és kedélyesen kortyolgatok az innivalóból, szippantgatok a cigarettából. Ha elszívtam, rágyújtok egy újabbra, és közben kedvtelve haladok fel vagy alá a körúton és a környező utcákban, és csak hallgatom a zenét. Ez minden, amit csinálok. És mindez arra az időre, amíg már elindultam valahonnan, de még nem érkeztem meg, a maradéktalanság érzését adja. Nem a maradéktalan boldogságét -- pusztán a maradéktalanságét.

A zene egymásutánisága az én haladásom. Nem gondolok különösebben semmivel, nem figyelek különösebben semmire, az elmém mégis nyitott, az érzékeim mégis érzékelnek. Az egyik kedvenc mondatom a Waking life című filmből így hangzik: "The idea is to remain in a state of constant departure while always arriving. Saves on introductions and goodbyes". Az én változatom úgy hangzik: ..to remain in a state of constant departure, while never arriving. Ez az én körúti korzózásom. Egyetlen végtelen pillanat valami után és valami előtt. És ehhez mindig a kristályos transzparencia zenéit választom: Bach prelúdiumok és fúgák, invenciók, partiták..., de akár zongoraversenyek, Mozart-zongoraszonáták, Handel zongoraszvitek, Haydn-zongoraszonáták. Mert ezek az a fraktálérzés, amelyben a teljesség egy a kiterjedés nélküli fekete lyukkal. Én azt hiszem, az élet az ilyen, és mindent csak azért csinálunk, hogy legyen mi között létrejönnie a pillanatnak. 

Mondanom sem kell, hogy nem akarnék semmi sértőt írni, és remélhetőleg a tény önmagában nem az (akkora arca a rézfaszú bagolynak sincs, hogy ezt gondolja:-), de: nemigen szoktam Bach-kantátákat hallgatni. 

Ahogy ezt a kijelentést leírtam, elképzeltem, ahogy zötyögök az 59-es villamoson a Moszkva Széll Kálmán térről, és oldalt az ajtónál az egyik szakállas pofa egyszercsak odafordul és azt mondja a másiknak: nemigen szoktam Bach-kantátákat hallgatni. És akkor az univerzum fölszívódik egy logikai buborékban. 

Szóval jómagam azért nem szoktam Bach-kantátákat hallgatni, mert a vokális zene iránt van némi averzióm, valamint a még inkább reneszánszba hajló hangszerelés sem tartozik a kedvenceim közé. Mit tehet az ember, ízlés dolga az ilyesmi, és mindenkinek van ízlése, csak néhányunknak rosszabb. 
Ellenben már az egyszeri hallgató is hamar megmondhatja, hogy a Bach-kantáták csak ugyanolyan menők, mint bármi más, amire az előző összetételben a kantátát ki lehetne cserélni, csak, mondjuk, a kantáták olyan vetületei ugyanannak, amelyeket a vokális zene iránti averziókkal terhelt, a reneszánszabb hangszerelést nem kimondottan kedvelő egyének kevésbé szívesen. Hiszen, ha úgy vesszük, amit Bach valaha is írt, az mind a valami, és ahogyan megírta, az a megy valahová. S az útszéli filozófia ezen egyszerűségével érkezünk meg a bachi transzparenciához, amelyből aztán könnyen megérthető, hogy Walter Rummel (és valószínűleg még sokan mások, hogy ne mondjam, az öreg Kurtág például) azért írhatta meg a kantáta-átiratait, mert az eszenciális ideát tudta s érezte bennük, és talán még azért is, mert valamiféle, e sorok írójától idegen, különös vonzalmat érzett a vokális zene ésvagy a reneszánsz hangszerelés iránt. (De talán, esetleg, épp amiatt, hogy mégsem.)

Úgy történt, már nem az, hogy Rummel megírta a Bach-átiratait, hanem hogy rájuk találtam, ahogyan mindig is szokott: egyszercsak ott kallódott egy youtube-ablakban valami, ami határozottan jött valahová, de egészen furcsa módon. Kicsit csalásnak érzem, hogy a feliratból tudtam, hogy Bach, de ettől még sokkal inkább hatott valamiféle furcsa romantikus darabnak, amelyben annál viszont több tartás van. Őszintén rácsodálkoztam, ennek ellenére majdnem a semmi extra érzésével csuktam rá a böngészőablakot, és ennek a majdnemnek később nagyon tudtam örülni. Talán gyanút kaptam Angela Hewitt-től, aki számomra mindig az "akadémikus" Bach-játékos: az origó, a referenciapont, minden viszonyítható hozzá, s általa minden egymáshoz, de önmagában nem okoz érzéki örömöt. Itzhak Perlman mondta Henryk Szeryngről A hegedű művészetében, hogy számára az illető játékát lehetetlenség volt felismerni: "úgy játszott, mint bárki más; sosem tudtam felismerni. Hallottam valamit, és megkérdeztem: ki jászik?! Nem tudom eldönteni. Áh -- akkor Szeryng lesz az! Mert jó!" Valami ilyesmi volna nekem az Angela Hewitt, feltéve, de nem megengedve, hogy egyébként felismerném játékukról a zongoristákat. 

Hanem az ismeretlen szerző Bach-átirata addig mocorgott, míg a kantáta eredetije után rá nem találtam egy hasonlóképpen ismeretlen, Jonathan Plowright nevű zongorista interpretációjára, ami a Hewitt-félének féltempójában történő, és felfogásában azzal aligha összevethető (no lám, mégis csak ellentmondok magamnak) jelenés. 

 Talán ez az első Bachi származék, ha lehet így mondani, amit erősen narraítvnak élek meg. Rengeteg élményszerű zenével találkoztam már, de a szívem valahogy mindig és igazán a kristályos transzparenciához húzott. Ennek viszont története van, anélkül, hogy elveszítené a transzparenciát.

Nagyon ritkán vannak kézzelfogható képzeteim a zenére (nem is igazán tudom élvezni a programzenét), de ez az átirat annyira valóságosnak és emberinek tűnik. Ahogy az első részben megtörténik (nem is tudom, mi), majd lecsillapodik, elcsitul... még kicsit vissza-visszagondol, és már majdnem elfelejti, de akkor -- a föl-le futam valahol a 9. perc előtt -- egy pillanatra elveszíti, megbotlik, és újra kiszakad, és megszakad tőle a szíve... s ennyi. Azután: emlékezik. A magas oktávok olyan távolinak hatnak... és nem oldja fel. Egyáltalán. És a legutolsó magas hangot ahogy odateszi... az embernek összeszorul a szíve. Amikor először hallgattam az itthoni hifimen már a CD-t, valószínűleg bekezdések óta nem figyeltem, amit olvasok, és amikor a reminiszcencia távoli hangjai felhangzottak, csak arra lettem figyelmes, hogy rég letettem az ölembe a könyvet. 

Bár nincsenek eladási statisztikáim, de a két CD-nyi Rummel-Bach átiratok összhallgatottságát szerintem szignifikáns mértékben növeltem az elmúlt négy-öt napban. A fenti egyébként talán pont a "nem jellemző" kategóriából való, a vaskosabb "hangszerelésű" (ha lehet ilyesmit mondani szólózongorára írt darabokról), sűrű textúrájú darabok kicsit a Busoni-átiratok érzését adják, de annál sokkal könnyebbek, miközben még a második lemez legutolsó, levezető darabjának kristályos egyszerűsége és finomsága sem bontja meg a konzisztenciát, ami, ha engem kérdezel, Rummel maga. Különösen kedveli a magas, csilingelő hangfekvést, és olyan bájos játékosságot vitt az anyagba, hogy Bach talán seggbe is rúgná érte.
Félelmetesen jó, okozott flesseségében a Bach-Busoni/Grimaud d-moll chaconne-hoz vagy a Jacques Loussier-féle Beethoven 7.-variációkhoz tudom hasonlítani a magam skáláján, és egészen kedvem támadt a hyperion Bach: Piano transcriptions kollekciójának (melynek ez a 6. része) többi darabjához is. 

 A jómúltkorában valamely este kedvem támadt ujjgyakorlatozni egy kicsit, így elszórakoztattam magam ezzel, ami végül ma jött le a Hülyével együtt élni c. blogon. Kellemes olvasgatást. :-)

Megláttam, hogy befutott a héten az ötezredik látogatóm. Lekéstem, de azért kikerestem. 

Nos, az ötezredik látogatóm a Google bot volt. És ezt a bejegyzést nézegette. 

Végeredményben azért be kell látnom: mégis csak bírom, hogy az élet az ilyen napokon is megőrzi a szarkazmusát. 
Legalább ennyi. És ötezer végtelenül magányos találat. 

  Az Álmom: a digitális technika, és egyéb egyáltalán nem híres művek alkotójától a worst ever shit crap, a széthulló agy indokolatlan és rendeltetésszerűen elmekórtani szüleménye....

Az inkább hírhedt Sebestyén Dorottya, utólag azért szép emlékű fizikatanárom annak idején az első fizika előadást valami szerda reggeli nyolc órakor a nagyelőadó vásznára kivetített Lépcsőn fel és le című Escher-litográfiával kezdte, s azzal, hogy a következő félévekben többek közt azt fogjuk szépen megtanulni, hogy ezzel ellentétben hogyan működik a valóság. 

Tegnap délután ráakadtam a Sony egy újkeletű PS-játékára, amely viszont pont azt mutatja be, hogyan működik az Escher-féle lehetetlen valóság. A játékmező egy látszólag klasszikus, rögzített 3D térbeli gerendaszerkezet, amelynek a tömegközéppontja viszont valahol a képernyő alatt van. Ránézésre olyan, mintha sok különálló legódarabka lebegne egymáshoz képest rögzített pozícióban a térben, mint valami modell darabkái, feszülten várva arra, hogy összeillesszék őket. A játék lényege, hogy egy fehér, az autóbalesetek modellezésére használatos bábuhoz hasonlatos emberkével a pályán összeszedjük a szürke, füstölgő többi emberkét úgy, hogy a gerendaszerkezetet a három tengely mentén (bár a függőlegesen csak limitált fokban) mozgatjuk, úgy, hogy a gerendákat a beálló optikai csalódások révén összeilleszthetjük, egymáshoz képest a "valódi" pozíicótól különböző helyzetbe hozhatjuk. Ez úgy lehetséges, hogy a rendszer geometriai ábrázolása, amely persze valójában 3D-nek ható 2D, elmulasztja pótolni a leképezés elveszített információit, mint péládul a perspektivikus torzulás, s ezáltal a lehetetlen tárgyak és szerkezetek világába csöppenti a háromdé agyat. 

Itt egy rövid demó és az "A", tehát a legelső szint végigjátszása, amelyet már nézni is szerintem érzéki örömöt (és csalódást:-) okoz. 

 Amint a videókon is látszik, a gerendaszerkezetben vannak dobbantók, amelyek a gerenda fölé és némileg előrefelé dobják, valamint lyukak, amelyek a gerenda alá ejtik az emberkét, valamint az "amiről nem tudunk, az nincs is" elv szerint a hézagok nem léteznek, ha az adott nézetben nem látszanak. 

A videóról, azt hiszem, nem üt át az a hihetetlen komplexitás, amelyet egy-egy mozgás megtervezése szükségel, és az a gyakorlatilag erőszak, amelyet ehhez alkalmaznunk kell magunkon a játékhoz. Én leültem a legelső pályámhoz (akkor még nagy képpel sokkal bonyolultabbat választottam, hogy aztán visszakulloghassak az easy-re..:-), és ahogy elkezdtem forgatni az ojjektumot, beleszédültem. Mivel semmilyen külső viszonyítási pont nincs, a rendszer egy teljes, önálló univerzum, amelyben minden ismeretünk a világ működéséről téves, használhatatlan, sőt hátráltató. A logika szűkölve kuporog a gerenda sarkában -- míg el nem kezd adaptálódni. Nem kívánnék belemagyarázni semmit, mert az emberkénk lehetne akár egy strandlabdákat gyűjtögető lila pingvin is, de már az első pillanatban az az érzésem volt, hogy a mi fehér emberkénkben a megvilágosodott elme szabadítja fel a mozgásképtelen, szürke, elvesztett lelkeket a végtelen lehetőségek birodalmában, amelyet ők nem bírnak, nem mernek használni. 

Azt kell mondanom, hogy messze a legzseniálisabb számítógépes játék ez, amellyel valaha találkoztam; azt hiszem, Escher olyan lángoló szemekkel tépné ki a kezemből a kontrollert, mint Beethoven a hallókészüléket. Arra kéri az agyat, hogy szabaduljon meg a tapasztalati prekoncepcióitól, és engedje el magát a paradox valóságban, sőt azonosuljon vele és használja azt az egyetlen valóságként. Magamon azt vettem észre, hogy ez ellen rendkívül erősen tiltakozik mind az érzékelés, mind a gondolkodás, és azzal próbálja kicselezni a játékot, hogy folyton a "benne lévő trükköt" kihasználva és észben tartva próbálja beletuszkolni az aktuális helyzetet a maga tapasztalati valóságába. Mondjuk megtalálja a megfelelő pozíciót, ahol egy generenda egy másik fölöttinek tűnik, amelyre így az ember ráugrana a dobbantóról, pedig észre kellene venni, hogy pontosan ugyanaz a gerenda a másik alattinak is tűnhet, ha éppen azt akarnánk. Tehát fölötte is van, alatta is van, és (pl. az érzékelt originál pozícióban) egyik sem, s mindez egyszerre. 

Ebben a valóságban az eredeti pozícióhoz való ragaszkodás haszontalan (merthogy az nem létezik többé, amint egyszer is elmozdítjuk a rendszert), sőt tulajdonképpen ez az egyetlen paradox tényező: az egyetlen illogikus elemet mi magunk visszük bele saját logikánkkal.
Vagyis ha megszabadulunk attól, hogy az objektív érzékelésből kiindulva (azaz hogy a dolgok relatív elhelyezkedése állandó és fix) az ellentmondásokat próbáljuk mi magunk átverni és kihasználni (azzal, hogy "úgy csinálok, mintha"), s helyette elfogadjuk, hogy a rendszer önmagában ellentmondásmentes, akkor a korlátainkon túli végtelen lehetőségek csodálatos világa nyílik meg. A szubjektív valóság mint egyedüli élettér és létező. How fantastic is that. 

Sajnos amúgy is és pillanatnyilag meg főleg korlátozott agyi kapacitásom nem sokáig bírta türelemmel a kiképzést, úgyhogy folyamatról még nem számolhatok be, de szerintem eszelős dolgokat képes tenni ez a játék az emberi aggyal, s viszont. Talán holnap ölbe veszek egy tisztességes darab húsvéti sokát, és leülök elé, s kivárom, vajon én is szürke, elveszett léleké válok-e a végtelen, lehetetlen térben. Mármint abban is. 

A tétlen ész még mindig az ördög kedvenc játékszere. 

***

A margóra: a játék mellé meglepően igényes soundtrack tartozik egy japán fickó írta vonósnégyes-darabokból, ízelítőül a nekem legjobban tetsző darab:

 Tényszerűen az van, hogy a Titanic filmfesztivál meglepő résztvevője idén a 2009-es, egy ideje már az amazonos wish listemen lévő Genius within -- The inner life of Glenn Gould című film, amit pénteken az Örökmozgóban, jövő kedden pedig a KINO moziban lehet megnézni. 

Őszintén szólva eléggé szenzációhajhásznak találom a trailert meg az egész a film köré szőtt "felhajtást", és szerintem enyhén visszásnak hat ilyen címmel filmet készíteni valakiről, aki már halott, már értem úgy, bizonyára nem lesz Monsaingeon The alchemist című portréjához fogható (meg a Glenn Gould on & off the recordhoz, amelyről épp ma küldött értesítést az amazon, hogy sajnálatos módon törlik, miután az elmúlt fél évben nem bírták beszerezni), de azért én mindenesetre elmegyek a KINO-ba megnézni. Aztán majd megírom, milyen volt.:-)

 A mai napon kimostam szerintem életem első olyan adag mosását, amelyben minden zokninak megtalálható a párja. Már a teregetés végén jártam, és kerestem a fennmaradó, már nem teljesen rendeltetésszerű, de praktikusan még felhasználható helyeket a zokniknak, és akkor kiraktam az utolsó, rózsaszín darab rövid szárú zoknit, azt, amelyik az ember bokacsontja alatt ér véget, mert gyűlölöm, ha a zokni tovább tart, mint a bokacsontom, magam sem tudom, miért, szóval kiraktam, és a teregetési szisztémám jóvoltából azonnal megállapítottam, hogy ennek nincsen itt a párja, és már-már kedélyesen ízlelgettem magamban a gondolatot, mindig van egy páratlan zokni, mindig van legalább egy, amikor a fürdőbe visszatérve a szőnyeg helyén a padlón megláttam az egy rózsaszínű zokni árva párjának holttestét, mint valami partra vetett hal hevert a fürdőszobakövön a száradó szőnyeg helyett, így lehajoltam érte és a párja mellé helyeztem, és számba vettem minden zoknit a szárítón, és a döbbenetes valóság, állapítottam meg, az, hogy minden zokninak van párja. És ez valahogy nem fér bele a létről és az univerzumról alkotott képembe, és főleg a magamról alkotott képembe. Kis csúsztatással nyugtathatnám magam azzal, hogy bizonyosan van valahol egy fél pár zokni, becsúszva a kanapé mélyedésébe vagy a a mosógép mögé a rejtélyek ipari birodalmába zuhanva, amely csak tévedésből nem került bele a mosásba, de azért érzem, hogy ez több, mint kikezdhető, és igazán nem is tudom, mit gondoljak. 

De nem ez az egyetlen rendellenesség a héten. Szerdán például valahol a három és fél ezredik városban megtett kilométeremen, vélhetően az Árpád út egy jótékony kátyújának köszönhetően megkaptam életem első defektjét. Szerintem se nem az, hogy ennyit kellett érte tekerni, se nem az, hogy ilyen közel történt a lakásomhoz, nem méltányos a statisztikához. Ha például még akkoriban, amikor a Lufthansánál dolgoztam, egy hat fokos novemberi reggelen az Árpád híd közepén történt volna szélben és esőben, az talán még méltányos volna (mint ahogy az első és eddig egyetlen balesetem is tulajdonképpen az Árpád híd lábánál történt, igaz, egy elég kellemes nyári reggelen, és mellesleg annak a balesetnek a minősége sem igazán méltányos a statisztikához, bár a fényképek alapján nem mindenki látná ezt be), de ez, hogy Újpest Központnál vágja szét a felni a gumibelsőt, valahol majdnem négyezer kilométer nettó tekerésnél, ez inkább kegyes, mintsem méltányos. 
Ahogy a Sleuth-ban mondja detective Black azzal a jó ízes északi akcentussal, "I've got an optimistic nature!" -- szóval igazából megörültem ennek a defektnek, mert defektet "láttam is, ettem is", de sajátom még nem volt, és mindig féllábú biciklistának éreztem magam egy tisztességes defekt nélkül. Bár, mint mondtam, nem érzem igazán tisztességesnek, de azért mégis csak defekt, hivatalosan meg minden. Úgyhogy azon a reggelen mégsem biciklivel mentem munkába, viszont elmentem az öreg szervizeshez az Üllői út túloldalán, aki a gumibelső mellé nagyon szeretett volna eladni nekem egy katicabogarakkal díszített csengőt is, de végül nem sikerült neki; szívesen mondanám, hogy rezgett a léc, de hazudnék, mert az igazság az, hogy eszem ágában sem volt arra a szexi fekte párducra katicabogarakról szóló csengőt aggatni, hanem csak gumibelsőt akartam kicserélni az első kerekében. Megjegyzem, még ez is mázli, hogy az első kerékbe kaptam a defektet, nem pedig hátsóba, amit sokkal bajosabb leszerelni és visszaszerelni. 

Szóval ebben az optimista és derűs állapotban tértem haza este gyalogszerrel, meg egy huszonnyolcas gumibelsővel, hogy kicseréljem a lyukasat az első kerekemben, és végre használhassam azokat a szerkezeteket (küllőbe akasztható külső gumi eltávolító műanyag makkantyúk, valamint gumifoltozó készlet és egy kompakt pumpa), amelyeket még a merida bringámhoz vettem kétezerhétben, és amelyekhez, nem lévén rá szükség, azóta sem nyúltam egyetlen alkalommal sem. 

A műtét cirka negyven percének részletezésétől eltekintenék, bár számomra kimondottan izgalmas volt, főleg azért, mert a meggyőződésemen, hogy reggelre egy menetkész kerékpárt állítok elő a rendekezésre álló eszközök segítségével, e masszív meggyőződésemen kívül semmi más nem garantálta, hogy mindez így is lesz. Így aztán este nyolckor önnön őszinte meglepetésemre boldogsággal töltött el az újra egyben lévő bicikli képe, kiváltképp az első keréké, amely immáron a saccolt három bartól, amelyet csuklóim részleges megnyomorodása árán sikerült beletömnöm, dicsőn feszített megszokott helyén a vázban. 
Egy kicsit büszke voltam magamra, és sajnáltam, hogy Mozarton kívül, aki a hegedűversenyekkel volt szíves asszisztálni az operációhoz, senki nem volt tanúja a történteknek, és szívesen elmondtam volna az öcsémnek, vagy az expasimnak, aki akkoriban még igen sokat bringázott és számos defekten túl volt (ezzel is növelve szégyenérzetemet a defektmentességemért), de az öcsém valószínűleg a legunottabb hangon mondaná, hogy ésakkormivan...?, az expasim meg egyszerűen nem is hinné el. Nem mintha ne látott volna már mindenféle szakmunkákat végezni, de azért emlékszem például a megrökönyödött arcára, amikor egy este arra állított haza, hogy kartuspisztollyal a kezemben az ablakot szigetelem. 
Így a vége az lett, hogy büszkén és csöndesen szemléltem a munka végeredményét, és nem meséltem el sem az öcsémnek, sem az expasimnak. 
Hanem inkább megvártam, míg kopog valaki az ajtómon, akinek elmondhatom, hogy jéééj.:-)